"A fogyasztás és pazarlás azt sugallja, minden rendben van, csak kövesd a modern kapitalizmus útját, de közben érezzük, hogy katasztrófa közeleg" - Kőváry Zoltánnal, a The Trousers vezetőjével beszélgettünk

Pár hete jelent meg a vintage-rockban utazó The Trousers új albuma, az Invisible Darkness a Music Fashion Recordsnál. CD-formátumban kapható az anyag, de a jövő év elejétől, ahogy illik, vinylen is megvásárolható lesz. Kőváry Zoltánnal, a zenekar vezetőjével beszélgettünk.

PZL - 061.hu

13 éves a Trousers. Azóta kialakult itthon egy jól körülírható szubkultúrája az ős-rock életérzésnek?
Igen, szerintem ez kijelenthető. Amikor mi elkezdtünk kifarolni az indie-szcénából 2008 után, akkor megjelent egy cikk, hogy van tökös rock Magyarországon, és az Ozone Mama, a Joystix, az Irie Rock Trio mellett minket említett meg a szerző. Több ilyen jellegű banda nem is volt akkor. Azóta már van Asphalt Horsemen, Peter Kovary & The Royal Rebels, egy csomó nálunk fiatalabb banda az Ivan & The Parazoltól a Jackmans-en át a Middlemist Redig vagy az Amberjackig, akik a maguk módján mind a 60-as, 70-es évek rockzenéjéből indultak ki. Én néhány zenésztársammal egyetemben mindig szorgalmaztam, hogy valamilyen formában egyesítsük az erőinket, de sajnos mindenki el van foglalva a maga dolgaival, sokszor mások a célok és érdekek. De mindenesetre a mezőny erős, és ha beleszámítjuk, hogy maga a vintage rock megközelítés balról belelóg a desert/stoner rockba, jobbról az indie-be, felülről a blues-rockba, alulról meg az americanaba, akkor aztán kifejezetten mozgalom nagyságú dologról beszélhetünk.

Hogyan viszonyul a Trousershez, mondjuk, egy 60 pluszos? Érti, hogy miről van szó?
Amit mi csinálunk, az már ötvenéves múltra nyúlik vissza, tehát így- vagy úgy mindenkinek van valamiféle élménye a nyers, kemény, de dalközpontú rock and rollról. Szerintem ez a műfaj állandóan jelen van valamilyen formában, hiszen ezt képviselte a 60-as évek végi Stones, az Iggy & The Stooges és az MC5, később az AC/DC, az Aerosmith és egy csomó hatalmas formáció a 70-es években, a műfaj fénykorában. A 80-as évek végén feltámadt, gondolj csak a Cultra, a Guns N' Rosesra, majd a 90-es években ilyesmi volt a The Black Crowes, részben az Oasis is, vagy akár olyan bandák, mint a nemrégiben újjá alakult Reef. A 2000-es évek megint csak egy tobzódó időszak volt: Amerikában a White Stripes, Ausztráliában a Jet vagy a Wolfmother, Skandináviában a Hellacopters, a Hives, a Turbonegro mind ezt tolták. A mi zenénk ezeket a hatásokat mind tartalmazza.

Fejlődött a zenekar hangképe az elmúlt évek során? Most például inkább Stones-osabb a tónusa...
A Stones-hatás a gitározásban folyamatosan ott van, hiszen a dalaink felében ugyanaz a nyílt G-s gitárhangolás kapja a főszerepet, mint Keith Richards-nál, vagy később a Black Crowes-os Rich Robinsonnál. Ugyanakkor vannak gyors Motörhead-es témák vagy fajsúlyos Sabbath-os riffek is sokszor octaver-rel megtámogatva. Szerintem úgy 2010 körül, a Soul Machine lemezzel nagyjából már összeállt ez a hangkép, de a stúdiósunk Cs. Szabó Zoli (a zenekar korábbi dobosa) folyamatosan fejleszti a felvételi lehetőségeket, és mi magunk is egyre tudatosabbá válunk e téren. Nincs olyan, hogy „na akkor most olyan lemezt csinálunk, ami XY-ra fog hajazni”, mivel azt csináljuk, ami belülről jön.

Nehéz megtalálni azt a bizonyos ős-eredeti hangzást? A soundot csak vintage hangszerekkel lehet reprodukálni, vagy ti nem is törekedtek az eredeti hangszerek beszerzésére, mert a modern cuccok is tudják ezt?
Valójában minden számít, a Gibson és Fender hangszerek, a Marshall vagy Orange erősítők, a felvételi technika, az attitűd… Bizonyára mesterségesen is elő lehet ilyesmit állítani, de sokat számít az, ha organikusan kialakult, megérlelt dologról van szó.

