"Láttam már zebrákat az állatkertben, mégsem belőlük indulnék ki, ha egy szafariról akarnék írni" - Pál Dániel Leventével beszélgettünk

A könyvben olvashatunk néhány cifra káromkodást, amik jellegzetes józsefvárosi roma szidalmak. Volt olyan, amit nem bírt el a nyomdafesték, és esetleg kihagytad?
Nem voltak ilyenek. Egyébként ez soha nem volt problematikus, még a Facebook hiperszenzitív mellbimbószűrőjén sem akadt fel soha egyik sem, amikor kiposztolgattam az egyes szövegdarabokat. Sokkal inkább az vert hullámokat, hogy mindent és mindenkit a nevén nevezek. Aki cigány, az cigány. Aki egyetemista, az egyetemista. Aki csöves, az csöves. Aki kurva, az pedig kurva. Egy egykori ismerősöm – a Rózsadombon lakik – például ezen akadt ki: véleménye szerint nincsenek már „ilyen” kurvák, én hazudok. Mondtam neki, hogy ezen kár vitatkoznunk, tegyünk egy kört a környéken, nézze meg a saját szemével, erre válaszul inkább letiltott a Facebookjáról. Vagy egy másik eset, amikor egy szerencsétlen kört futottam egy másik kiadóban. A kézirathoz rendelt szerkesztő egyrészt minden cigányt átírt volna romára, másrészt majdnem mindegyik kurvás szöveget élből kihúzott volna a könyvből. Erre először nem tudtam mit mondani, annyira csodálkoztam. Azzal érvelt, hogy egyrészt ne cigányozzak, másrészt a kurvák nem ilyenek, ő is látott már, amikor átment a Nyugatinál az aluljárón. Erre kibukott belőlem, hogy én is láttam már zebrákat az állatkertben, mégsem belőlük indulnék ki, ha egy kalandos szafariról akarnék írni. Nem sokkal később szerződést bontottam a kiadóval.

Miben különbözik egy kortárs városi szociológiai mélyfúrás mondjuk a 30-as évek népi szociográfiáitól?
Talán a módszertan sorrendezésében: engem korábban nem érdekelt jobban a nyolcadik kerület, mint sok más téma. Aztán beköltöztem a kellős közepébe, és csak azt követően kezdtem el gyűjteni és megírni, amit látok. Sokáig nem akartam ebből könyvet írni, jól elvoltam azzal, hogy alanyi költőként csúnyaszavas verseket írok. Aztán szaporodtak a szövegek, és egyre többen írtak rám, hogy miért nem ebből rakok össze egy könyvet. Hiszen sokkal jobbak, mint a verseim.

Te nem moralizálsz, nem alkotsz véleményt, hanem csak, mint egy magnó vagy kamera rögzítesz. Azért ez így könnyebb, mintha magyarázatokat kéne adni bizonyos jelenségekre…
Szerintem meg pont ez a nehezebb. A mindent meg akarunk magyarázni kultúrájában élünk, gondolj csak bele. Egy focimeccs után a „tízmillió futballszakértő országa” leszünk pár napra, a Mindenki című film Oscar-díja után a „tízmillió filmesztéta” vagy a „tízmillió oktatási szakértő” országa leszünk, és így tovább. Nem véletlen, hogy ilyen módon a köznyelvben is artikulálódik ez a jelenség, általánosan használt, megunhatatlan szállóige lesz belőle. Benne van szinte mindenkiben a folyamatos kényszer, hogy igen nagy szakértelemmel kommentáljon vagy megmagyarázzon dolgokat. Mintha tényleg értene hozzá. Nekem elég sok időbe került, hogy a saját szövegeimből kitisztogassam a hozzáfűzéseket, a magyarázatokat, a személyes véleményt vagy tanulságot. És a végén csak annyi maradjon, ami annyira sűrű és intenzív, hogy önmagában is önmagáért beszél.

Van, ahol kiemeled, hogy cigány fiú, cigány lány, máskor pedig nem. Viszont más esetekben is sejthető, hogy romák lehetnek a szereplőid. Mitől függ, hogy beazonosítod-e vagy sem az etnikai hovatartozást?
Ahol leírtam, ott fontosnak éreztem a konkretizálást. A szöveghangulat miatt. Máskor nem annyira. Ha viszont kisejlik mögüle, az talán jó pont nekem: nagyobb az olvasó értelmezési játéka.

