„Az eredeti értelemben vett hagyomány nem az égből pottyan, hanem a régiből születik újjá” - Interjú Iancu Laurával
A Moldvában született József Attila-díjas író, költő és néprajzkutató Iancu Laura a Magyar Naplónál megjelent, Gerlice című, az anyaság, haza, hagyomány fogalmai köré szerveződő kötete soha nem jelenhetett volna meg jobbkor, mint amikor az identitás elvesztésének lehetünk tanúi. Új kötetéről, Budapestről és a csángókról is kérdeztük a szerzőt.
AYHAN GÖKHAN - 061.hu
Legújabb, Gerlice című köteted műfaját te adod meg, méghozzá az egyik katolikus lexikonból a gerléről talált meghatározást véve kölcsön: gyors röptű írások. Sokszor hagyatkozol a mítoszokra, régi korok hagyományaira? Végső soron erre a címre is isteni sugallatra sikerült rátalálnod.
A gerle hűséges madara az utcánknak, félreeső helyen lakunk, erre sok madarat és egy-két embert látok naponta. Innen, a villanyoszlopon fáradhatatlanul turbékoló madárról jött a címötlet, aztán persze, megnéztem, itt is, ott is, ki is ez a madár, és ahogy említed, a katolikus lexikonban írottak alapján, szimbolikája okán kifejezőnek, kölcsönözhetőnek éreztem. A mitológiából való merít(kez)és nem jellemző rám, egy-egy szimbólum használata viszont szinte elkerülhetetlen. Ami pedig az isteni sugallatot illeti, nos, tény, hogy magam is azt vallom, a véletlen Isten művészi álneve, tehát minden kerekre, egészre sikerült dolgot az Ő ajándékának tartok, de azzal sajnos nem tudok dicsekedni, hogy van antennám sugallatainak a fogására. „Lábnyomát” ellenben mindig meglelem.
A kötet szövegeit nagyrészt felkérésre írtad. Volt olyan téma, amit azzal, hogy megkerestek vele, sikerült magadban tisztáznod, újraértelmezned, megértened?
Minden körbejárt téma olyan, mint egy munkahelytől haza vagy fordított irányba megtett út. Az ember minden nap rója az utat, ami bár ugyanaz, még sincs két egyforma utazás. A témákkal is ez a helyzet. Tettem egy kört, ez a „gondolati tett” aztán szövegtestet öltött, utóbbi előbbinek a tükre, nem maguknak a fogalomnak (identitás, hit, háború stb.) a mindenkire érvényes értelmezése, definiálása. Az embernek lehetnek „megérzései”, benyomásai, véleménye ezekről a dolgokról, de a dolgokról való (további) gondolkodást ez nem szünteti meg. Sőt. Ez nem jelenti azt, hogy ma egyet gondolok valamiről, holnap az ellenkezőjét. Nem. Van egy szilárd pont, ahonnan elkalandozom hallgatni azt, amit ezek a fogalmak elmondanak magukról, és aztán megtépázva vagy megerősödve: visszatérek (önmagamhoz). Hogy mi az a szilárd pont, az egy nagyon személyes valami és inkább egy életforma, mint egy fogalom.
A szövegek az anyaság, hit, haza, szülőföld fogalmait járják körül rendkívül líraian. Manapság sokan az európai kultúrát fenyegető veszélyekre hívják fel a figyelmet. Véleményed szerint a felsorolt fogalmak is veszélybe kerültek? Nem csak annyi történik, hogy a régi értékek helyébe a maguk természetes módján új értékek lépnek?Valóban, az általad felsorolt fogalmakról is gondolkodom egy-egy gyors röptű szövegben, de nagyon fontos megjegyezni, hogy ezek az írások szigorúan személyes, olykor túlságosan is személyes vallomások. Tehát nem általában írok a kérdésekről, hanem a magam esetére szűkítve, értelmezve azokat. Nem tudom, mi zajlik Európában, nem tudok mit kezdeni azzal, amit a média feltálal, de azt hiszem, a legfontosabb az, hogy győzzük meg Istent, hogy minden körülmény között velünk, köztünk maradjon. Igaz ugyan, hogy nem erőlteti magát ránk, de ahogyan a mai olvasmányban hallottuk Illés kapcsán (1Kir 19,4-8), kérnünk kell, hogy legalább angyalát küldje el. Erre akkor is szükség van, ha Európa a béke szigete marad. Ami pedig a hagyományt, a kultúrát illeti – ezek cseppet sem egyszerű jelenségek! A hagyomány valóban változik, újul, de ez egy folyamat, nem egy csere – szerintem. Valami elhal, valami megszületik, valamit kapunk, valamit elveszítünk – a változásnak ára van, a hagyományban az újat bejáratják, kipróbálják, az új beépülése részben spontán, részben tudatosan alakított, és roppant hosszú folyamat, és akkor következik be, zárul le, ha valamilyen szempontból a közösség egésze számára elfogadható harmóniát testesít meg. Az eredeti értelemben vett hagyomány nem az égből pottyan, hanem a régiből születi újjá, akár külső hatásra is, és ami a legfontosabb: hosszútávban gondolkodik és közösségben.
