„Az írástól ne érezze jól magát az író, mert ott akkor valami nem szakadt ki belőle” - Interjú Kálmán Gáborral

A Felvidéken született Kálmán Gábor legújabb, Janega Kornél szép élete című regényében a tőle megszokott magas színvonalon avat be egy magán jóval túlmutató apatörténetbe. Könyvről, nemzedéki problémákról és az írás terápiás hatásáról is faggattuk a szerzőt.

AYHAN GÖKHAN - 061.hu

Mielőtt nekikezdtél a regénynek, végiggondoltad, milyen könyvet nem szeretnél írni? Az apakönyvekre jellemző csapdák kikerülésére gondolok. Támaszkodtál előképekre?
Nem, erre egyáltalán nem gondoltam. Nem jutott eszembe más idevágó irodalom. Egyszerűen ez az aspektus, hogy ki, mit írt le eddig a témában, nem jutott eszembe. Egy konkrét apa-fiú kapcsolat megírása foglalkoztatott. Tudtam, hogy mit akarok, és tudtam, hogy hiteles a történet, amit le fogok gépelni. És egy pillanatig sem merengtem azon, hogy esetleg sablonos lesz. Egyébként azt gondolom, nem lett az, bár persze tévedhetek, hiszen ebből a szempontból most először gondolom ezt át.

Az apa-fiú kapcsolat, ha kellően nem kiegyensúlyozott, a későbbiekben traumákhoz vezethet, felelőssé tehető az elszenvedett és ismétlődő kudarcokért?
Persze. A mintáinkat, megoldásainkat, egyáltalán, az élethez való viszonyulásunkat a szüleinktől örököljük, vagyis leginkább tőlük tanuljuk. A minta hiánya, vagy a rossz minta, még ha tudatosítja is az ember magában, azt eredményezheti, hogy lekövetünk olyan viselkedésformákat párkapcsolati, magánéleti helyzetekben, amiket minden józan ész és logika ellenez. Ott áll Janega Kornél valamilyen élethelyzetben, amikor ezeket a viselkedésformákat kellene elkerülni, és nem teszi. Tudja, hogy miért hoz éppen rossz döntést, tisztában van vele, hogy most a gyerekkora, a sosem ismert apja és nem ő hozza a döntést, mégis meghozza.

Helyváltoztatással nem számolható fel a múlt, a dolgok makacsul velünk tartanak, ez Janega Kornél tapasztalata is. Nem létezhet hasznos recept a megszüntetésükre, s nem ér-e hátrány, ha végképp megszabadulunk tőlük?
Ez bizony igen jó kérdés. Mennyire válhat egy ilyen hordozott (nagy szavak) teher a személyiség részévé. Janega Kornél esetében bizony teljesen. Erre épül az egész karakter, nélküle olyan, mint Tandori harmadik sakkverse, A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn. Ha kivonnánk belőle ezeket a (nevezzük így, bár nem tökéletes kifejezés ez esetben) traumákat, ki tudja, mi maradna. Kornélunk egész személyiséget épít a múltja köré, mintha csak önigazolásból tenné, hogy hát tessék, nézzétek, ez vagyok én. És kicsit tapicskol is ebben a búbánatban, természetesen, hiszen neki csak ez van, ez a történet alakította őt ilyenné.

Az írás kapcsán elhangzik a könyvben: „Ha jobban leszel tőle, valamit baromi szarul csinálsz.” Csak a dilettáns tekinthet terápiaként az írásra, egy igazi író lelki állapotán fikarcnyit sem változtat?
Ezt én nem tudhatom, minden író más, minden nem-író szintén. A terápiás írással nincs semmi gond, persze, ha ettől jó valakinek, ha így rendszerez, hajrá. A magam részéről azt gondolom, az írástól ne érezze jól magát az író, mert ott akkor valami nem szakadt ki belőle. Én ilyen alkotó örömforrásnak a hobbizenélést találtam ki magamnak. Az írástól nagyon mélyre tudok zuhanni, nagyon egyedül tudok vele lenni, és felzaklat, feszültté, antiszociálissá tesz. De ez én vagyok. Lehet, hogy más boldog tőle.

