„Mindig a világforgatagban botladozó ember izgatott” - Interjú Benkő Imrével

A komoly szakmai tekintélynek számító World Press Photo- és Prima Primissima-díjas Benkő Imre huszonötödik alkalommal fotózta végig a Sziget Fesztivált. Generációk változásáról, képminőségről is kérdeztük a fotográfust, és arra is választ kaptunk, megöregedhet-e egy fotós szeme.

AYHAN GÖKHAN - 061.hu

Nem rég ért véget a huszonötödik Sziget, és mint mindig, Ön most is ott volt. Fotós szemmel hogyan értékelné a 2017-es Sziget Fesztivált?
Minden Szigetre kihívásként tekintek, és mindig várom, hogy milyen típusú elmozdulás, jelenség bontakozik ki a helyszínen. Kezdetben a Sziget karakteresebb volt, egymástól jobban elkülönültek az ilyen-olyan zenei irányzatok, öltözködésbeli stílusok. A társadalmi tünetek ugyanúgy nyomot hagytak a Sziget alakulásán, mint a zenei irányzatok változásai. Különösen az a szép ebben a fesztiválban, hogy míg az egyik oldalon megtaláljuk a feldobott hangulatú pillanatokat, addig a másik oldalon a csendesebb, magányosabb helyzetekre akadhatunk. Idén is arra törekedtem, hogy az érzelmi szélsőségek egész skáláját járjam végig.

A stílusváltás miatt nehezebben ment a munka, a nagy pillanatok megtalálása?
Tekintettel arra, hogy az átlagnál érzékenyebb vagyok a fényekre, minden évben sokáig kell keresnem a nekem megfelelő fotót. A fényviszonyok és a képi hangulat szerencsés találkozása nem mindig jön össze. Fotografusként távol áll tőlem a kapkodás, nem sietek, szeretem megtalálni a számomra legkedvezőbb pillanatot. Ha mondhatok ilyet, a képeimet a szürke fény kapcsolja egymáshoz, így, a fekete-fehér kép segítségével teremthető álomvilág a közönséget is könnyebben ragadhatja magával.

Több fiatal generáció alakulását követhette nyomon, hogy látja, a mostani tizen-huszanévesek a lázadó vagy a beletörődő nemzedék kategóriájába sorolhatóak?
A kezdeti időszakot a lelkesedés és a világformálásba vetett hit jellemezte, majd ahogy távolodtunk a rendszerváltástól, fokozatosan csökkent a lelkesedés, a mostani generáció attribútuma a beletörődés, egy olyan létállapot megélése, amit a bulihangulat határoz meg.

Soha nem alkot ítéletet?
A pályámon mindvégig a gyermeki rácsodálkozás gesztusa, nem pedig mások megítélése kísért végig. Adott egy társadalmi keret, és azon belül van lehetősége mindenkinek mozogni, a különböző életformákat megérteni. Mindig a világforgatagban botladozó ember izgatott. Olyan szemlélőnek tartom magamat, aki a fotográfián keresztül igyekszik megérteni a világ kuszaságát.

Az életében akadt olyan pillanat, amikor kivételesen nem volt Önnél fényképezőgép, és emiatt lemaradt egy jó képről?
Elszalasztott pillanat adódott már, és nem feltétlenül azon múlott, hogy épp volt nálam gép vagy sem. Amikor járok-kelek, több olyan dologgal találkozom, amit meg tudnék csinálni. Ha nincs is kézzelfogható nyoma, az így szerzett tapasztalat szintén a munkám segítségére van. Általában a való világ egyedi, sajátos értelmezése, a szubjektív korlenyomatok készítése irányít, és amint látok valamit, nem vadász módjára célzom, inkább arra törekszem, hogyan tudnám úgy felmutatni az adott jelenséget, hogy az elkészült kép akár később, a hatalmas képtömegben is jelentsen valamit az embereknek. Szeretem, ha a nem gyakori kiállításlátogató betévedve egy-egy kiállításomra örömmel fogadja a képeimet, megrökönyödéssel, hogy jé, ilyen is van.

Ön és a laikus is másképp néz ugyanarra a képre. Talán a fotográfia népszerűsítése segíthet abban, hogy egy kicsit több ismerettel felvértezve tanuljunk meg helyesen látni.
Szerencsére a vizuális kultúrában történt elmozdulás, rohamléptekkel igyekszenek az elmaradásokat pótolni. Az én időmben még főiskolai szinten sem volt fotográfusoktatás, egy-egy szakiskola vállalta fel ennek a feladatát, mára ez kiszélesedett, egyetemi szintig jutott. Ugyanakkor fájó, hogy a fotográfia a neki kijáró megbecsülést később kapta meg, míg Franciaorazágban és az Amerikai Egyesült Államokban már az ötvenes években fotóművészek képei kerülhettek be a nagy és rangos galériákba, múzeumokba. Aki elment innen, nagyobb eséllyel lehetett világhírű, mint az itthon maradt tehetségek. Magyarországon inkább a képzőművészetet részesítették előnyben, onnan közelítették meg a fotográfiát. Ezt a hozzáállást soha nem tartottam túl szerencsének, mivelhogy a két műfaj elkülönül egymástól. A fotográfia teljesen önálló műfaj.

Önt nem vonzotta a külföldi karrier?
A pályám kezdetén hírügynökségnél dolgoztam, evégett a világ számtalan országába eljuthattam. Közvetlen a vietnámi háború után elmehettem az országba, valamint a nyolcvanas években Afganisztánban is fényképezhettem. A nyolcvanas évek második felében jöttem el a hírügynökségtől, és az újabb munkáim is lehetővé tették, hogy sokfelé utazzam és tapasztalatot szerezzek. A rendszerváltás környékén lehetőségem volt egy francia ügynökségnél dolgozni, ha így nézem, huzamosabb ideig éltem Magyarországon kívül.

Olyan szempontból nem ártott a digitalizáció ennek a szakmának, hogy gyakorlatilag ma már bárki fotózhat, tehát a nagy kép nem feltétlenül egy képzett fotográfuson múlik?
Nem lenne szerencsés a részemről, ha negatívan értékelnem a változást. Hasonló felemelkedés észlelhető a fotográfiában, mint korábban az íráskészség fejlődésében. Manapság nagyjából mindenki tud írni, mégsem lesz mindenkiből író. Ugyanígy rengeteg ember rendelkezik saját géppel, azonban ettől még nem fotográfus. Sok körülményességtől kíméli meg a digitalizáció a profi fotósokat is. Hiszek abban, hogy mindig lesznek olyan megszálott fotográfusok, akik a világ mélységeinek az érzékeny megmutatását tűzik ki célul.

Megöregedhet egy fotós szeme? Tapasztalja, hogy másképp figyel, mint akár húsz-harminc évvel ezelőtt?
Úgy érzem, hogy a fényképezésen keresztül sokat tanulhattam. A kezdeti dolgaimon látom a tanulóidőszak nyomait, és ahogy haladtam előre az időben és egyre több élményt szereztem, mindinkább letisztultabbá váltak a képeim, magammal szemben szigorúbb lettem. Soha nem álltam semmilyen igény szolgálatában, a pályám alatt mindig az egyéni képvilág megteremtése motivált. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a szemem magamhoz öregedett.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula