Zenés színház újrafogalmazva - A Vígszínház A nagy Gatsby című előadásáról

Két évvel ezelőtt három fiatal alkotó elhatározta, hogy színpadra viszi F. Scott Fitzgerald örök klasszikusát, A nagy Gatsbyt. A szeptember eleje óta futó darab műfaja zenés party, ez kétségkívül találó: a klasszikus musical hagyományokkal szakító, a zenei betétekkel különlegesen és újszerűen súlyozó darab szokatlan és merész vállalás. Az ifj. Vidnyánszky Attila – Vecsei H. Miklós – Kovács Adrián trió nagyot álmodott a Víg színpadára, a végeredmény, ha nem is könnyen, de emészthető, éles reflexió az anyagias, felszínes és torz világra, amelyben élünk.

MM – 061.hu

Az első világháború utáni húszas években járunk, a nyüzsgő jazzkorszakban, a fitzgeraldi csillogó magány korszakában. Buli, szesz, bódulat, szorosra csomagolt érzések. A száz évvel ezelőtt játszódó történet kísértetiesen emlékeztet a ma városainak hangulatára, a fiatal alkotók Gatsby és Daisy szerelmén keresztül arra keresik a választ, hogy vajon valóban a körülöttünk lévő világ jelenti a valóságot, vagy csak egyetlen igaz pillanat van, amiért egész életünkben küzdenünk kell majd. A színpadi változat zenéjét Kovács Adrián komponálta, szövegkönyvét Vecsei H. Miklós, dalszövegeit Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila írta, aki egyúttal az előadás rendezője is.

Már az első percekben nyilvánvalóvá válik, hogy a zenekaroknak a szokásosnál nagyobb szerepe lesz a darabban: baloldalon a vonósok, jobboldalon pedig egy jazzbanda kap helyet, akik időről időre előtűnnek a színpad megemelésével, így ők is az előadás szereplőivé válnak. Az alkotók a Gatsby-vel olyan zenés színházi műfajt szerettek volna teremteni, amelyben a musicalek betétdal-szerkezetéhez képest nem feltétlenül zárt számokat hallunk, hanem a beszédfolyamot akár csak egy-két sor zene szakítja meg. Ez már önmagában őrületes koncentrációt kíván a zenészektől, akik mindvégig biztos alapot adnak a színészeknek, nem is tudom, hogy láttam-e már olyan darabot, ahol a zene ilyen mértékben vált volna kormányává az előadásnak. Mindenképp izgalmas irány ez, ugyanakkor nem könnyű megtalálni a balanszot zene és próza között, és itt nem feltétlenül a technikai megoldásokra gondolok, bár azt sem lehetett egyszerű kikísérletezni, hogyan szóljon jól a techno vagy a swing úgy, hogy eközben a szöveg is érthető maradjon. Ahogyan arra Vecsei H. Miklós is utalt egy interjúban, az énekbetéteknek funkciója van, a szereplők akkor kezdenek el énekelni, amikor már olyan szélsőséges állapot alakul ki a színpadon, hogy nem lehet másképp kifejezni a mondanivalót. Ezt a ritmust kezdetben nehéz felvennie a nézőnek, nekem valahol a második felvonás közepe felé sikerült, onnan viszont már flottul siklottam a darabbal.

Az egyik legötletesebb jelenet Jay Gatsby és Tom Buchanan autóversenye, valamint Myrtle - akit Márkus Luca formál meg kiválóan - gázolásának ábrázolása. A Pater Sparrow által megálmodott díszlet fantasztikus, maximálisan hozza a húszas évek kábult éjszakáinak helyszíneit, Pusztai Judit jelmezei viszont a sok flitterrel inkább vásáriak, bár feltehetően koncepció volt a 21. század eklektikus divatjára való reflexió is. Az előadás koreográfiája nagyon erős, Bakó Gábor kreatív, a nézők közé is lemerészkedő mozdulatsorai lendületesek és látványosak, a táncosok munkája pedig pontos és lehengerlő.

Wunderlich József jó választás volt Gatsby szerepére, messze a legjobb énekes a gárdában, az már más kérdés, hogy a Fitzgerald által megalkotott karizmatikus, és lenyűgöző személyiséggel bíró Gatsby csak nyomokban fellelhető ebben a karakterben. Ez a Gatsby kissé esetlen, szorongó, és bizonytalan, nehéz meglátni benne a széles mosolyú, sikeres, elbűvölő milliomost. Waskovics Andrea Daisy-je erőtlen, nem érezzük a feszültséget, a vívódást, az őrlődést, hogy Gatsbyt vagy a férjét válassza. Szilágyi Csenge viszont elegánsan és ügyesen hozza Jordan Baker karakterét. Meyer Wolfsheimként Hegedűs D. Géza is feltűnik a darabban, 10-ből 10-es az alakítása, és bár Vecsei H. Miklós szövege végig ül, ennél a Wolfsheimnél túllőtt a célon. A szájába adott sorok erőltettek, elnagyolt karakter, mélységek nélkül.

Ifj. Vidnyánszky Attila ügyesen bánik a térrel és a zenével is, nem fél kihelyezni egy-egy jelenetet az erkélyre a nézők közé, ahogyan attól sem, hogy a két felvonás közötti szünetben a Víg patinás színháztermét bulihelyszínné változtassa. A fiatal alkotó két, szintén harminc alatti társával szabad kezet kapott a Vígszínház direktorától, Eszenyi Enikőtől, és ezt meg is hálálták. A progresszív színházcsinálás persze mindig kockázatos, még akkor is, ha egy sikerregény adaptációjáról van szó. Az mindenesetre nagyon biztató, hogy a Sztalker-csoport fiataljai átgondoltan és alázattal dolgoznak, az újrafogalmazott zenés színházat viszont még szoknunk kell.

Fotók: Dömölky Dániel