„A zene lényege, hogy sikerült-e varázslatot teremtenem, a közönséget megfognom” - Interjú Szőke Nikolettával

A korosztálya legtehetségesebb énekesnőjének tartott Szőke Nikoletta zenekara egymás után írja a jobbnál jobb új dalokat. Az új műsoráról, a saját hang megtalálásáról, a szakmai elvárásokról és idei terveiről is izgalmas dolgokat árult el nekünk.

AYHAN GÖKHAN - 061.hu

Édesapád cimbalmos, valamint rajta kívül több zenész van a családban. Felidéznéd, hogyan telt a gyerekkorod ebben az intenzív zenei közegben?
Négy éves koromban költöztünk Zalaegerszegről Budapestre. Zenészkörökben gyakran azt mondják, bekezdett stabilba, magyarul: édesapám tartós munkahelye lett a Hungária Étterem, azaz a New York Kávéház. Édesapám előrejött, és a keresztapámmal együtt kezdett el dolgozni. Hónapokig ingázott Zalaegerszeg és Budapest között, de fél év sem telt el, és jöttünk utána. Leginkább a nyaraimat határozta meg ez az életforma, tizenöt éves koromig a Balatonon töltöttem az időt, édesapám direkt ott vállalt munkát egy csárdában. Olyannyira természetesnek éltem meg ezt az életformát, hogy soha nem tűnt fel, valójában nem ez a szokványos.

Viszonylag későn, az érettségit követően fordultál érdemben az éneklés felé.
Nagyon kicsi koromban megmutatkozott a zenei tehetségem, egyszeri hallgatás után képes voltam visszaénekelni a rádióban játszott különböző slágereket. Nem mulasztottam el az alkalmat, hogy otthon kis házi koncerteket adjak a zárt ajtók mögött. A zenei memóriám már a zalaegerszegi zenei óvodában megmutatkozott, azt mondhatom, hogy előbb énekeltem tisztán, mintsem beszéltem volna. Noha mindig jól ment a tanulás, de a középiskolai szalagavatón történt fellépésem után világossá vált: zenei pályán megyek tovább.

Kezdetben nem jazzt énekeltél. Hogyan találtad meg a műfajt?
Előtte soha nem hallgattam jazzt és nagyon a családot sem jellemezte, hogy érdeklődött volna a műfaj iránt. Hozzátenném, az improvizáció kisgyerek korom óta jelen volt az életemben, egyformán soha nem adtam elő egy-egy popslágert, mindig igyekeztem új színekkel, variációkkal megbolondítani. A jazz egy különös véletlennek köszönhetően, a férjemmel, Barcza Horváth József nagybőgőssel együtt lépett be az életembe. Ő a fiatal tehetségeknek rendezett gálára érkezett, ahol az unokatestvérét szerette volna meghallgatni, igen ám, de lekésett az ő fellépéséről és velem kellett beérnie. (nevet) Összeismerkedtünk, és felajánlotta, bemutat Winand Gábornak, aki sokat segített nekem. Előtte is jártam már egy, a skálázásra komoly hangsúlyt fektető könnyűzenei énektanárhoz, de azt éreztem, nem vagyok a helyemen, ügyetlennek tűntem a többi növendék között. Gábor már az első óráján rávett, hogy improvizáljak. Utána nem volt szükség unszolásra, hamar ráéreztem az improvizáció és egyúttal a jazz ízére és a műfajban rejlő lehetőségekre.

