Kémek krémje - A legkiválóbb spionfilmek
Mozikban a Kingsman: Az aranykör, ennek apropóján összegereblyéztük minden idők legjobb kémfilmjeit, illetve nyolcat a műfaj számunkra legemlékezetesebb produkciói közül. Heti filmösszeállításunkban azonban nem a zsáner könnyedebb, hanem a borúsabb kínálatából válogattunk, s mivel jóból is megárt a sok, a szuperspionok roppant választékából vérző szívvel ugyan, de eleve kizártuk James Bond, Jack Ryan (Vadászat a Vörös Októberre, Férfias játékok, Végveszélyben, A rettegés arénája), Jason Bourne (Bourne-filmek) és Ethan Hunt (Mission: Impossible-filmek) alakját.
MAPET - nullahategy.hu
A harmadik ember (The Third Man, 1949)
Az Orson Welles főszereplésével forgatott film noir már az óriáskerekes és a csatornarendszerben zajló üldözés jelenete miatt is listánkra kívánkozna. A magyar származású Anton Karas citeramuzsikával telített filmzenéje, fényképezése, a remek alakítások és a modern kémregények atyja, Graham Greene regényből született forgatókönyv erős párbeszédeinek hála azonban igen korán bérelt helyet harcolt ki magának minden idők legjobb spionfilmjei között - a Brit Filmintézet, a BFI pedig egyenesen a legjobb brit filmnek kiáltotta ki. A világháború után romokban álló Bécs nyomasztó infernójában egy fiatal jenki író ered az őt munkaajánlattal meghívó barátja, Harry Lime (Welles) gyilkosának a nyomába. A film leghíresebb monológját Welles - állítólag egy régi magyar színműből kölcsönözve - maga írta karakterének: "Itália 30 évig a Borgiák alatti háborúskodások, terror és gyilkosságok közepette Michelangelót, Leonardót és a reneszánszot adták a világnak. Svájcban, ahol 500 éve békében és demokráciában élnek, mit gyártanak? Kakukkos órákat."
Észak-északnyugat (North by Northwest, 1959)
Az ügynökvilágban is roppant otthonosan mozgó Alfred Hitchcock klasszikusai közül akár a Forgószél és A kém, aki túl sokat tudott című remekműveket is leporolhatnánk, mégsem hagyhatjuk ki a feszültségkeltés mesterének karrierje csúcsán forgatott alkotását, máig a legjobb, téves személyazonosságon alapuló akcióthriller-vígjátékot. Hitchcock a tőle megszokottnál könnyedebb szórakozást ígérő filmjében tévesen hiszik a Cary Grant alakította reklámszakemberről, hogy kém. A sármőr ellenséges spionokkal és rendőrökkel nyomában menekülni kényszerül, miközben próbálja kideríteni, hogy mibe keveredett. Felbukkan egy szőke démon is, akiről egészen a film végéig nem tudható, melyik oldalon is áll valójában. Grantnek, a régi Hollywood egyik legmacsóbb és legkedveltebb filmszínészének nem véletlenül ajánlották fel a néhány évvel később induló első James Bond-film főszerepét, hiszen Hitchcock műve sok mindenben hasonlít a 007-es sorozatra.
A Sakál napja (The Day of the Jackal, 1973)
Miután de Gaulle francia elnök váratlanul kinyilvánította Algéria függetlenségét, a döntést ellenző francia tisztek egy része, s titkos katonai (terror)szervezetük, az OAS 1962-ben sikertelen merényletet kísérelt meg ellene. Ez lenne az alapja a De Gaulle halála után egy évvel megjelent Frederick Forsyth-regénynek, amelynek története szerint az OAS a Sakál fedőnevű külföldi bérgyilkost bízza meg a président kiiktatásával. Forsyth könyve volt egyébként a hírhedt marxista terrorista, az egykor Kádárék vendégszeretetét is élvező venezuelai Carlos, vagyis Iljics Ramírez Sánchez kedvenc olvasmánya is, a sajtó ezért ragasztotta rá a Sakál nevet. Kenneth Ross kitűnő forgatókönyvet írt a regényből, amelynek cselekményét a filmszerűség érdekében némileg átalakította, az eseményeket pedig rövidebb időintervallumba sűrítette. A Sakált alakító Edward Fox nagyot alakít a filmben, a rendező Fred Zinnemann kétségkívül jól döntött, hogy nem filmsztárra bízta a szerepet. Pedig arra Michael Caine és Roger Moore is bejelentkezett.
Magánbeszélgetés (The Conversation, 1974)
Francis Ford Coppola már-már elfeledett mesterműve ékes példája annak, hogy a hetvenes évekre vérfrissített amerikai filmművészet, az "új Hollywood" fenegyerekei milyen sikeresen adaptálták az európai úttörők eredményeit. A film voltaképpen Antonioni Nagyításának parafrázisa, amely már a főcím pantomimes motívumával is fejet hajt az olasz mester előtt, ugyanakkor számos elemében továbbgondolja a klasszikust. Ez a Cannes-i nagydíjas paranoiamozi egy lehallgatási szakember, Harry Caul (Gene Hackman) drámáját mutatja be, aki felismerve helyét a megfigyelések láncolatában, egy komolyabb megbízatása során ráébred önnön kiszolgáltatottságára. A szüzsét látszólag a Watergate-ügy eseménysorozata inspirálta, ám állítása szerint Coppola a botrány kirobbanása előtt megírta már a forgatókönyvet. A Magánbeszélgetést lélektani thrillernek szánta egy különös foglalkozású ember magányáról, de végül a felelősség kérdése került a középpontba.
