A házibuli folytatódik – Lorde Melodrama című albumáról

‎ 061.hu 2017. szeptember 8. 13:49

Új-Zélandról keveset tudunk, az új-zélandi popról még kevesebbet, és amikor itt lenne Lorde az új-zélandi kétszeres Grammy-díjas énekesnő, akkor kiderül: számára a nyilvánosság csak a szükséges rossz, csak annyit akar tudatni a világgal, ami a dalaiból kiolvasható. Szerencsére viszont abban minden benne van, megismerhetünk egy húszéves lányt, és a démonait, akik nem hasonlítanak az Emoji-film ikonjaira, viszont sokmindenben emlékeztetnek az iPhone-generáció problémáira.

PZL- 061.hu

Lorde feltűnése a popban pont olyan titokzatos volt, mint a vele 2017-ben ugyanabban az időben lemezt megjelenő Lana Del Rey, de míg Lanáról csak nem hitték el, hogy szegény lakókocsis hippi (valójában milliomos csemete), addig Lorde-nak azt, hogy egy tizenhat éves lány képes volt megírni a Pure Heroine című albumot. Oly’ annyira nem, hogy még a South Park is foglalkozott a témával. A sorozat készítői eljátszottak azzal a gondolattal, hogy Lorde valójában a kis Stan apja, a 45 éves Randy Marsh. Aztán, ahogy kell, a vécés dal, a Push (Feeling Good On A Wednesday) önálló életet élt, ingyen le is lehetett tölteni, még Lorde-nak is bejött, legalább is ő ezt mondta. Persze, mindez mellékszál, a legfontosabb, hogy négy év után a két Grammyt is fialó és Bowie elismerését is kiváltó Pure Heroine felfoghatatlan sikere után itt az új mű, a Melodrama, ami még az első lemeznél is nagyobbat üt.

Gyakorlatilag egy késő-tinédzserkori aranylövés, ami után hősnőnk mégiscsak felébred, és egy apokaliptikus házibuliban találja magát, és mint Dante vezet minket végig az Y és Z generáció Red Bull illatú EDM-poklán. Édesanyja költő, apja építész, de még az inspiratív háttér ellenére is meglepően kreatív víziói vannak, így aztán a 13 éves korában már leszerződteti a Universal, ő pedig olyan neveket említ inspirációs forrásainak, mint Kurt Vonnegut, Raymond Carver, Radiohead, az Arcade Fire és Laurie Anderson, szóval, tényleg koraérett a művésznő, de tegyük hozzá: ez csak most, az Instragram-generáció tagjaitól tűnik szokatlannak, a nyolcvanas években egy átlagos 19 éves bölcsészhallgató túl volt Musilon, Prouston, Joyce-on, stb.

És hogy milyen a Melodrama? Nos, valóban szenzációs, egy mentális utazás, amit egy házibuliban tehetünk meg Lorde-dal, ahol megismerhetjük pasija sziluettjét, aki fotós, és akivel nemrég szakított, de ő csak az egyik múzsája ennek az elképesztően gazdagon hangszerelt, bámulatosan jól felépített, imponáló tehetséggel elkészített lemeznek. Talán egy fokkal poposabb a kelleténél, amiért bizonyára a Jack Antonoff producer okolható, de a Melodrama csak használja a popot, afféle illusztráció ezekhez a nemzedéki himnuszokhoz. Most már csak azért imádkozzunk, hogy a lemez alapvetően zongorára hangszerelt húzó dalait (Liability, Green Light, Sober, stb.) ne használják el a televíziós tehetségkutató versenyeken. A házibuli tehát a Pure Heroine után négy évvel folytatódott, és biztosak lehetünk benne, hogy a Melodramán nem talunk olyan dalokat, mint Richard Sanderson Reality című slágere.