Aki utoljára hagyja el a földet, kapcsolja le a villanyt - Marillion Clutching At Straws című 1987-es albumának 2018-as remaszterizált kiadásáról

Megjelent Marillion Clutching At Straws című albumának 2018-as ún. Re-Mix kiadása, ami nem jelent más, mint egy tisztességes remasztert. Bár az évforduló nem kerek, hiszen a lemezt 1987-ben publikálták, tehát 32 éve, és Fish kiválása sem évfordulós, hiszen 1988-ban lépett ki a zenekarból, viszont a popban az a jó, hogy olyan, mint a kakaót szürcsölő nyuszi, azaz mindent rá lehet fogni.

PZL – 061.hu

Clutching At Straws című album jelentősége nemcsak abban érhető tetten, hogy ez az utolsó olyan Marillion-album, amelyen Derek William Dick, azaz Fish énekel. Már a kimerítő Misplaced Childhood turné is előrevetítette az énekes távozását, hiszen maga az új album is nagyon nehezen készült el, hiszen a zenekar a lehetetlenre vállalkozott: a progresszív rock egyik csúcsteljesítményéhez, a Misplaced Childhoodhoz méltó albumot kellett készíteniük, és ez feszültséget okozott a zenekarban. Kidobtak egy önismétlőnek kikiáltott új lemezanyagot, és nekiálltak újat írni, és ezúttal is el kellett találni az arányokat, azaz hogy ne legyen olyan populáris, mint a nyolcvanas években önfeladást választó progrock zenekarok albumai (vö: Genesis), hanem megmaradnak a kreatív tartományban, viszont olyan dalokat is írnak, amelyek feljutnak a slágerlisták felső tartományaiba.

Az albumon ezúttal is kiemelkedik Pete Trewavas basszusjátéka, Ian Mosley dobolása és Mark Kelly ihletett atmoszférát teremtő orgonajátéka. Clutching At Straws mestermű, főleg azért mert tele van meglepetésekkel, valahogy soha nem abba az irányba mutat a dalok vektora, ahová azt várnánk, Mosley váratlanokat üt, miközben az egész anyagban van egy szerethető teátrális popularitás. A lemez egyben előremutató is, biztos, hogy a kilencvenes évek prog-metál hulláma elképzelhetetlen lenne e nélkül a feszes, kimondottan jó húzású anyag nélkül.

https://www.youtube.com/watch?v=lalBmbrWEvQ

A Clutching At Straws a körülmények ellenére is igazi csapatjáték, senki nem zenéli túl az albumot, nincsenek rajta egyénieskedő, magamutogató zsenijegyek, inkább az összjátékában briliáns, és ez azért is említésre méltó, mert köztudomásúlag már a zenészek között nem volt meg az a harmónia, ami a korábbi lemezeket jellemezte. Írtak egy slágert is, az Incommunicadót, ami az egekbe röpítette az albumot, de ennél jobb dal például a That Time Of The Night vagy nagy fesztávot mutató, képzeletbeli musical betétdalnak sem utolsó White Russian… A lemez hátsó borítóján egy koktélt látunk, a szívószálára pedig a földgolyót szúrták. A Marillion koktélja kellemes lebegést, és bódulatot ígér, akkor is, ha maga a föld éppenséggel nincs túl jó állapotban.