New Yorktól Timbuktuig - Paul Auster New York trilógia, Brooklyni balgaságok, Az illúziók könyve, a Timbuktu és a Leviatán című regényéről

A New York trilógia főhőséről, Quinnről írja Paul Auster: Számára New York a kimeríthetetlen tér, léptek végtelen labirintusa volt. Ugyanez áll magára az 1947-ben New Jersey-ben született szerzőre is. Most, hogy a XXI. század kiadó nekilátott az életmű kiadásának, ez a végtelen útvesztő csak egyre hosszabb lesz, de szerencsére minden könyv hozzásegít minket ahhoz, hogy hazataláljunk.

PZL – 061.hu

Nemrég jelent meg Pék Zoltán fordításaiban a New York trilógia, a Brooklyni balgaságok, Az illúziók könyve, a Leviatán, és a Timbuktu Elekes Dóra tolmácsolásában, Somogyi Péter egységes, elegáns arculati vízióival. A gerincen az 1-es sorszámot viselő kötet Auster első nagy nemzetközi sikere, a New York trilógia, ami a posztmodern detektívtörténetek afféle állatorvosi lova, az önmagukban is értelmezhető, egymással mégis összefüggő darabokból álló regénytrilógia, a krimi eszközkészletével dolgozó egzisztencialista mese. Az Üvegváros című rész a Quinn nevű, álnéven publikáló író története, aki megbízást kap, hogy kövesse Stillmant, a börtönviselt filozófust, mert a gyanú szerint meg akarja ölni a fiát. Quinn egyre jobban beleássa magát a munkába, és aztán már nem lehet tudni, hogy ki kicsoda, hogy mi a mese és mi a valóság.

A Kísértetek című második rész a detektívtörténet felvázolása, amelyből nem derül ki végül semmi, hiszen az egész egy egzisztencialista blöff. Nem is csoda, hogy Auster így üti le a könyv középső részt: És ettől a perctől fogva már nem tudtuk semmiről semmit. A harmadik egység, A bezárt szoba főszereplőjének meséje a megunhatatlan hasonmás-témára épít, ráadásul képbe jön az előkerült kézirat toposza, ami a magyar irodalomban is ismert az Iskola a határontól a Jadviga párnájáig. A mesélő a halottnak hitt író, Fanshawe kéziratának birtokába jut, és akkora hatással van rá a szöveg, hogy azonosul az íróval, sőt a feleségét is elveszi. Pedig tudja: Fanshawe él. Auster a megtalált kézirat toposza mellett a nyomozás trükköt is bedobta, az irodalmi allúziók sorát már nem is említjük, szóval, nagyon is tipikus kreatúra a könyv, mégis, mivel minden benne van, ami a nyolcvanas évek regényirodalmát jellemzi, így aztán ez lett a tipikus posztmodern regény.

Paul Auster intertextuális hálózatának feltérképezése hálás játék, ezt a játékosságot bizonyára Nabokobtól tanulta el. Azért néhány szerzőt még érdemes megemlíteni: Beckett, Borges, Camus, Cervantes, Raymond Chandler, Dosztojevszkij…. Auster az értelmezésben is segít nekünk, mert nem hiányozhat a kötelező önreflexív megnyilvánulások sora sem... Bárhol lehet középpont tehát, mindaddig nem rajzolható köréje kör, míg a könyv véget nem ér. És hogy hova rajzoljuk ezt a kört, a mi középpontunk hogyan viszonyul Auster alkotta kerek világhoz, az nyilván az életmű többi darabjából szépen kiderül.

Arról már esett szó, hogy Auster használja az önreflexió technikáját, és hogy ebben is tipikus posztmodern alkotó, ugyanakkor szövegeiben rendre belefutunk költői erejű sorokba, ami szintén nem a véletlen műve. Közismert, hogy franciából verseket fordított, hogy alapvetően hatott rá az európai irodalom, többek között Kafka és Beckett. Ezek a régi szerelmek pedig szinte minden könyvében kísértenek. Ott van például a Brooklyni balgaságok című egzisztencialista pamflet, amelyből megismerjük az élettől már semmi nem váró, magányos, elvált öreget, Nathan Glasst, aki teljessé szeretné tenni a magányát, amelyhez rafináltan egy igen sűrűn lakott területet, Brooklynt választotta, de ahogy ilyenkor lenni szokott, sorra jönnek az akadályok. Először is az unokaöccse, Tom, aki hozzá hasonlóan szintén egy lecsúszott, illúziót vesztett alak, aki egykoron majdnem akadémikus lett, viszont ehhez képest a székfoglalóját egy taxiban mondhatja el az utasainak, ugyanis taxisofőrként vegetál. Ebben a kedves történetben csak egy dologra nem jut idő, a magányos önsajnálat meghitt perceire, ugyanis hőseink nyomozni kezdenek egy hamisított kézirat ügyében.

