„A Fortepan abszolút kortárs” - Interjú Tamási Miklóssal, a Fortepan üzemeltetőjével

A nyugalom megzavarására alkalmas fotók elszórtan szerepelnek a Fortepanon.
Tavalyelőtt a kollégáimmal belevágtunk a BRFK fotóarchívumának a feldolgozásába, a legváltozatosabb bűncselekményekről kapva anyagot. Öngyilkosság, gyilkosság, betörés, amit csak el tudunk képzelni. Hiába számít társadalmi tünetnek az öngyilkosság, letettünk az ilyen jellegű képek közzétételéről, mondván, két balatoni nyaralás között nem értelmezhető egy öngyilkosságról készült fotó. Hasonló problematikával jár a nyomor, a családon belüli erőszak megmutatása. Nem rég Urbán Tamás fotóriporter anyagát dolgoztuk fel, aki a Vakok Intézetében, börtönökben, punkok között fotózott. Elsőre nehezen ment, de végül nem okozott gondot a képek megfelelő elhelyezése a Fortepanon. Úgy éreztem, hogy hét év elteltével talán már lelkileg és szakmailag is sikerült felnőnöm az ilyen feladatokhoz.

Esztétikai szempontok alapján vagy a dokumentumérték figyelembevételével választ az Önökhöz beérkező több ezer kép közül?
A többi emberhez hasonlóan vizsgálom az egyes képeket. Nem a kiválasztás gyakorlata jár nehézséggel, inkább annak vállalása, hogy én vagyok a szerkesztő. Egy ideig ódzkodtam ettől, jobbnak láttam, ha meghúzódom a háttérben. Mostanra azonban eljutottam oda, hogy bátran ki merek állni, jelezve, a Fortepanon részben az én képi világom tükröződik vissza, bár igyekszem nem megfeledkezni arról, hogy az oldal több érdeklődési területet lefedjen. A gyenge minőségű, homályos képeket nem válogatjuk be, noha sokszor egy rossz kép is érték, főleg, ha olyan korszakban készült, amiről alig maradt fenn képi dokumentum.

Napi szinten foglalkozik a múlttal. Nincs rossz érzése, hogy egyszer majd Ön is a múlt része lesz?
Egyáltalán nincs. A Fortepan abszolút kortárs. Miközben javában leletmentést végzünk, a felhasználói kör természetesen a jelenből kerül ki. Azt élvezem nagyon a munkámban, hogy az archív fotókkal a saját korom irányába nyithatok.

Úgy tudom, néha fordulnak elő problémák a képek használóival.
Visszatérő és sajnálatos tünet, hogy a képeinket igénybe vevők egy része rendre megfeledkezik a forrás megjelöléséről. Az angolszász kultúrában egy-egy anyag megjelenése során hosszú-hosszú listában mond köszönetet a szerző, jelezve, hogy figyelünk egymásra, segítjük egymást, közösen alkotunk. Mintha Magyarországon erről egyáltalán nem vennének tudomást. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy itthon más országokkal, például Franciaországgal ellentétben másodrendű produktumként kezelik a fotót, ezzel a fotós szerepét is lekicsinyítve. Szomorú, de így van.

A korszakok közül melyikhez vonzódik kiemelten?
Az 1945 és 1949 közötti koalíciós időszak az egyik kedvencem. Akkoriban még bármi történhetett volna Magyarországon, tudniillik létezett egy sokszínű, szabad véleménnyel rendelkező magyar társadalom. Azonban a képeken már feltűnik a radikalizmus, az utcákon jelszavakat ábrázoló plakátok, transzparensek, feketén-fehéren látszik, hogy valami készülődik a mélyben. Ez az időszak közelebb áll hozzám, mint a Rákosi korszak, amikor az elenyésző számú merev, beállított képeken egy behúzódott társadalom magatartása jelenik meg. Érdekelne még a kevés képi dokumentummal rendelkező 1944-es időszak és a Malenkij robot is. Úgy tűnik, hogy a Budapesti Gettóról sem készült fotó. Mintha abban az időszakban senki nem fényképezett volna, vagy ha mégis, az anyag minden valószínűség szerint megsemmisült. Ha jól számolom, a deportálásokról mindössze húsz fotó maradt fenn.