A 2005-ös Montreux-i jazz énekversenyen első helyen végeztél. A nemzetközi karrier nem megy olyan könnyen, mint azt egyesek hinnék.
Nagyon nehéz egy itteni zenésznek világhírnévre szert tennie úgy, hogy itthon él. Szakmai körökben már híre van a magyar jazznek, nagyon sok neves zenész tud rólunk, viszont a szélesebb közönséghez nemzetközi management nélkül egyszerűen lehetetlen eljutni. A másik út a skandináv modell, ahol az állam elképesztő módon támogatja a svéd zenészek külföldi koncertjeit, többek között ennek köszönhetően mára már fogalommá vált a skandináv jazz. Egy időben foglalkoztatott, hogy külföldön próbáljak meg karriert építeni, azonban személyhez kötött emberként letettem erről, a család nélkül sehova nem megyek. Különben a verseny után egy amerikai producer csábító ajánlatot tett: felvenne velem egy lemezt New Yorkban és utána terjesztené, amennyiben az anyagi részből valamennyit vállalnék. Nem mentem bele. Később is kaptam ígéreteket, de egy ideje a tündérmesékben nem hiszek, kinőttem már belőlük. Egy dolog foglalkoztat: a saját törvényeim szerint végezni a dolgom. Minden ígéretnél többet jelentett nekem, hogy sikerült megtalálnom a saját hangom.

Könnyedén, minden nehézség nélkül ment?
Annak ellenére, hogy körülbelül tizenhat éve vagyok színpadon, nemrégiben sikerült megtalálnom a saját egyéniségem, a saját hangom. Ebben nagy segítségemre volt az anyaság. Jóval előtte nagyban befolyásolt a megfelelési kényszer, ami megakadályozott abban, hogy a szélsőséges érzelmeket a koncerteken felszínre merjem hozni. Idővel azonban az önként emelt korlátokat tökéletesen leépítettem. Az ember hajlamos túlmisztifikálni a szakmaiságot, pedig a szakmaiság mindössze ahhoz eszköz, hogy az érzelmi többletet a legjobban tudjam átadni. Egy életen át tanulunk, új utakat keresünk, mindent megteszünk a fejlődésünk érdekében, de arról is vegyünk tudomást, hogy szabad hibázni, tökéletes fellépés nem létezik.

Érzed egy-egy koncert után, hogy sikeres volt-e?
Igen, minden alkalommal pontosan érzem. Az apró nüanszokat nem mindenki veszi észre, ellenben az előadó abszolút tud róluk. Nem a tökéletességet tartom szem előtt, hanem összességében értékelem a fellépésem. A zene lényege, hogy sikerült-e varázslatot teremtenem, a közönséget megfognom.

Snétberger Ferenc nyilatkozta, hogy nem igazán törődik a kritikákkal. Téged foglalkoztatnak?
Régebben érdekelt. Most, hogy úgy érzem, megtaláltam a saját hangom, kevésbé foglalkoztat a kritika. Ha tisztában vagy vele, hogy a saját utadon jársz, irreleváns, hogy mit írnak rólad.

Annak idején nagy sikert aratott a Japánban kiadott lemezed. A távol-keleti és az európai közönség között tapasztalható különbség a befogadás tekintetében?
Ugyanúgy figyeltek és tapsoltak ott, mint az európai országokban vagy itthon. Inkább a művészekkel szembeni attitűdben érzékelhető eltérés, amikor Japánban jártam, szinte rajongással vettek körül. A koncertek után rajongói leveleket is kaptam, nagyon örültem nekik. A klasszikus zene és a jazz Japánban reneszánszát éli, az utcán és a boltokban is szól jazz. Természetesen kezelik a műfajt, nem kuriózumként közelítenek hozzá.

Szoktál mérleget vonni az egyes évek zenei teljesítményéről? Az idei évvel mennyire vagy elégedett?
Az eddigi évemmel abszolút elégedett vagyok. A quartettel is készülünk újdonságokra. Új irányt veszünk, noha a jazz sztenderdeket játsszuk tovább, de úgy alakult, hogy tavalyelőtt tavasszal megszületett egy dal, és azóta nincs megállás, egymás után születnek a saját magyar nyelvű dalok. Élvezettel tölt el, hogy többféle arcomat is megmutathatom. A magyar számoknál sem szorul háttérbe az improvizáció. Régóta fontosnak tartom, hogy szélesebb közönséghez érjen el a jazz. Valamikor Balázs Elemérékkel együtt részt vettem egy jazzoktatási sorozatban, több ezer gyerekhez jutottunk el, s feltűnt, ha megfelelően és jól tálalják a jazzt, bárkit képes megszólítani, s idővel a merészebb kísérletezések, formák iránt is felkeltheti az érdeklődést.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula