"Kell, hogy fájjon. Ezért is kellett újragondolni ezt az agresszív és bűntető műfajt" - Pálfi Norbert íróval beszélgettünk
Napokban jelent meg Pálfi Norbert nagysikerű Noé bandája című állatmeséket tartalmazó groteszk prózakötetének átdolgozott kiadása. A reklámszakemberként is ismert íróval szóba kerültek a cuki és az egyáltalán nem cuki állatok, a Búvár zsebkönyvek és még a Biblia is.
PZL- 061.hu
Azt mondtad a beszélgetés elején, hogy kérdezzek hülyeségeket... Az első kiadás idején is divatosak voltak bizonyos trendi állatok, amelyek aztán sorra megjelentek a gyerekkönyvekben. Szurikáta és társaik. Miért nem akartad cukiságfaktort növelni a könyvedben? Inkább meztelencsigákról, pontyról, darazsakról írsz, mintsem mondjuk a pelékről….
A Noé bandájában állatok szerepelnek, ez igaz, de alapvetően nem állatokról szól a könyv, hanem emberekről. És ez meghatározza a könyv sajátosságait, tehát a komplex emberi karakterekhez éppen ezért nem lehet a cukiság-kesztyűvel simogató reflexekkel közelíteni – általában. Tény, a többség semmiképpen sem az a simogatnivaló édesség, sokkal inkább az emberi gyarlóságok egyikének-másikának megelevenítője, éppen ezért inkább tükörkép az írónak és az olvasónak egyszerre, mintsem egy kicsomagolni való cukibomba. Azt azonban figyelmébe ajánlom az olvasók cukiságra érzékeny és cukiságot kereső tömegeinek, hogy például a végtelenül félénk mókusok, az introvertált sünök vagy éppen a teljesen indokolatlanul agyhalott majmok kifejezeten cukik. Én, ha már állatok közül kell válogatni, szívesebben használom az állatvilág alsó-középosztályát (pl. ló, kecske, bárány, szamár, ló, sün, vagy éppen tölgyfa), mintsem az ilyen újkeletű sznobisztikus elitizmust, ami inkább a szurikátát vagy a csőorrú gyümölcsdenevért, a cibetmacskát, a földimalacot vagy a lemúrt választja. Amúgy sem annyira közkézen forgó fajok ezek, arról nem is beszélve, hogy a hagyomány kevésbé címkézte fel őket emberi tulajdonságokkal, mint plebejusabb társaikat, ezért nem is annyira érdekesek. Azt gondolom, háromféle író-típus van: a jó, a rosszalkodó és a csúf. A jó az az író, aki felülről megmondja a tutit, végtelenül bölcs, békés és igazságosztó. A csúf az, aki visszaél a kiskutya-szex-kalóztámadás marketingfogással, tehát olyan céllal szerepelteti archetípusos karaktereit, hogy már azok adottságaik alapján megragadják az olvasó figyelmét és érzelmeit. Ezek azok az esetek, amikor túl magasra kerül a léc, és az író a kiinduló koncepcióhoz, a cukiskodás erejéhez nem tud mit hozzátenni, sokkal inkább elvesz belőle. Ebből születnek olyan típusú művek, amiknél az olvasás élménye a kiindulóponthoz képest mélyre süllyed. Ezt egy nagyon kockázatos írói stratégiának érzem, sok ilyen típusú mesekönyvet ismerhet az, aki az elmúlt húsz évben gyereket nevelt. És végül ott a rosszalkodó író, aki egyfajta rosszaságból keresi azokat a gyarló dolgokat, amiben aztán vagy megjelenik a jó is, vagy éppen nem, de mindenképpen hergeli az olvasóját: történeteivel beviszi őket a sűrű susnyásba, karaktereivel rosszra csábítja őket, fordulataival kiakasztja vagy elgondolkoztatja őket, egyszóval pinpongpartnernek tekinti az olvasót, akivel van egy izgalmas kompetitív viszonya. Én azt gondolom, hogy a rosszalkodó fajtába tartozom, és próbálok ennek megfelelni. Amúgy fontosnak és szerethetőnek tekintem a cukizmust, Kitamura Cicus álmos című gyerekkönyve a kedvencem, többször is olvastam, bruttó 16 oldal, és minden oldalpárpon egyetlen kép és egy tőmondat szerepel. Azt gondolom, hogy a cukiság mennyiségében ennél sokkal többre nem képes.
fotó: Horváth Péter GyulaTíz éve jelent meg a Noé bandája. Miközben a Pálfi-rajongók türelmetlenül várják az új opus magnumot, te a régi könyvet adtad ki újra. Mi indokolta a mostani kiadást, és mikor jön már végre az új könyv?
Három oka van az új kiadásnak. A legfontosabb, hogy az előző elfogyott. Már én sem tudtam adni senkinek, nekem sem volt példányom. Bár én nem szeretem újraolvasni, amit egyszer már befejeztem, most, hogy dolgozni kellett az anyaggal, nagyon jól szórakoztam, és egyértelmű volt, hogy ennek a könyvnek továbbra is ott a helye a könyvesboltokban. És ezt a kiadói team is így gondolta. A másik ok, hogy sok helyen átdolgozásra szorult, újra szerkesztettük az anyagot, több rajz is került bele és elképesztően jó új dizájnt kapott. Egyszóval ez sok szempontból több és más, mint az előző. A harmadik az, hogy a munka közben jöttem rá, hogy a könyv annyira a kilencvenes és kétezres évek atmoszférájáról szól, amit csak most látok, most láthatunk, hiszen vissza tudunk tekinteni arra a korszakra. Akkor még csak éreztem, hogy mi megy, min van a hangsúly, az emberek milyen viselkedési normák és gondolkozási mintázatok szerint működnek, ma már érteni vélem, látni vélem azt az időszakot. Azt gondolom, hogy a könyv most sokkal érthetőbb és átláthatóbb, mint akkor volt, és persze emellett semmit sem vesztett az időszerűségéből. A következő könyv reményeim szerint év végére lesz meg.
fotó: Horváth Péter GyulaA történeted tele vannak tanulságokkal. Alapból mindenből levonsz valami bölcsességet, ez afféle beállítódás?
A tanulságok parodizálják a tanulságok levonását. Nem hiszem, hogy kell vagy egyáltalán érdemes bármiből tanulságot levonni, éppen ezt érzekeltetik ezek a tanulságok azzal, hogy nem összegzik a történetet és megmondják, hogy mit, hogyan kellene érteni, hanem egy lépéssel tovább mennek, és a történet részeként rátesznek még egy lapáttal. Alapvetően ezekkel a fabulákkal kapcsolatban az egyik legnagyobb ellenérzésem a tanulságok maguk voltak. A tanulság egyfajta terrorizáló eszköz, amivel a közösségi álbölcsesség folyamatosan kínozza az egyént: nem hagyja kísérletezni, és tapasztalati úton megkeresni önmagát, hanem teljesen erőszakos keretek közé tereli, ahonnan ki lehet látni, de kilépni nem mer senki. Az a tanulság, hogy aki a tűzzel játszik, annak megég a keze, tökéletesen fejezi ki ezt az agressziót: ne próbálj játszani a tűzzel, mert fájni fog. Pedig mindenki égette meg már az ujját gyertyagyújtás közben, és abban hiszek, hogy mindenkinek szüksége is van rá. Egyszerűen kell, hogy fájjon. Ezért is kellett újragondolni és újraírni ezt az amúgy elég agresszív és bűntető műfajt.
Akár egy naptárt vagy füveskönyvet is kiadhatnál, hiszen minden történet egy életbölcsességgel ér véget… Ez nem jutott eszedbe?
Nem :-)!A Noé bandájában nincsenek életbölcsességek. Paradoxonok vannak, amik arra próbálnak rávezetni, hogy minden mindig egyszerre jó és rossz, igaz és hamis, szép és csúnya és így tovább. Az a lényeg, hogy nincsenek életbölcsességek: teszt-hiba üzemmód van, mindent, ami érdekel, ki kell próbálni, és ha nem megy, tovább kell lépni. Mindenki magára van utalva, a legnagyobb életbölcs, guru és vezető mindenkinek csak saját maga lehet (na tessék, megint egy életbölcsességnek látszó paradoxon). A paradoxonos történeteket szívesen folytatnám, talán közösségi médiában meg is csinálom, de a jövőben inkább egy-egy paradoxon kidolgozására fogok koncentrálni. Minden történetnek van tanulsága, kérdés, hogy az író mennyiben segít és mennyiben nem. Ez is paradoxon, ugyanis mindkét esetben segít, csak az első esetben explicit módon, a másodikban meg olvasóhergeléssel. A Noé bandájában mindkettő jelen van.
fotó: Horváth Péter GyulaReklámszakember is vagy. Maros András mellett még számos más író is reklámszövegírásból élt. Van szerinted valami közös bennük (bennetek), vagy ez nem jelent szemléletet, pusztán egy életrajzi adat….
A reklámkészítés véleményem szerint rengeteget segít az írásban. Eleve állandó gyakorlás. Rövid történetek kitalálása, elmesélése, kidolgozása. Mindenki, aki reklámos, és ez nem csak a szövegírókra, a vizuális tervezőkre is igaz, tudja: történeteket mesélünk. A történetmeséléshez rengeteg alapmítoszt használunk. Így aztán amikor minden nap egy-egy mítoszt fogalmazol újra, rengeteget tanulsz. Nem véletlen, hogy az általad említett kiváló Maros András mellett például Fitzgerald, Raymond Chandler, Heller, Rushdie vagy Don DeLillo is reklámszövegíróként dolgozott. Azt tudni kell a reklámról, hogy névtelen műfaj. Nincs szerző. Illetve van: a márka, amit reklámozol. De az alkotók általában nem nevesülnek, illetve ha mégis, furcsa módon nagyon kevés embert érdeklik (a szakmát és a rokonokat). Éppen ezért a reklámszakmát írói szempontból nagyon nehéz megfogni, mert maga a szakma maga teljesen érdektelen szemben a produktumaival, amik nagyon is. Az 1999 Ft Beigbedertől ezért annyira életképtelen történet, legalábbis én nagyon untam. A reklámról egyébként Chandler ítélkezik a legtisztábban: „az emberi értelem leghatékonyabb pazarlása a sakk, amihez hasonlót csak egy reklámügynökség képes felmutatni.” És igen, ez is egy paradoxon: olvasóhergelés, hiszen egyszerre negatív és pozitív előjelű kijelentés, fene se tudja eldönteni, melyiket akarta mondani, így jobb úgy befogadni, hogy valószínűleg mindkettőt.
Az állatokat sokszor szokatlan tárgyakkal (villanyborotva, kvarcóra) hozod kapcsolatba. Volt-e valamilyen különleges tárgy, ami végül kimaradt, mert sehogy sem passzolt mondjuk a mókushoz, stb…
Egy ásó-kapa-nagyharang installációt szívesen felgyújtottam volna valahogy, de sehová sem tudtam elhelyezni.
Régóta ismerlek, de szinte soha nem hoztad szóba az állatokat. Van otthon valamilyen házikedvenced? Vagy lehet, hogy utálod őket, és még szőrallergiád is van?
Nincs otthon állatom, sose tartanék otthon semmilyet, alapvetően idegenkedem ettől, azt szeretem, ha az állatok szabadok. Az állatkerteket sem szeretem. Növényt gondozok néha. Nincs szőrallergiám. A macskákat nagyon szeretem, mert nem akarnak bejönni a lakásba és békén hagynak. Plusz a denevéreket, na azok vannak otthon, a terasz előtt napszálltakor egy jó pár. Mindig el tudok ámulni azon, ahogy repülnek. Fura érzést tud okozni, majdnem annyira megható és romantikus a látványuk, mint a delfineké.
fotó: Horváth Péter GyulaA klasszikus állatmesék nyílván hatottak rád, de mondjuk az olyan kortárs könyvek, mint a Kis kukackönyv és a többi állatkás zsebkönyv-izék?
Kortárs állatkás zsebkönyveket nem ismerek, de a Búvár-zsebkönyvekre emlékszem, azok nagyon le tudtak nyomasztani. Már a szaguk is rossz volt, és az a rendszerezős megközelítés, mint valami börtönlátogatás. Úgyhogy mindig messzire elkerültem őket. A klasszikus fabulák hatottak rám, de nagyon negatívan. Sose szerettem őket, mindig idegesítettek, zavartak, éppen ezért olvastam, mert kíváncsi voltam, mire megy ki a játék. Hát nekem nagyon úgy tűnt, hogy ez az álmoralizálás tényleg egyfajta lelki tömegpusztító fegyver, ami azt állítja, hogy a tücsökre semmi szükség, a zenére semmi szükség, a jókedvre semmi szükség a munkához. Szóval a Noé bandája megírásának egyik motivációja a bosszú volt, ezeknek a fabuláknak a pusztítását akartam megbosszulni.
Verseket is írtál annak idején. Nem kéne végre összeállítani egy verseskönyvet?
Nem kínoznám ezzel az olvasókat. Engem mindig nagyon befolyásolt a forma, és a vers ezért nem is ment annyira jól. Már a gondolatritmus és a próza ritmusa is nagyon köt, szóval az bőven elég, mert inkább a történetre szeretnék koncentrálni. Hallásra írok, szóval nagyon be tud vinni a labirintusba, ha nincs egyértelmű tervem arra, hogy mit akarok mesélni.
Stratégiai tanácsokat adsz a kiadódnak, ami elég szokatlan felállás. Fel lehetett építeni egy ismeretlen szerzőt vagy befuttatni egy kiadványt sajátos stratégiákkal?
Mindent meg lehet csinálni, csak lehetni kell, hogy a nagy klasszikusokat idézzem. Alapvetően nincsenek mindenkire alkalmazható stratégiák, egyéni stratégiák vannak, amik azonban egy-egy jól ismert, használható elemből épülnek fel. Ezeket kell úgy alkalmazni, hogy a vége eredményes legyen, de itt is sokat számít a próba-hiba szemlélet, tehát ha valami nem működik, új dolgot kell kipróbálni. A lényeg: minden ismeretlen szerzőt be lehet futtatni, a legjobb példa erre a Biblia. Kár, hogy a szerzők nem örökéletűek, mert elég jól jártak volna az elmúlt párszáz évben, amióta nyomtatott formában is kapható A CÍM.
A könyv minden meséje meghökkentő tanulsággal zárul. Volt-e az első kiadásnak és az olvasókkal való viszonynak, bárminek meghökkentő tanulsága?
Most is van. A bolti elhelyezéssel mindenképpen. Időnként a természetrajz szekcióba kerül, időnként a biológiához, láttam már gyerekkönyvek között vagy a gyermeknevelés polcon és mostanában egy kirakatban állatos képeskönyvek között. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, majd kiderül. Próba-hiba ez is. Az olvasók szeretik, meghökkentő visszajelzést sosem kaptam, alapvetően értik. Szeretem az olvasóimat, és büszke vagyok rájuk, hogy ennyire jó arcok. Végül is ők teszik a sok papírt meg betűt könyvvé, és nekik köszönhetem, hogy a Noé bandája könyvként létezik.
