„Ők ezt a csatát elvesztették és kedvüket lelték a zuhanásban. Holnap lehet, hogy ránk kerül a sor” - Interjú Muszka Sándorral

A humoros írásairól ismert kézdivásárhelyi születésű Muszka Sándor író, költő legújabb, Szégyen című verseskötetében az emberi természet legmélyebb pontjáig vezet el őszintén, keményen, minden szépelgéstől mentesen. Verseskötetéről, és az elesettek és a többségi társadalom szégyenéről kérdeztük a szerzőt.

AYHAN GÖKHAN /IZSÓ ZITA - 061.hu

Legújabb, Szégyen című könyve verseit egy ápoló – és gondozóközpontban szerzett tapasztalat ihlette. Miért döntött úgy, hogy egy ilyen intézményben vállal állást, a központról gondoltak mennyire feleltek meg és tértek el a valóságtól?
Hat éven keresztül ingáztam minden nap a munkahelyemre és egy idő után ezt már nagyon megterhelőnek éreztem, ezért úgy döntöttem, hogy az otthonomhoz a lehető legközelebb vállalok állást. Az, hogy éppen egy ilyen helyen kerestek munkatársat, valószínűleg csak a véletlen műve volt. Valahogy úgy képzeltem el én is a központot, mint mindenki más, aki soha nem járt egy ilyen intézményben. Kötögető idős hölgyekkel, sakkozó, viccelődő bácsikákkal. A valóság valami teljesen más volt. Otthontalanná vált alkoholisták, szellemi fogyatékosok, kezelés alatt álló mániákus depressziósok, emberek, akiket az utcáról hoztak be, mert lefagyott a lábuk, megint mások, akik magukra gyújtották a házukat, és még sorolhatnám, hogyan szedegették egy-egy páciens lábából órákon át a nyüveket az ápolók és még sorolhatnám. A társadalom egy olyan rétegével találkoztam, amelynek a létezéséről mindaddig -- ily módon szemtől szembe nem kerültem vele--, vajmi keveset tudtam.

Mennyi idő után jutott arra a következtetésre, hogy ebből az élményből verseket kell írnia? Az önterápia volt a hívószó?
Hogy mondjam el, hogy ne tűnjön másnak, mint ami valójában. Régebben nagyon sok számomra rossz munkahelyet, munkát, voltam kénytelen elvállalni, de minden esetben egy kis kíváncsiság is volt bennem, hogy vajon akkor ebből most milyen versek lesznek. Tudok-e valamit kezdeni azzal, amit az élet, sors - minek nevezzem - éppen produkálni méltoztatik velem. A központban született első versek a Csíkszeredai Székelyföld folyóiratban jelentek meg és Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője dobta fel az ötletet, hogy miért is nem írok ezekből egy sorozatot. Nekem nagyon tetszett az ötlet és mitagadás, kézenfekvő is volt, így hát belekezdtem.

Mi volt a legmegdöbbentőbb szituáció a munkája során? Van, ami már nem fért bele egy versbe, mert bántónak érezte volna?
Nincs, mert az önmagából kivetkőzött ember is benne van a Szégyenben.

A rendkívül erős versek az ember legkiszolgáltatottabb helyzetébe kalauzolnak el, részben a személyiség felszámolását is nyersen mutatják be. Nincs mentség és nincs menekülés? Ilyen körülmények között mi számít valódi segítségnek?
Nem vagyok szakember, de úgy látom, a saját démonaival mindenkinek magamagának kell megküzdeni. Ők ezt a csatát elvesztették és kedvüket lelték a zuhanásban. Holnap lehet, hogy ránk kerül a sor. Igen, ez egy durva általánosítás, mert mindig vannak kivételek.

A könyv megjelenése óta érkeztek olvasói visszajelzések?
Volt egy könyvbemutató, ahonnan egyszerűen nem akartak elengedni, azt mondták, ilyen nincs, ezt így nem lehet.

A Sanyi bá című, székely egyperceseket tartalmazó, nagyon humoros könyvével komoly sikereket ért el. Egy ennyire fekete könyv után könnyű lesz visszatérnie a humoros szövegekhez? Nem lehet, hogy mostantól túl komolyan fogják venni?
Nem mondom, hogy soha, de egyelőre a Sanyi bá és folytatása A lusta dög után már nem tervezek újabb humoros prózákat írni. De ezeknek a műveknek semmi más céljuk nincs, mint a szórakoztatás. Meg aztán a szóban forgó könyveket megelőzte három verseskötet és a kettő között is volt még egy. Igaz, ezek nagy része Magyarországon csak elvétve került terjesztésre. Legtöbb egyáltalán nem, de aki szerette az írásaimat, azért ha akart, hozzájuthatott.

Egy időben a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör alelnöke volt. Azóta egy egészen új író-költő generáció tűnt fel. Hogy látja, milyen kihívásokkal, feladatokkal kell szembesülniük, más-e, mint akkor, amikor az Ön nemzedéke kezdte a pályát?
Nem lakom már Kolozsváron, úgyhogy nincs teljes rálátásom az ottani folyamatokra. Azt, hogy rengeteg tehetséges fiatal van, azt szerkesztőként és olvasóként is tapasztalom.
Nem hiszem, hogy az ő helyzetük sokkal másabb lenne. Azok a fórumok, amelyek nekem és másoknak segítettek az indulásban, úgy látom, még most is működnek, s mi több, ujjak is létesültek a régiek mellé. A többi már csak az egyénen múlik.

Erdélyről, a székelyekről az anyaországban felállított tézisek közül melyiket tartja a legfurcsábbnak, a legmegmosolyogtatóbbnak, ami azt árulja el, mennyire nincs tudomásunk az ottani világról és annak működéséről?
A média hatására egyesek hajlamosak Székelyföldet valami skanzennek, rezervátumnak, mifenének elképzelni, ahol az emberek kapálásból és rőzsegyűjtögetésből élnek, miközben minden egyes nap levágnak egy disznót, és amikor nem, akkor a főtéren énekelnek népviseletben és sütik a kürtöskalácsot, ha kell, ha nem. Nemrég találták fel a melegvizet és a gyalogjárást. El nem tudják képzelni miért akarnak maguknak autonómiát és miért erőltetik mindannyian az anyanyelvű oktatást, ha egyszer Romániában laknak. És Budapestől ezer kilóméterre miért akarnak még mindig magyarul beszélni.