Meglehetősen hasonlóan gondolkodtok a testvéreddel a rock & rollról, logikus lenne, hogy egy zenekarban toljátok. Miért „mentetek szét”?
Mi a testvéremmel (Kőváry Peti – Peter Kovary & The Royal Rebels) együtt szívtuk magunkba a rock and rollt apánk régi orsós magnójáról, együtt fedeztük fel a ránk hatást gyakorló műfajokat a southern rockról a funkon át a heavy metalig és az akkor kortárs brit rockig. A Rag Doll nevű közös bandánk Békéscsabán 1992-től egészen 2002-ig létezett, ahol tulajdonképpen folyamatosan építettük be ezeket a hatásokat, míg aztán ő a Neóba távozott én meg az Amber Smithbe. Az ő kirándulás a popzenébe tovább tartott, mint az enyém, mert ő még DJ-zett is egy pár évig, én meg 2009 óta szinte csak a Trousers-zel foglalkozom. Sok a közös szál manapság is, természetesen, de egészen más zenét csinálunk, hiszen neki a hard rock/rock and roll mellett a fő inspirációja egyrészt az americana és a southern rock, Allman Brothers, Tom Petty, ilyenek, másrészt a Marvin Gaye-Stevie Wonder-féle soul. Ő szereti a finom megoldásokat, a billentyű náluk a koncerten is nagy szerepet játszik. Ezeket a dolgokat én is szeretem, de a Trousers zenéjében van egy nagy adag garázs-rock vagy őspunk hatás, ami a Rebelsnél semmilyen szerepet nem játszik. Ő például nem kifejezetten szereti a Hellacopterst vagy a Cheap Tricket, ami nálam az elmúlt években kisebb felfordulást okozott J. Szóval nem hiszem, hogy ezt a kétfajta megközelítést akadálytalanul össze lehetne gyúrni egy bandán belül.

Bele akarsz csempészni a dalokba valami olyan kis vízjelet, rejtélyes üzenetet, ami jelzi: 2018-at írunk, amikor a szám született…
Igen, már maga az új lemez címe (Invisible Darkness) is arra utal, hogy nem élünk olyan vidám éveket a földön, mint a vasfüggöny leomlása után, tele várakozással és lelkesedéssel. Az ostoba magazinműsorok, a reklámok, a mérhetetlen fogyasztás és pazarlás itt nyugaton azt sugallja, minden rendben van, csak kövesd a modern kapitalizmus által kikövezett utat, de közben az ember érzi, hogy katasztrófa közeleg, humanitárius és ökológiai. Ezeket a félelmeket igyekszünk elnyomni magunkban, és élni a mindennapi megszokott életünket, de attól még ez bennünk van – erre utal az Invisible Darkness. Nem lehet teljes értékű, autentikus életet élni anélkül, hogy ezzel felelősségteljesen szembe ne néznénk valamikor, de félő, hogy akkor már túl késő lesz. A Drowning in Numbers című dal meg arról szól, hogy teljesen átmatematizáltuk a világot, és minden a számokról, a statisztikáról szól. Mennyivel növekedett a gazdaság? Hányan töltötték le vagy like-olták az adott produkciót? Mindenhol csak számok, és sokan ezek alapján hozzák a döntéseiket az életükkel kapcsolatban. Színtiszta hipnózis! Pedig inkább a minőségre kellene figyelni, és hogy a döntések a sajátjaink legyenek.

A Trousers jól eladható nyugati klubokban. Be lehet arra rendezkedni, hogy alapvetően külföldi turnékra megy egy évben egyszer-kétszer egy zenekar, itthon pedig csak alkalomadtán lép fel?
Tulajdonképpen ezt a modellt igyekszünk követni évek óta, próbálunk minél többet máshol is játszani. Az, hogy Németországban, Csehországban, Ausztriában rendszeresen játszunk, nagyon inspiráló számunkra, és nagyon büszkék vagyunk rá. Ugyanis ez nem úgy történik, hogy odatolnak minket egy-egy showcase fesztiválra nagyhatalmú emberek, hanem azért mehetünk, mert az évek alatt kialakítottunk magunkról ott is egy olyan képet, hogy stabilan minőségi dolgokat teszünk le az asztalra, akár felvételekről, akár koncertekről van szó, ezért mehetünk. Itthon Budapesten rendszeresen játszunk, legyen szó akár a 100-150 fős a Robot Klubról, amiket mi magunk szervezünk, akár arról, hogy nyithatunk olyan bandáknak, mint a Black Stone Cherry, az Atomic Bitchwax, vagy most november végén az MC50. A hazai vidéki koncertezés már keményebb dió. Én úgy látom, hogy 8-10 éve, amikor még volt normális országos zenei rádió, az jó hatással volt az underground zenekarok ismertségére, jobban lehetett koncertezni. Mivel mindig volt 1-2 országosan ismert slágerünk, ezért sok helyen tudták, hogy kik vagyunk. Ezt a hatást nagyon nehéz mással helyettesíteni. Most az a megoldás, hogy 2019-ben a Junkies előtt fogunk játszani egy előzenekaros pályázat keretein belül.

https://www.youtube.com/watch?v=TZ8f3Byy3x8

Aki belebonyolódik az ős-rockba, az alapvetően hajat növeszt, és rommá tetoválja magát. Te és a zenekar sem hozza maximálisan ezt a szakadt, rock and roll életre-halálra érzést, hanem inkább normálisak vagytok. Pedig ide kellenek a jelmezek, vö: Turbonegro….
Képzeljünk el egy kontinuumot, aminek egyik végpontján az 1979-es Kiss, a másikon pedig ugyanezen időszak Dire Straits-e áll; a kontinuumon belül mindenki megtalálhatja a saját ízlésének és egyéniségének megfelelő öltözködési szintet. Én egyik szélsőségért sem vagyok oda; a maskarákért ugyanúgy nem, mint ahogyan a teljesen civil megjelenésért sem. Mi valahogy a kettő között vagyunk, evidens, hogy rockzenekarként farmergatyát, zenekaros pólót, bőrdzsekit, tornacsukát vagy bokacsizmát hordunk a képeken vagy a színpadon. Ebbe belefér a napszemüveg és néhanap a fehér ing nyakkendő a bőrdzseki alá. De mi hétköznap is ugyanígy öltözködünk, szóval inkább önmagunkat adjuk a nap 24 órájában, nem kell ketté hasadnunk színpadi és színpadon kívüli személyiségre, és nekem személy szerint ez nagyon jó érzés. Hosszú hajunk mindannyiunknak volt életünk bizonyos szakaszában, a tetkókról meg annyit, hogy Locke Peti (gitár) felkarja meg ki van ám tetoválva elég rendesen...

Van most ebben a vintage-rock szubkultúrában egy 80-as évekbeli glamhullám. Titeket nem érintett meg ez?
Van egy-két glam-zenekar amit szeretünk, például a Mötley Crüe, de nem hinném, hogy ez a megközelítés nálunk bárminek a hatására dominánssá válhatna. Egyébként a Cult és a Guns N' Roses, valamint az akkoriban feltámadt Aerosmith hatására kialakult egy alműfaj, a sleaze rock, ami 1988 és 1992 között, a grunge megjelenéséig elég komoly hatást gyakorolt ránk akkoriban. Ide sorolhatóak olyan zenekarok, mint a Cinderella, a Four Horsemen, a Faster Pussycat, az LA Guns, a Dangerous Toys, a Little Caesar, a Circus of Power, a Great White, a Badlands, a Tesla és még egy csomó más, nagyon király zenekar, akiket a mai napig élvezettel hallgatok alkalomadtán. Szerintem ez az irányzat, ami a Stones, a Free, az Aerosmith, Led Zeppelin és az AC/DC nyomdokain haladt, teljesen igazságtalanul került hajmetál címszó alatt egy képzeletbeli zenei szégyenlista élére.

Pszichológus vagy, egyetemi oktató. Nem tartasz attól, hogy a rajongók levelekkel bombáznak majd, hogy mentsd meg őket? Hogy kezeled ezeket a megkereséseket?
Nem mondanám tipikusnak az ilyen megkereséseket, de ha ilyesmi történne, akkor megvannak az erre vonatkozó etikai és protokolláris szabályok. Olyan viszont volt, hogy valaki hasonló cipőben járt, vagyis volt egy zenei vonal az életében, ami a problémája fontos részét képezte, és azt gondolta, hogy mivel nekem vannak erre vonatkozó személyes tapasztalataim, ezért jobban tudok segíteni neki. Persze ez nem önmagában hatékony, ha egyáltalán az, hanem lehetőséget adhat a nehézségek alaposabb feltárására. De olyan is elképzelhető, hogy pont ez fogja akadályozni a megfelelő kapcsolat kialakulását. Szóval kétélű dolog ez.

Vezető kép: Pandur-Balogh Norbert