Gyásztávirat-Elhunyt Jevgenyij Jevtusenko
Az egyesült államokbeli Tulsa városában szombaton egy kórházban elhunyt Jevgenyij Jevtusenko orosz költő, a hatvanas-hetvenes évek költőnemzedékének emblematikus alakja. Egy szibériai kisvárosban, Zimában született 1932. július 18-án. Baltikumi német származású apja geológus és műkedvelő költő, anyja ugyancsak geológus és színésznő volt.
MTI
Gyermekkorát Moszkvában, a háborús éveket szülőföldjén töltötte. Érettségi után, 1951-ben a moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolán tanult, renitens magatartása miatt kizárták, de végül 1956-ban befejezte ottani tanulmányait. Első verseskötete 1952-ben jelent meg A jövő felderítői címmel. 1953-ban írta A Zima állomás című poémáját, amely egy csapásra híressé tette. Az úgynevezett szovjet újhullám vezéralakja lett, társaival, Voznyeszenszkijjel, Rozsgyesztvenszkijjel, Okudzsavával, Bella Ahmadulinával (első feleségével) "demokratizálták" a költészetet: utcákon, tereken, stadionokban adták elő műveiket. Majakovszkij közéleti líráját tartotta követendő példaképnek, egyfajta pódiumköltészetet művelt, mindegy volt, hol szólal meg, s milyen témában, verseinek kötelező eleme volt a didaktikusság és az agitáló-nevelő szándék. A hatvanas években nagy visszhangot váltott ki Sztálin örökösei című verse, amelyben a desztalinizáció problémakörét feszegette, illetve a Babij Jar című költeménye, amelyben elsőként követelte emlékmű állítását a Babij Jarban kivégzett zsidók emlékére.
Az Akar-e Moszkva háborút című verséből egyfajta nemzetközi békeinduló lett. Szerelmi lírája Jeszenyin és Paszternák hagyományait tükrözi, műveit - amelyekkel új formát teremtett -, bravúros rímtechnika jellemzi. A hatvanas évektől rengeteget utazott, számos ismert művésszel, tudóssal és politikussal kötött barátságot. Külföldön és hazájában is ellentmondásosan ítélték meg: hol "szovjet beatnikként" üdvözölték, hol a "szovjet kultúrbürokrácia kreatúrájaként" becsmérelték, de mindenütt felfigyeltek rá. Mindent meg is tett ezért, rengeteget írt és szerepelt. 1952 és 1970 között 15 kötete jelent meg, ezek közül az 1978-as Reggeli tömeg című kötete rekord példányszámot ért el.
A hatvanas években "felfedezte" magának a poémaformát, A bratszki vízerőmű egy részéből Sosztakovics vokális-szimfonikus költeményt szerzett. Az önéletrajzi ihletésű A mama és a neutronbomba című poémájáért 1984-ben Állami Díjat kapott. Prózai írásai közül kiemelkedik Az ardabiola című elbeszélése és az Ahol a vadgyümölcs terem című regénye. Filmezett is, egy Ciolkovszkijról szóló filmben a tudóst alakította, és ő rendezte az Óvoda (1984) és a Sztálin örökösei (1991) című filmeket. Hazájában tevékeny közéleti szerepet vállalt: volt a szovjet írószövetség titkára, a szovjet PEN Klub alelnöke, népképviselő az állami dumában (parlamenti alsóházban), tagja a sztálini terror áldozatai emlékének megőrzésére alakult Memorial mozgalomnak.
1991-ben, a moszkvai puccskísérlet idején ő is ott volt az orosz parlamentnek otthont adó "Fehér Ház" védői között. Még abban az évben váratlanul az Egyesült Államokba, Tulsába ment egyetemi tanárnak orosz irodalomtörténetet oktatni, azóta felváltva él a tengerentúlon és hazájában. Amerikában állította össze az orosz költészet egyik legteljesebb antológiáját, amelyben 250 költő verseit adta közre 1072 oldalon. Műveit több mint hetven nyelvre fordították le. Más kitüntetései mellett 2008-ban Olaszországban neki ítélték a rangos Gabriele d'Annunzio költészeti díjat, 2010-ben hazájában ismét megkapta az Állami Díjat. Többször járt Magyarországon, 2009-ben a Pécsi Tudományegyetem díszdoktorává avatták.
Négy házasságából öt fia született. 2010-ben élete és munkássága megörökítése céljából létrehozta saját múzeumát: a Moszkvához közeli Peregyelkinóban a telkéből elkerített egy részt, amelyen a saját költségén ezer négyzetméteres, egyemeletes múzeumépületet építtetett, és azt a fővárosnak ajándékozta. 2013 szeptemberében az egyik lábát amputálni kellett bokájának egyre súlyosbodó gyulladása miatt.