A keselyű három napja (Three Days of the Condor, 1975)
Robert Redford és Sydney Pollack hét közösen forgatott filmje közül a sorban negyedik, vagyis ez a remek kémfilm sikerült a legjobban. Redford egy CIA-alkalmazott könyvmolyt alakít, aki kis csapatával regényekből, konteókból gyűjti az ötleteket ügynökségének a hidegháborús hadviseléshez. Egy nap arra tér vissza az ebédszünetből, hogy az összes kollégáját lemészárolták. Menekülés közben túszul ejt egy nőt (Faye Dunaway), akiből az erős sárm előhozza a Stockholm-szindróma tüneteit, és hősünk segítségére lesz a belső ellenség elleni küzdelemben. Ebben a filmben minden és mindenki hibátlanul működik, Pollack titkos aduásza azonban mégiscsak a csúnya bácsit alakító Max von Sydow, Az ördögűző Merrin atyájaként ismertté vált svéd színész. A James Grady '74-es bestselleréből készült paranoiafilm tökéletetes adaptáció és a Watergate-botrányra leggyorsabban reagáló thriller (Redford a Nixon-balhé nyomán készült Az elnök emberei előkészületeinek elhúzódása miatt tudta elvállalni A Keselyű főszerepét), amelyen annak ellenére sem fogott az idő, hogy ma már jóval pörgősebb tempóhoz vagyunk szokva a műfajban.
Tű a szénakazalban (Eye of the Needle, 1981)
Noha A jedi visszatér rendezője, Richard Marquand remek munkát végzett az 1978-as Ken Follett-bestseller filmre adaptálásával, a legfőbb dicséret mégis a főszereplőt illeti. Donald Sutherland újfent bizonyságát adja páratlan átváltozóművészi képességének, a Tű (Die Nadel) fedőnevű német mesterkém bőrében az egyik legpazarabb alakítását nyújtja. Karaktere voltaképpen közeli rokona a Sakálénak: mindkettő halálosan precíz, szenvtelen és vérprofi gyilkos, hideg, mint a folyékony nitrogén, Sutherland alakja azonban - mégha némileg több érzelem is szorult belé, mint egy T-1000-esbe - még fenyegetőbb jelenség. A Tű jóval a második világháború kitörése előtt költözött Angliába és éveken át, számos személyazonosságot használva látta el hírszerző feladatát. Új megbízatása szerint a várható partraszállásról kell információkat szereznie, ám a brit elhárítás a nyomában van, ő pedig hajótörést szenved egy csöpp skóciai szigeten. Kapcsolata az ott élő házaspárral nem várt megpróbáltatások elé állítja a náci szuperspiont.
München (Munich, 2005)
Spielberg régen gyakorolta olyan magas szinten a feszültségkeltést, mint az 1972-es müncheni olimpián lezajlott vérengzés utóéletét feltáró filmjében. Eleinte úgy tűnik, elfojtja hatásvadásztra való hajlamát és nem mutatja be, hogyan végződik a Fekete Szeptember terrorakciója a túszul ejtett 11 izraeli sportoló halálával. A film azt az izraeli Moszad-különítményt követi nyomon, amelynek feladata a támadás szervezőinek felkutatása és likvidálása volt, valamint azt boncolgatja, milyen személyes áldozatokat követelt a bosszúakció a csapattól és vezetőjétől (Avner szerepében Eric Bana végre a tehetségéhez méltó feladatot kapott). A magyar származású George Jonas Megtorlás című, vitatott könyvéből készült vitatott film (Izrael hivatalosan sosem ismerte el a gyilkosságokat) egyik felet sem igyekszik démonizálni, Spielberg dolgozatában az izraeliek brutalitása éppúgy elfogadhatatlan, mint a palesztinoké. Kár, hogy Spielberg a végén nagyot akar durrantani és teljesen feleslegesen, mégiscsak bemutatja a müncheni vérengzést.
A mások élete (Das Leben der Anderen, 2006)
Florian Henckel von Donnersmarck első nagyjátékfilmje nem is sikerülhetett volna jobban, főleg ha belegondolunk, hogy a rendező-forgatókönyvíró csupán 16 éves volt a berlini fal szétkalapálásakor. Az NDK utolsó évtizedében játszódó film számunkra nagyon is ismerős kelet-európai szenvedéstörténetet mesél el megfigyelésről és lejáratásról, önfeladásról és meghunyászkodásról, lopakodó félelemről és undorról. Wiesler századost (Ulrich Mühe), a Stasi lehallgatótisztjét és oktatóját egy sikeres színpadi szerzőre állítják rá felettesei, hogy gyűjtsön róla terhelő adatokat, az ok pedig, hogy a célszemély felesége, az ünnepelt színésznő megindította a dagadt komcsi kultuszminiszter nyálelválasztását. Aki keres, az talál, a rendszerhez vakon hű Wiesler azonban megkedveli a házaspárt, miközben ráébred saját életének nyomasztó pitiánerségére. A film parádés színészi alakítások pompás arzenálját kínálja a lelkes fiatal lehallgató-padavantól a demokratalelkületű rendezőig, a hitelességen pedig a tárgyi környezet is sokat emel: a filmben látható titkosszolgálati berendezés a Stasi tulajdonát képezte, az összes lehallgató és lejátszó eszközt magángyűjteményekből és múzeumokból kölcsönözték az alkotók.
Fotó: flickr
