Az ártatlanság kora – A The Art Of Noise In No Sence? Nonsense! című albumának 2018-as újrakiadásáról

Az Art Of Noise zenekarral az egyszeri magyar rockrajongó akkor találkozott, amikor a Pulzus című műsorban, valamikor 1984 nyarán Módos Péter bemutatta a Close (To the Edit) című felkavaróan izgalmas zajkölteményüket, amelyben egy punkká sztájlingolt gyereklány szétfűrészeltet egy zongorát a zenekar tagjaival. A sokkolóan bizarr dal és klip inkább csak előzménye volt a nagyszabású In No Sence? Nonsence! című 1987-es albumnak, amely gyakorlatilag a nyolcvanas évek effekt- és hangtára. Olyan emblematikus, mintha a korszak összes tévés - és rádiós főcímét összemixelték volna.

PZL- 061.hu

De ha ez nem elég, akkor azt is kijelenthetjük, hogy kimondottan előremutató, influencer zenei kollázsokat hallhatunk az albumon, kb. ezt a fesztávot fogja be a Laibach is az Opus Dei és a Let it Be című albumaikkal, Fin du temps kürtöt idéző effektje lesznek később a Laibach védjegy értékű kürtjele. Az Art Of Noise hangtára ebben az időben a Kawaii K szintik demonstrációs anyaga, a teátrális nagyzenekari imitációk, a kórus effektek valószínűleg nagy hatást gyakoroltak a formálódó EBM-ra, a Cassandra Complex, a Borghesia, a Front 242 világára is. Mindezen túl a Crusoe afféle ősképe a kilencvenes évek eleji dreampopnak, míg a Spies Like US egy nettó James Bond főcím is lehetne, kb. úgy, ahogy majd tíz év múlva Moby képzeli el a 007-es ügynök belépőjének aláfestését.

Az album tehát alapvetően izgalmas, progresszív stílusgyakorlatok zenés kollekciója, de egyben a nyolcvanas évek elektronikus zenei hangképének felsorolása. Ott van például a Dan Akroyd filmjéhez készített felvétel, a Dragnet klipje, amely maga a nyolcvanas évek stylist kézikönyve. A zenei kollázs és a filmszerű klip esszenciális nyolcvanas évek, olyan,mintha ma készítettek volna egy afféle retro hatúsú „nagyon 1987”-es videót. Az is újdonság volt, ahogy a kemény elektronikus alapokra megdörrentették a gitárokat, ezt a hangképet is viszont hallottuk később olyan zenekaroknál mint a Depeche Mode.

https://www.youtube.com/watch?v=7y5U2N891E0

A nagy ünneplés mellett azért essen szó arról is, hogy míg 1987-ben újdonságnak hatott egy sor hangzásbéli megoldás, ahogy az is, hogy alapvetően nincsenek vokálok, csak zenei textúrákká rendezett ének- és szótöredékek, amik afféle plusz hangszerei az egyéként instrumentális zenének. Ez azért megnehezítheti a befogadást, és ha nem csúcsminőségű lemezjátszón hallgatjuk, 2018-an némileg fárasztó is tud lenni, de az az Art Of Noise századforduló világát idéző dekadens hangköltészete azért annyira erős popművészi gesztus, hogy simán megbirkózunk egy-egy büntető effekttel is.