Ha egy férfi igazán szeret – A James Blunt budapesti koncertjéről

Emlékszem, négy éve, amikor tudomásomra jutott, hogy James Blunt Budapestre jön, az első sorba váltottam jegyet. Meglepődtem ugyan, hogy ülőkoncert lesz, de bebiztosítottam magam, hogy a lehető legközelebbről élvezhessem a show-t. Blunt hatalmas bulit csinált az Arénában, elemében volt, nyomta a poénokat, végigúsztatta magát a küzdőtéren... A közönség őrjöngött, a harmadik szám után rohant mindenki a színpadhoz, egyszóval igazi koncertélményt kaptam. Nem úgy tegnap…

Z. D. – 061.hu

Az ülőszektorok javát lefüggönyözték, szóval Blunt ezúttal nem vonzott nagy tömeget. Hozzá kell tenni, hogy a Moon Landing album mérföldekkel jobb volt, mint az After Love című legújabb lemeze. A lírai számaival befutott James Bluntot úgy ismerte meg a közönség, mint az érzelmes, szerelmi bánattal telt, egykori szenvedő katonát, aki a női szívek legmélyéig hatol a Beautifullal, a Carry You Home-mal, meg a Goodbye My Loverrel.

Aztán jött egy nagy váltás, kigyógyult a bánatából és nekiállt pörgős számokat gyártani. Jött a Bonfire Heart, a Postcards az ukulelével, a Heart to Heart, amelyekkel megtelt a Moon Landing album. Nehéz lett volna ezt a nagy sikert überelni, és be kell vallani, nem is sikerült. Szokták mondani, hogy a magánélet fellendülése nem kedvez a karriernek. Blunt a 2014-es házasságkötése óta tényleg „nem muzsikál úgy”, mint régen. Bizonyítja ezt a jóval kevesebb mint félházas koncert, meg a rajongói hangulat visszaesése is. Váltogathatta a hangszereket a srác, pattogott is a színpadon eleget, elsütött néhány poént meg „Jó estét, Budapest!" -et, a közönség tombolása azonban ezúttal messze elmaradt a négy évvel ezelőttitől.

MTI Fotó: Mohai Balázs

Talán a színpad közvetlen közelében álló rajongók megkapták, amit vártak, de a negyedik-ötödik sortól távolabbiak már inkább anyátlanul lézengtek a küzdőtéren. Igaz, hogy felcsendültek a jól ismert számok, a már felsoroltakon kívül a Beautiful Down, a Wiseman, a Here We Go Again, a közkedvelt nóták hallatára fel is bolydult kicsit a tömeg, csak aztán jöttek az új albumról a kevésbé sikerült nóták is, amelyeket ugyan jól elrejtettek a közönségkedvencek között, mégis időről-időre visszavetették a hangulatot. Csak a fellépés vége előtt kb. negyedórával kezdett hasonlítani a dolog egy James Blunt-koncertre. Mikor felcsendült Robin Schultz szerzeménye, az OK, a lelátón ülők közül is többen felálltak és táncolni kezdtek.

Majd jött a Stay The Night, a 1973, a Bonfire Heart, ami alatt James is felpattant a zongora tetejére egy kis fenékriszálás erejéig, már-már olyan illúzióm támadt, hogy eddig valamiféle felvezető előadáson ültünk és most kezdődik az igazi buli, aztán hirtelen vége lett a koncertnek. A közönség jól nevelten megtapsolta az előadót, de semmi dobogás, visszatapsolás, semmi ráadás. Nem mondom, hogy nem csillant fel néhány kecsegtető pillanat, mégis hiányérzetünk maradt. Hiányzik az a tehetséges fiú, akinek a lelki megrázkódtatás adott ihletet, hatására pedig kiváló alkotások születtek. Hiába, a boldog házasság nem kedvez a művészetnek.

Fotók: Mohai Balázs / MTI