Bár a könyv nem nélkülözi az argót és a szlenget, azért jobban is rá lehetett volna fordulni ezekre a nyelvi ízekre. Inkább szociografikus tényirodalmat rögzítettél, nem éltél a nyelvi sűrítéssel, felülstilizálásokkal… Te is így érzed?
Nem hiszem, hogy ennél jobban rá kellett volna fordulnom, mégiscsak olvasni fogják ezt a könyvet. Ennek az élményét zavarta volna, ha úgy írtam volna le a különböző megszólalásokat, mint ahogy annak idején a nyelvjárásgyűjtés szemináriumon kötelező volt…

Hogy érzed, milyen gyorsan változik a „strici nyelv”, a roma szleng? Mintha nem az lenne a vaker, amit kb. húsz éve körülírt a Kartel és Dopeman féle rap…
Ők és a többi rapper azért eléggé túltolta a bálnamercit. Épp ez adja a bájukat, ez a túlsűrített nyelvi világ. És ezért hatnak visszafelé is, és kerülnek be a soraik vagy a nyelvi leleményeik a mindennapos beszélt nyelvbe. De ahogy nem kell a nyolcadik kerületet sem kriminalizálni, úgy túlzásnak érzem a nyelvi kriminalizálást is. Elég vicces lenne, ha mindenki folyamatosan úgy beszélne, ahogy azt a gengszterrapperek szövegeiből kiindulva elképzelhetjük. Gondolj csak bele, még egy zsömlét vagy húsz deka parizert is csak nagy nehézségek árán tudnál vásárolni a kisboltban… Akkor inkább már a lakodalmas rock és a mulatós zene nyelvi világa az, ami a hétköznapok része – elég ha kinyitom az ablakot, ez szűrődik fel, meg az, ahogyan zenére vagy zene nélkül énekelgetik… De mielőtt ezt továbbagyalnám, én prózát írok, nem dalszövegeket, és ha a valóságot akarom leképezni vagy visszaadni, akkor más az eszköztáram is.

Egy-egy fragmentált rövid írást talán össze lehetett volna fűzni... Nem fordult meg a fejedben, hogy történetekbe ágyazd a rövidebb dialógusokra épülő szövegeket?
Dehogynem próbáltam, a tárcanovelláimban is, tavaly a rádiójátékban is, jövőre újra megpróbálom a monodrámában, amit Vida Péterrel együtt csinálunk. A könyvben máshogy döntöttem: inkább minél jobban szétszedtem, ami szétszedhető. Így erősebbek. És így kikerülöm a szerzőiség vagy az irodalmiság csapdahelyzeteit is. Összefűzve erőltetett lenne, mesterséges lenne, ami egyébként külön, a maga természetességében van jelen. De adható ugyanerre a kérdésre egy másik feloldás is. Nem akartam fárasztani az olvasót, ezért nem írta bele a könyvbe, de a jelenlegi formát úgy raktam össze, hogy három olvasási mód is elképzelhető legyen. Olyasmi járt a fejemben, mint amivel az argentin Julio Cortázar szórakozik Rayuela – magyarul elég szerencsétlenül Sántaiskola címmel jelent meg – című regényében. Ő két egyenértékű olvasásmódot ajánl fel az olvasónak könyve bevezetőjében: az egyik a lineáris olvasás, az elejétől a végéig, a másik pedig az általa kijelölt számozás szerinti ugrálós-lapozgatós olvasás. Az első adott nálam is, kinyitjuk az elején, elolvassuk az egészet, megyünk tovább. A második még egyszerűbb, felütjük a könyvet bárhol, elolvasunk egy-két sztorit, aztán megyünk tovább – mintha egy vicc- vagy anekdotagyűjteményt olvasnánk. Az esetleges harmadik olvasási lehetőség esetemben kicsit bonyolultabb, jelöletlen és ezért játékosabb: a könyv nyolc blokkból áll – Gyerekek, Fiúk, Lányok, Nők, Férfiak, Állatok, Öregek, Boszorkányok és szellemek –, na most ha ezekből kiragadsz történeteket, úgy hogy csak a szereplő biológiai vagy társadalmi nemére figyelsz, akkor összeállhat egy-egy ember egész életének története. A születéstől a halálig és azon is túl.

Bár Józsefváros „hálás téma”, és a filmek fel is tárják ezt a világot, de a szépirodalom tart némi távolságot. Ha így van, mit gondolsz, miért?
Mert az írott szó – és az erre épülő újságírás vagy művészet – mindig messzebb van, mint amire a vizuális ábrázolás – és az azt használó dokumentarizmus vagy művészetek – képesek. Ilyen ez, szerintem nem baj.

Jól érzed magad itt Józsefváros „sűrű” vidékén? Nem akartál soha elköltözni?
Egyelőre nem. Nagyon szeretek itt élni.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula