Ősi csontok titkai - Az Attila örökösei - A hunoktól az Árpád-házig című kiállításról

Az antropológia és az archeogenetika jelenlegi kutatási eredményeinek bemutatásával a magyarság származástörténetébe enged bepillantást a Természettudományi Múzeum időszaki kiállítása. Az Attila örökösei – A hunoktól az Árpád-házig címet viselő tárlat annak a tudományos és áltudományos nézetek sokaságával kísért témának a továbbgondolására ösztönöz, hogy honnan származunk, kik vagyunk és kik a rokonaink: van-e, és ha igen, mi a közös hunokban, avarokban és magyarokban. A kiállítás még ezen a hétvégén, november 18-ig megtekinthető.

MP - 061.hu

Miként a címe, a múzeum egyik tágas földszinti termében rendezett kiállítás a kontinuitást sugallja, de miután a magyarság őstörténetével foglalkozó különböző tudományágak eredményei egyelőre nem, vagy csak részben rímelnek egymásra, a kutatások új lendülete és kvázi bizonyítékai alapján sem vállalkozik arra, hogy erre egyértelmű kinyilatkoztatást tegyen. A múzeum tájékoztatása szerint a Magyarságkutató Intézet és a Magyar-Turán Alapítvány közreműködésével megvalósult kiállításnak nem az a célja, hogy pontot tegyen a viták végére, de a régészet, a történeti embertan és egy új tudományterület, az archeogenetika eredményeinek felhasználásával bemutat néhány „eredettöredéket”, sok kérdést felvet, sokat megválaszol, és sok esetben továbbgondolkodásra ösztönöz.

A fő kérdés természetesen továbbra is az, hogy lehet-e a tudományterületek adatai alapján rokonságot megállapítani az 5. század első felében Európa történelmében jelentős szerepet játszó nomád nép, a hunok, a 6. század szintén nomád avarjai és a 9. században megjelenő magyarok között. Mindhárom sztyeppi lovas nomád nép a Kárpát-medencét, ezt a már az ókorban is számos kultúra és népcsoport lakta területet választotta otthonának, és olyan államot hozott létre, amely jelentősen befolyásolta Európa történetét. A kiállítás

• felvillantja a három nép Kárpát-medencei történetét
• megismerteti egy-egy hun, avar és honfoglaló magyar archeogenetikán alapuló rokonsági viszonyait
• bemutatja e korabeli népek néhány ma már bizarrnak tűnő hagyományát
• az arcrekonstrukcióknak köszönhetően feltárja, milyenek lehettek a hun, az avar és a magyar koponyákhoz tartozó eleven emberi arcok
• a tudományosan hiteles, régészeti leletek alapján készült tárgyrekonstrukciók révén mutatja be a honfoglalás kori tárgyi kultúra egy-egy elemét

Először mutatnak be a nagyközönségnek olyan eredményeket, amelyeket az akkori idők embereinek molekuláris genetikai vizsgálataival kaptak. Az archeogenetika – és a történettudomány – a különböző egyének genetikai hasonlóságát használja fel kapcsolataik tisztázására, kétféle genetikai anyagot vizsgál. Az Y-kromoszóma elemzésével az apai öröklődési utakat tárja fel, hiszen Y-kromoszóma csak az apától kerülhet a gyermekbe. A mitokondriális DNS vizsgálatával viszont anyai leszármazási vonalakat mutat ki (mitokondriumok ugyanis csak a petesejtből kerülnek az utódba). A hasonlóság alapján genetikai csoportokat (haplocsoportokat) képezünk. Ezek jele egy betű, a bennük elkülöníthető egyre kisebb csoportokat – melyek egyre szorosabb rokonságot jelentenek – további számokkal és betűkkel jelöljük.

A bemutatott maradványok mostantól nem csupán arctalan, a távoli múltba vesző embertani leletek. A koponyák alapján elkészített arcrekonstrukció „életet lehel” a halott csontokba, a valaha volt emberek hiteles, élethű arcot kapnak. Mi pedig közelebb érezhetjük őket magunkhoz, hiszen könnyebben képzeljük el élő személyként őket, akik sírtak, nevettek, szerettek. A csontjaikon végzett embertani kutatások ráadásul számos esetben életükről, haláluk okáról, testi szenvedéseikről is vallanak. A csonttani vizsgálatoknak és a megelevenedő arcoknak köszönhetően így személyes történetek, sorsok bontakoznak ki előttünk. A kiállításban összesen 13 ember arcrekonstrukciója látható, köztük hun és honfoglalás kori férfiak, de híres emberek is, például III. Béla király vagy a kegyetlen politikai gyilkosság áldozatául esett Macsói Béla Árpád-házi herceg, III. Rasztiszláv kijevi nagyfejedelem és IV. Béla Anna lányának kisebbik fia. A Margitszigeten ölték meg 1272-ben, az itteni kolostorban is temették el. Az elkallódott, majd megkerült csontozat alapján döbbenetesen pontos és részletes leírás olvasható a brutális sérülésekről és az arcot is tökéletesen rekonstruálták.

A csontok tényleg döbbenetesen beszédesek, a rohamosan fejlődő tudományágak segítségével számtalan információval szolgálnak. Mint a tárlaton is olvasható, a maradványokból meghatározható az elhunytak neme, becsülhető a biológiai életkoruk, kiszámítható a termetük, valamint vallanak az életmódról is, betegségekről, sajátos tradíciókról, mint a koponyalékelés vagy –deformálás. Őseink különös szokásai közül ezeket járja körül és illusztrálja korabeli koponyákkal a múzeum kiállítása. A mesterséges koponyatorzítás a hun-germán korban volt jellemző: többnyire bandázzsal elért tartós szorítóhatás okozta a koponya nyúlását, ami a csecsemőkorban kezdett eljárás illusztrálására kiállított három hun koponyán is megfigyelhető. Mint írják, a szokás az írott történelem előtti időkből származik, és valamennyi kontinensen előfordult számos kultúrában, a Kárpát-medencében a hunok érkezésével jelent meg tömegesen. Az avar korban ritkábban és mérsékelt módon alkalmazták, a magyarok érkezésével pedig kiveszett a szokás.

A honfoglaló magyaroknál megfigyelő sebészi koponyalékelés (trepanáció) gyógyító célú műtéti beavatkozás volt, amelynek során eltávolították az agykoponya egy darabját. Sokkal gyakoribb volt a férfiakon, mint a nőkön és gyermekeken, ami arra utal, hogy elsősorban harcokban szerzett fejsérüléseket próbáltak vele kezelni – gyakran sikerrel. A honfoglalás kori magyar koponyákon gyakran jelképes lékelés is látható: kör alakú, a csontot nem átütő mély horpadásszerű sebek, a lékelés oka azonban nem ismert, de feltehetően az ősi pogány hitvilághoz tartozik, mivel az Árpád-kor vége előtt teljesen kiveszett a magyarságból. A kiállítás az elmúlt hetekben sok értetlenséget kiváltó kipcsakokról is említést tesz. Eszerint a kipcsakok török nyelvű besenyők, akik az írott források szerint a 10. század végétől érkeztek az ország különböző területeire. Legnagyobb településtömbjük a Sárvíz völgyében, Fejér és Tolna megyében alakult ki. Oklevelek több mint 30 településen említik a besenyőket, akik nagyfokú önállóságot élveztek, egészen a 14. századig működő, két megyén átívelő besenyő ispánság is létrejött, a 12. századi királyi seregben a könnyűlovas íjászok számát gyarapították – olvasható a Természettudományi Múzeum időszaki tárlatán.

Kiemelt fotó: Horváth Péter Gyula