Nyilatkoztad korábban, hogy hosszú ideig dolgozol egy-egy szövegen, megtörtént már, hogy kértél vissza írást folyóiratoktól. Ebből nem származott kellemetlenséged, nem könyveltek el problémás szerzőként? Ha nem a publikálástól, honnan számítod, hogy készen van egy szöveg?
Nem tudom, ha el is könyveltek, nem jelezték. Volt olyan, hogy rámszóltak, hogy na, ezt kérlek ne, mert már be volt tördelve a szöveg, de volt olyan is, aki teljesen pozitívan élte meg, hogy visszakérek egy szöveget és kevesebbet hagyok nála, mert ez pont fordítva szokott állítólag lenni, inkább hozzátenni akarnak a szerzők. Én meg ezen már nem aggódom, mert ilyen az alkotói folyamatom. Van olyan, aki, ha elkészült, elereszti, én minden szövegemen folyamatosan dolgozom. A mai napig, ha felolvasok az első könyvemből, a Novából, útközben szerkesztem, hozzáteszek, elveszek, átrendezem a vesszőket, miközben ott állok és hallgatnak engem. A Kornéllal most nagyon alapos voltam, ezerszer szerkesztettem és nem követtem el azt a hibát, mint A temetésnél, hogy csak a kiadóm látta, senki más. Itt két-három, számomra becses ember is elolvasta, véleményezte. Azt gondolom, ez olyan szöveg, amin már nagyon keveset tudnék változtatni, annyira kigyomláltam, sterilizáltam, átgondoltam.

Janega – noha már nem nevezhető tipikusan fiatalnak --, életében a hiányérzet, a befejezetlenség, a cél nélküliség döntő szerepet játszik, s a nála fiatalabbak életérzésével vonható párhuzamba. Beszélhetünk nemzedéki kiüresedésről, céltalanságról, fokozódó és nehezen csillapítható, a közép-kelet európai negyven év alatti korosztályt sokkoló hiányérzetekről?
Van valami a mostani harmincas, korai negyvenes korosztályban, igen. De nehezen tudom megfogalmazni. Ez a Walt Disney-generation, ezt egyszer már megírtam: az a korosztály, akiknek a politika és Antall József halála beleszólt a vasárnaponta várva várt Kacsamesékbe, amikor megszakították az adást. A rendszerváltásról lemaradtunk, kormányokat sem döntöttünk meg, ha a szüleink nem halmoztak fel vagyont, nekünk kompromisszumok, idegösszeroppanások és karrierizmus mellett sikerülhet csak, akkor is csak a saját kényelmünkre elég. Ez persze csak az én szemszögem, én országot is váltottam, lehet, hogy más teljesen máshogy látja.

A regénybeli néhány fejezetcím: A szív helye, A hal vére, Valamit a testről verscímként is működőképes lenne. Korábban több verset publikáltál. Azóta felhagytál a versírással? Szerepel verseskötet a tervek között?
Nem hagytam fel. Csak nem nagyon villogok vele és keveset eresztek ki a kezem közül. Nem tudnék egyenletes minőségű és tisztességes terjedelmű verseskötetet kiadni. Néha előveszem, dolgozom a verseimen, nem lelkesedek, otthagyom. Nem tudom, lesz-e életemben verseskötetem, most azt gondolom, nem. De holnap ki tudja, mit fogok gondolni.

Egy ideje Budapesten élsz, Felvidékről költöztél Magyarországra. Pozitívak voltak az első, itt szerzett élmények? Volt valami, amit nehezen szoktál meg?
A legeleje fura volt. Odaát én voltam a magyar, itt én lettem a szlovák, vagy a tót. De rájöttem, ezeken nem érdemes ennyit rugózni. Bilingvisként nőttem fel a szlovákok között, és bár előfordultak iskolai konfliktusok a gyerekek között, nem volt nagyobb súlya, mintha szeplős lettem volna, és azzal találnak meg. Ideát ezzel a tapasztalattal indultam, sosem zavart, ha letótozott valaki poénból. Jászberényi Sándornak tizennyolc éve én vagyok a "házi tót". Nevetünk, és megy tovább az élet. Amit nehezen szoktam meg? Nincs Treska egyenes kiflivel. És nincs Kofola.

Vezető képet készítette: Jászberényi Sándor