Karl Lutz svájci diplomata budapesti tartózkodása alatt számtalan képet készített.
Az ő anyagai is elérhetőek a Fortepanon. Meglehetősen kalandos úton jutottunk hozzá a képi hagyatékhoz. Az 1942-ben Budapestre került Lutz rendkívül lelkes amatőr fotós hírében állott, ehhez képest a hozzáférhető, a svájci levéltárban őrzött anyag összesen ötszáz képet tartalmaz. Szerkesztőtársam, Török András hosszas levelezés útján érte el, hogy ebből a kis számú, de nagyon nagy jelentőségű anyagból válogathassunk. Carl Lutz inkább munka közben vagy romos épületek közt látható, képein a zsidóüldözésnek szinte alig van nyoma. Hogy miért, rejtély. Lissák Tivadar fotóin több csillagos ház és plakát látható, érdeme, hogy dokumentálta a nyilasok által militarizált környezetet. Üldözött személy, bármennyire is a jó szándék és a tények megragadása vezette Lissákot, nem bukkan fel a képein. Mindez rendkívül különös hatást kelt, talán attól tartottak a fotósok, hogy a későbbiekben az antiszemita dokumentáció bajba keverheti őket.

Előfordult, hogy munka közben váratlanul olyan képre akadt, amit korábban remélni sem mert?
Két frissebb élményemről tudok beszámolni. Az egyik a Molnár Farkas építész tervezte, Hűvösvölgyben található Magyar Szentföld Templom fotója, ugyanis előtte nem találkoztam az épületről készült anyaggal. A kezembe került képet Sándor György készítette 1957-ben és a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményétől jutottunk hozzá. A másik megdöbbenést bennem a rendszerváltás előtti időszak képei keltették. Viszonylag kevés kép készült a demokratikus ellenzék, az úgynevezett szamizdat időszak kulcsfiguráiról. Jávor István életművének köszönhetően most házibulikhoz, privát terekhez kötődő képek bukkantak fel, amelyeken többek között Csalog Zsolt, Balassa Péter, Petri György, Radnóti Sándor, Kenedi János látható. Érdekesség még, hogy először 1956 szeptemberében rendelt az Ofotért színes negatívot, ennek köszönhetően készült néhány színes fotó az ’56-os forradalomról. Több, mint megható.

Jelenleg milyen tervek foglalkoztatják Önöket?
A Közlekedési Múzeum részéről lehetőségünk nyílt az intézmény fotóanyagának a feldolgozására. Emellett szeretnénk kivenni a részünket a Népszabadság archívumának feldolgozási munkálatából is, amire ha minden igaz az OSZK kap lehetőséget. A közös célunk az, hogy a képek egy része szabad hozzáféréssel a Fortepanon is elérhető legyen.

A fotózás szempontjából milyen trendek az irányadók manapság?
Két látványos dologra figyeltem fel. A fotográfia a kezdeti időszakában a műtermi fotózásról szólt, majd a századfordulón a fotós kilép az utcára, minekután a kíváncsiság, a dokumentáció vágya mozgatja. A hetvenes évektől azonban komoly törés tapasztalható. Egyre beszűkültebb az ember világképe, a szűk családján kívül semmi másról nem csinál képet. Ez a jelenség az én olvasatomban annyit tesz, hogy kihúzza az életet a fotóból. A következő, beszűkülést jelző fordulat, hogy az amatőr fotóst már csak saját maga érdekli, szelfiket készít, rohamosan háttérbe szorul a street-fotó. Véleményem szerint a fotográfiának az emberről kell szólnia.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula