Mag a homok alatt - A Stone Temple Pilots Core című lemezének újrakiadásáról
25 év után újra megjelent Stone Temple Pilots Core című nyolcmillió példányban értékesített bemutatkozó albuma. Persze, amikor 1992 őszén a boltokba került éppen a csúcsra volt járatva mindaz, amit gyűjtőnéven grunge-nak neveztek. A Nirvana Smells Like Teen Spirit című 1991-es hőskölteményével talán az utolsó rockforradalom zajlott le a popban, és a 2015-ben elhunyt Scott Weiland énekessel pedig az egyik utolsó klasszikus rockhős utazott el az égben lebegők csarnokába.
PZL – 061.hu
A Core jó időben (1992. szeptember 29-én) és jó helyen (Egyesült Államokban) jelent meg, amihez a vivő anyag a grunge volt, miközben a zene legalább annyira volt szimpla déli rockzene, mint tipikusnak mondható grunge. A San Diegóban alakult csapat tehát nagyon elkapta a hullámot, a lemez a Billboard albumlista harmadik helyén találta a zenekart. Annyiban azonban tipikusnak mondható a zenekar, hogy itt is adott volt egy karizmatikus énekes, Scott Weiland, aki számos drogkaland, hiszti és önveszélyes performance után 2015 decemberében elhunyt. Pályafutásuk során több mint 70 millió albumot adtak el, tehát Scott Weilandnak sosem volt gondja arra, hogy minden kábítószerből a legjobb minőséget szerezze be, talán ezért is húzta 48 éves koráig.
Szóval, jól érezte Brendan O' Brien producer, hogy nem kell sokat vacakolni az album, kiadásával, hiszen már készülőben volt Alice In Chains zseniális Dirtje, és a két album egy napon is jelent meg, így aztán jól meg is lehetett versenyeztetni a két zenekart. Ekkor már milliókt értékesítettek a Nirvana Nevermindjából és a Pear Jam Tenjéből is, szóval, tényleg csúcsra volt járatva a grunge, és ha nem lett volna elég, épp ekkor futott a generációs filmnek sem utolsó Facérok, amelynek legendás soundtrackjén olyan zenekarok szerepeltek, mint a Soundgarden, a Pearl Jam és az Alice In Chains. Teljes volt tehát a tüzérségi előkészítés, a Core-t a hullám emelte fel, ez kétségtelen, ugyanakkor 25 év után sem illene lesajnálnunk, hiszen a műfaj egyik kulcslemezéről van szó. A STP a sajtó annyit csesztette, hogy kamubanda, mint a magyar sajtóban a Dinamitot, ami után Vikidál Gyula zenekara be is dobta a törölközőt.
Még szerencse, hogy a közönség másképp gondolta, és hála a Plush és a Creep című slágereknek a lemez nyolcszoros platina lett. Hiába mentegetőztek a fiúk, hogy a legtöbb klasszikus dal (Dead And Bloated, a Creep, a Sex Type Thing, a Plush) jóval azelőtt megvolt demó változatban, hogy egyáltalán hallottak volna a Pearl Jam-ről vagy az Alice In Chains-ről, a sajtónak elett elege a grunge-ból, és ehhez a Stone Temple Pilots lett az illusztráció. Hiába, a jó idő tényleg stimmelt, de a jó hely valójában mégsem, mert a napfényes San Diegóból érkező srácoknak nem hitték el, hogy lehet igazán depressziós zenét írni ott, ahol közelben van a Sea World témapark és az anaheimi Disneyland. Seattle zenéje szerencsére nincs tájvédelmi oltalom alatt, bárhol lehet melankolikus zenét írni, és erre is remek bizonyíték a Core.
Stone Temple Pilots
Core
Warner
12 szám 54 perc