Az önmeghatározás elkerülhetetlen? Tudnom kell, ki vagyok, hol vagyok, miért vagyok, a gyökereim, a családom, a kultúrám ismerete nélkül elvesznék a világban?
Azt hiszem, ezek a dolgok nem így függnek össze egymással. Nem gondolom, hogy valaki elvész a világban azért, mert számára semmit nem jelentenek a szülei, nem ismeri kimerítően a „magyar” műveltséget stb. Nálam ezek a dolgok a szívben zajlanak. Akár tudomásul veszem, akár nem, egyik felem anyám, másik felem apám, ha behunyom a szemem a testvéreimet látom, nyelvem, a gondolkodásom magja, színe, esszenciája stb. magyarfalusi, igyekszem minél több mindent megtudni magunkról, de ezek nem a külső világban való boldoguláshoz, hanem a lelki és szellemi kiegyensúlyozottsághoz szükségesek, és ahogy mondtam: a szeretet teszi és kívánja mindezt. Szeretem azokat, akikhez közöm van. Ami pedig az önmeghatározást illeti. Hogy fontos vagy sem azt ki-ki maga tudja. Nálam ez nem egy címke, egy definíció, amihez hű akarnék lenni. Nem. Inkább egy rendszeres reflexió, önvizsgálat, arról való gondolkodás, hogy amit kaptam, azért megszolgálok-e, figyelek-e arra, amiért vélhetően megszülettem. Számomra ezek fontos kérdések.
A kötetet Szabó Zsombók Magdolna illusztrálta. Hogyan találtatok egymásra?
A játszótéren találkoztunk, beszélgettünk. Láttam néhány alkotását és nagyon-nagyon megérintettek a grafikái. Szerencsére talált néhány szöveget, amelyekre „rá tudott kapcsolódni”.
Nyilatkoztad, hogy fikciót sem versben, sem prózában nem tudsz írni. Ez nem jelent egyfajta gátlást? Nem érzed, hogy egy-egy határnál megtorpansz, nem tudsz továbblépni?
Valószínűleg nem a megfelelő szót használtam, amikor erről beszéltem. A fikció, a valóság/történések valamilyen fokú „hamisítása”, átírása természetesen ott van az írásokban. Arra gondolhattam, hogy a lényeg, a vallomás, a sztori, azaz a „mag” stb. nem fiktív, mindezek elbeszélése persze: irodalmi.
A néprajz mellett a teológiát is elvégezted. A teológia miben segített a leginkább?
A teológiától azt reméltem, hogy átjárja és valamit kezd azzal a hittel, amit Moldvában rám öltöttek. Több szakot elvégeztem, mert szerettem tanulni. Az emberről, a kultúráról, a megismerésről, a nevelésről, az életről stb. a legtöbbet a teológiai képzés alatt tanultam.
Hogy látod, az anyaország jobban odafigyel a csángókra, változott az elmúlt időszakban a megítélésük, esetleg bőven lenne még munka? Mikor lennél a legelégedettebb?
Felelőtlenség volna elnagyoltan, általánosságban fogalmazva válaszolni erre a nagyon komoly kérdésre. Azt hiszem, a figyelem és az anyagi támogatás megvan, az eredményeket pedig szigorúan a helyi körülmények és lehetőségek koordinátái között szabad értékelni. Az ügyben vannak elrontott területek (pl. identitás), elhalasztott lehetőségek stb. és igen: sok-sok munka van még, de a legfontosabb a cél nevesítése. Mi legyen az anyanyelvű oktatás után, azon túl? Elégedett nem lehetek, alkatomtól egészen idegen.
A kilencvenes években kerültél Budapestre. Fel tudod még idézni, milyen volt az akkori hangulat, hogyan fogadtak, ütköztél-e ellenállásba, hogyan viselted a nem kis mértékű környezetváltozást?
Hű-ha… De régen volt, talán igaz sem volt… Nagyon élveztem Budapestet, a budapesti létet. Rettentően lekötött a tanulás, a sok-sok (típusú, természetű) hiány pótlása, a kenyérkereset stb., nyakig voltam a nehézségben, nem egyszer menekültem meg életveszélyes helyzetből, de a gondok mérlegelésére nem jutott idő, és szerencsére szemernyit sem vették el a kedvemet attól, hogy: Gyerünk, tovább! Kisírtam magam, felállta és futottam tovább. Mindig volt mellettem egy barát, egy ember, aki megfogtam a kezemet, megosztotta a kenyerét, segített a tanulásban. Nagyon magányos voltam, de nem voltam egyedül. Rosszakaróim megerősítettek, jótevőim megvigasztaltak. Itthon éreztem, érzem magam.
Milyennek látod most a várost? Otthonként tekintesz rá vagy mindig megmarad régi ismerősként?Nem tudok mást írni, mint azt, hogy nagyon szeretem Budapestet. Szellemi otthonom, igen, nem tudok elszakadni a várostól. Persze, a benne lakó ragyogó emberek miatt is.
Vezető kép: Iancu Laura gyerekkori portréja 1980-ból. Képek: Iancu Laura archív
