"A sivatag tele van lyukakkal, és mindegyikbe egy probléma van eltemetve" - Martin Scorsese legjobb filmjei a bűnözésről
Noha a gengszterportrék Rembrandtja, a New York-i Little Italyból származó Martin Scorsese 25 nagyjátékfilmje közül csupán nyolc alkotásában mesél véreskezű maffiózókról, illetve a bűn egyéb válfajában érdekelt alakokról, a magányos antihősök köré épülő filmek és a vallási témájú alkotások mellett a Scorsese-életmű legmarkánsabb vonulatát mégiscsak a maffiatörténetek jelentik. Most szubjektív top5-ös listánkon emlékezünk meg Scorsese legjobb bűnfilmjeiről.
061.hu
5. A tégla (2006)
Scorsese nem híve a filmfeldolgozásoknak, de miután A rettegés fokával kivételt tett, az 1962-es film remake-je pedig szép sikert aratott, a mester egy másik instant klasszikussal, a két folytatást is megért Szigorúan piszkos ügyek újrafogalmazásával is megpróbálkozott. A bónusz egyórás játékidővel 150 percesre nyújtott film ugyan nem lett jobb az eredeti hong-konginál, Scorsese megkapta érte élete első aranyszobrocskáját, Leonardo DiCaprióval alkotott párosukból így már csak a fiatal színésztehetségnek maradt adósa a filmakadémia. Ezúttal azonban őt még csak nem is jelölték a díjra. A történet szerint a bostoni ír maffiavezér Costello (Jack Nicholson) beépített embert (Matt Damon) helyez el a zsaruknál, de ezzel párhuzamosan a rendőrség is beépíti a saját emberét (DiCaprio) a maffiába, hogy aztán mindkettő a másik személyazonossága után kezdjen nyomozni. A téglát csak némi vacillálás után húztuk rá a listára, ugyanis úgy találtuk, hogy a 2002-es New York bandái szintén kiérdemelné az ötödik helyet, Daniel Day-Lewis alakítása nélkül azonban Scorsese szülővárosának 19. századi alvilágáról forgatott kosztümös dráma biztosan nem tapadna meg az emlékezetünkben.
4. Aljas utcák (1973)
Scorsese 1967-es bemutatkozása, a totálisan jellegtelen, a kortárs francia filmnyelvet ügyetlenül tolmácsoló Ki kopog az ajtómon? érettebb és jóval rétegzettebb folytatása lett tulajdonképpen a rendező debütáló gengszterfilmje, amellyel egy csapásra felnőtt Új Hollywood nagy generációjának húzónevei közé. Scorsese először szólal meg a saját hangján és ez egész későbbi filmes pályafutására hatással lesz, hasonlóan a filmben főszerepet kapó Harvey Keitelhez és Robert De Niróhoz, akinek ezután jöttek zsinórban az olyan szerepek, mint a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika. A rendező ismerős környezetből merít: New York Little Italy negyedében él két barát, Charlie, a helyi maffiafőnök unokaöccse és a vad, fékezhetetlen Johnny Boy. Charlie a nagybátyjának dolgozik, de nem igazán tud azonosulni a szerepével, annál is inkább, mert Johnny Boy újabb és újabb balhékba keveredik, és ez veszélyezteti Charlie helyzetét a családban. A bajkeverő, öntörvényű cimborát a szinte még kölyök De Niro alakítja – ezt a szerepet a későbbi filmekben Joe Pesci veszi át, míg a „jófiú” bőrébe bújtatott Harvey Keitel szerepkörét De Niro örökli. Az Aljas utcák személyes, már-már terápiás film, amiben érződik Scorsese önvallomásos igyekezete az olasz-amerikai identitásból és vallási ellentmondásokból fakadó belső zajok elcsendesítésére. Szépen öregedő film, ami a nem kis részben Scorsese nevével fémjelzett gengszterdrámák körében még ma is megállja a helyét.
3. A Wall Street farkasa (2013)
Scorsese olyan intenzitással adagolja a brókerbűnözők hedonista őrületét, az utcahálózatnyi kokaint, a szenvtelen 11 másodperces coitusokat, ordenáré poénokat meg a szabópéteri egotréningek részecskegyorsított monológjait, ahogy Schwarzi szaggatta cafatokra a dzsungelt minigunnal a Predatorban. Kevesen fogadtak volna rá, hogy a Jordan Belfortot fergetegesen alakító DiCaprio ezúttal sem söpri be az Oscart - de éppen ez történt. Scorsese háromórás remekműve az öt jelölésből egyet sem váltott aranyszobrocskára, a színész pedig csak a következő évben kapta meg végül az elismerést A visszatérőért. Az átlátszó tőzsdei manipulációval és pénzmosással mesés vagyonra szert tett Belfort önéletrajzára alapuló film totál tabumentesen, helyenként karikatúraszerű dadaizmussal túltolva fedi fel a kapitalizmus Achilles-sarkát, és a pénzügyi elit világának rothadó valóságát. Belfort a 80-as évek végére az egyik legnagyobb brókercég tulajdonosa lett, 26 évesen heti egymillió dollárt keresett csalással, és bár bukása borítékolt volt, a szövetségi nyomozók erőfeszítései ellenére sem sikerült elcsípni idejében. DiCaprio mellett a mariskafüstös vígjátékokból ismert Jonah Hill is emlékezeteset alakít, amivel újraárazta magát a hollywoodi húspiacon, és természetesen a kitartott szőke nehézbombázó-feleségként itt debütált Margot Robbie-t is nagyon szépen köszönjük Martin Scorsesének.
2. Casino (1995)
Scorsese múlt században forgatott gengszterfilmjeinek komplex összegzése újfent a kiválóan bevált De Niro-Pesci párossal, előbbivel ez a nyolcadik, egyben utolsó közös munkájuk Az ír forgatása előtt. A kritikai kánon nem véletlenül sorolja a Casinót a Nagymenők mögé – és így teszünk mi is -, mert bár szinte azonos nívójú alkotásokról van szó, a tündöklés-bukás történet íve, dramaturgiája, a főszereplő gengszer narrációja, a karakterek habitusa és motivációi a vérszomjas és gátlástalan kotorékgyilkológép Joe Pescivel és az őt csitítgató agyasabb De Niróval, már ismerős volt a közönségnek. Markánsabb eltérést a két film között leginkább csak a helyszínváltozásban és az élete alakítását nyújtó casus belli hordozóban: Sharon Stone romlott és hisztérikus Szép Heléna-alakjában vélhetünk felfedezni. Sam "Ace" Rothesteint (De Niro), a chicagói hazárdjátékost a maffia Las Vegas-ba küldi, hogy átvegye az egyik kaszinó irányítását, amely naponta több millió dolláros hasznot hoz. Ace rövid időn belül felfuttatja a kaszinót, összejön, majd összeházasodik Gingerrel, a luxusprostival. A gondok akkor kezdődnek, amikor a városban megjelenik gyermekkori barátja, Nicky Santoro (Pesci), a könyörtelen és labilis gyilkos, aki részt kér az üzletből és nem válogat módszereiben. A film valós történetet mesél el Nicholas Pileggi regénye alapján.
1. Nagymenők (1990)
A gengszterzsáner kimagasló gyöngyszeme, megkerülhetetlen, kultikus, A keresztapával egy szinten említhető alkotás, amely Scorsese munkásságának sokadik klasszikusa és szám szerint hatodik közös munkája De Niróval. A színészóriás Jimmy Conway maffiafőnököt alakítja, aki a fiatal, idealista, kizárólag a szervezett bűnözésben érvényesülni szándékozó ír vagány Henry (Ray Liotta) patronálója. Ők ketten, valamint a hozzájuk társuló, finoman szólva temperamentumos Tommy (Joe Pesci) azok, akik közel harminc éven keresztül a szabályokat áthágva, olykor még saját kollégáik félreállításától sem visszariadva törekednek a totális uralomra, még több pénzre és minél szélesebb körű megbecsülésre. Noha De Niro itt csupán mellékszereplő, cseppet sem szorul háttérbe. Higgadt, visszafogott, ugyanakkor célratörő, és bármikor hirtelen robbanni képes karaktere a maffiafilmek páratlan alakjává emelik. Scorsese nem idealizálja a főszereplőit, mint Coppola az öreg Corleonét, filmje úgy is működik, hogy nincs morális tartással bíró, szerethető karaktere. De minek is, ha a véreskezű szemétládákat olyan színészek alakítják, mint Robert de Niro, az évtizedek óta méltatlanul alulfoglalkoztatott Ray Liotta, és Joe Pesci, aki a filmben rekordot döntve összesen 296-szor bazdmegel. A szöveg persze nem merül ki káromkodásban. A 21. században, a forgatókönyvek elvékonyodásának idején is megrendítő élmény újranézni egy ennyire sűrű matériát.