Az eltűnési viszketekség után a nagy megtalálás igézetében fogant Auster Az illúziók könyve című regénye, amelyben halálra készülő Hans Zimmer alkoholtól párás szemmel lát egy némafilmet, amely megnevetteti. És mint a népmesében - amikor jutalom jár a szomorú királylány megnevettetőjének -, meg akarja találni a titokzatos Hector Mannt, hogy megköszönje neki, amiért jobb kedvre derítette. De a múlt árnyaihoz tartozó némafilmes művészről hatvan éve senki nem hallott. Egyszer csak kisétált a bérelt lakása ajtaján, és többé már nem tért vissza. Úgy tűnt el, ahogy egy csapásra semmivé lett Zimmer élete, amikor felesége és két gyermeke egy repülőszerencsétlenségben életüket vesztették. A regény sajátos művész krimi, amelyben eltűnni vágyó hősünk alkoholgőzös gyászában egy rég eltűnt alak után nyomoz. Jól láthatjuk, hogy Auster könyvei egymásra is reflektálnak, éppúgy felfedezhetjük ezeket a motívumokat a Brooklyni balgaságokban és a New York trilógiában is. Zimmer tehát még nem falazta be magát annyira, hogy egy geg, egy poén ne tudott volna bejutni a kis réseken. Ezeken a réseken pedig mi is bejuthatunk. Azt írta Auster Hector Mann alakításáról: Nem annyira burleszk és anarchia volt, mint inkább karakter és ritmus, tárgyak, testek és lelkiállapotok szépen levezényelt keveréke. És persze nagyjából ugyanezt mondhatjuk Az illúziók könyvéről is.

A Timbuktu afféle kutyakönyv, főhőse Csonti úr nevű kóbor kutya, illetve nem is annyira kóbor, sokkal inkább a gazdája Willy G. Christmas úr az, aki a hajléktalanok izgalmasan magányos életét éli, és aki megtanította Csonti urat arra, hogy mi a humor és hogy mi a szavak metaforikus értelme. Persze, a könyv nem ifjúsági regény, hiszen Csonti urat számos, nem egy esetben szexuális tartalmú támadások is érik (amelyek ellen Csonti úr a legtöbb esetben nem tiltakozott). Szóval, a Timbuktu kétség kívül Auster legkedvesebb és talán leginkább szórakoztató könyve, egy érzékenyítő road movie, amelyben Willy elindul, hogy megkeresse egykori irodalom tanárát, és hogy új gazdit találjon Csontinak, ha már ő a másvilágon próbálja lelejmolni a Mennyországot. Csonti úr a farkától a fejéig az volt, ami: kutya, és Willy is az, aki: egy jobb sorsra érdemes, tehetséges ember, akiből nem lett senki, mert az élet a hobóságot osztotta rá, mint valami szikár blues balladában. A Timbuktu tele van popkulturális lábjegyzetekkel, és a szerethető bölcsességein túl azért is izgalmas, mert e könyvön kívül egyetlen kutyás alkotás sem foglalkozik azzal, hogy vajon egy kutya mit gondolhat Disneylanről, és hogy mennyire látja hitelesnek Miki egér alakításait.

A Leviatán az író egyik legnépszerűbb munkája. Ahogy Az illúziók könyvében eltűnik Hector Mann, úgy tűnik el a Leviatánban Benjamin Sachs, a híres és sikeres író, aki annak ellenére illan el a környezetéből, hogy boldog házasságban élt, és hogy sikeres íróként könyvelték el ismerősei. Barátja, Peter Aaron szintén író, csak éppen a sikertelen fajtából, viszont amikor Sachs egy baleset miatt hirtelen megváltozik, majd eltűnik, Aaaron lehet az, aki megírja az igazi könyvét, amelynek nem saját maga a főhőse, hanem a sikeres barát, Sachs. A Leviatán afféle védőbeszéd Sachs értékrendje mellett, akkor, amikor elkezdődik egy merényletsorozat az Államokban és felbukkan egy titokzatos terrorista is. A Leviatán a szabadság és a szabad akarat kézikönyve is, de persze nem lenne Auster-regény, ha csak egy dimenziója lenne: a barátság és a szerelem definícióját ugyanúgy megtaláljuk, ahogy arra is választ kaphatunk is, hogy van-e személyes felelősségünk a közélet fordulatainak alakulásában. Azt írja Auster a New York trilógiában: Legjobban azok a sétái sikerültek, amikor úgy érezte, nincs is sehol. És végső soron egész életében erre vágyott: hogy ne legyen sehol. New York volt ez a légüres tér. Persze, ez a tér az irodalom tere, amit Auster bámulatos módon keltett életre a jórészt vesztes, de nagyon is szerethető alakjaival.