Póka Egonra, a magyar blues legendás alakjára emlékezünk
Meghalt Póka Egon, a Máté Péter-díjas zenész 68 éves volt - írja az Index a Magyar Zenére hivatkozva. Óriási örökség, amit ránk hagyott, zenei iránytű volt, a hazai rock-blues egyik legnagyobbika. Hálás lehet, aki vele játszott, tőle tanult. Alább a zenésszel korábban készített interjúnkból szemezgetünk.
MM - 061.hu
A Máté Péter-díjas basszusgitáros, zeneszerző 1978-tól 1993-ig a Hobo Blues Band tagja volt, 1997-től 2009-ig a P. Mobilban játszott, legutolsó zenekara a Póka Egon Experience volt. A budapesti Kőbányai Zenei Stúdió művészeti szakképző iskola alapítója, igazgatója.
A legendás zenésszel 2019-ben készítettünk interjút a nagy presztízsű Kőbányai Zene Stúdióban. A Cserkesz utcai romos épület már-már kultikus helyszínnek számít, ahol a rock és jazz szcéna legnagyobbjainak portréi néznek ránk a falról, hogy a zenét igazán autentikus környezetben szívhassák magukba a növendékek. Egonról az hírlett, nem könnyű ember, de emlékszem, ahogy elkezdett anekdotázni és a tanítványairól beszélni, egyből meglett a közös hang. Se morcosság, se közömbösség, semmi kellemetlenkedés. Végtelen tisztelettel beszélt növendékeiről, egészen pontosan így fogalmazott:
“Meg merem kockáztatni, hogy a végzős zenekaraink bármelyik magyar zenekarnál jobban játszanak. Ezek a fiúk, lányok az én értékrendem szerint sokkal értelmesebb dolgokat hoznak létre, mint az éppen futó, nagyon sok pénzt kereső, színpadon álló kollégák (...) Ilyen típusú iskola még a művészeti iskolák között sincsen. Specifikus, hiszen pont arra a fajta szabadságra képezzük a gyerekeket, ami ellentétes az iskolák ars poeticájával. Aki máshol deviáns, nálunk az a kívánatos.”
Az idén 25 éves zeneiskolából - ahol gazdasági és jogi ismereteket és zenei menedzsmentet is tanítanak - több mint ezer muzsikus indult el, megkockáztatom, a jelen jó zenészeiről előbb-utóbb kiderül, hogy kőbányais növendékek voltak. "Lehet, hogy nem mindenki top zenekarokban játszik, bár erre is akad bőven példa. Sok az ismert zenész, énekes köztük, még többen zenélnek a háttérben. A nagy zenekarokban és a kisebbekben is, a klubzenekarokban és a partyzenekarokban is, a hajóra járó muzsikusok között és a színházakban is találni kőbányais diákot. Ez több száz gyereket jelent, szerintem mindegyikük nagyon büszke arra, hogy ide járt. Ez egy család, és úgy is érzik, hogy ide tartoznak. Az, hogy befejezték az iskolát, nem azt jelenti, hogy kikerültek ebből a körből, mert visszajárnak ide, ha találkoznak, segítenek egymásnak, és ez nagyon fontos dolog" - fogalmazott a 061-nek a zenész.
"Nagy számban jelentkeznek hozzánk a fiatalok, pedig pontosan tudják, hogy ez nem egy sztárcsináló iskola. Egy biztos: hiteles emberek dolgoznak itt, és semmiféle gőg nincs bennük, a segítés szándékával állnak egymáshoz. Van egyfajta küldetésünk is, mert meg kell mutatnunk azt a fajta szeletét a muzsikának, amit gondosan eltitkolnak, amit megpróbálnak leradírozni."
Póka Egonnal beszélgettünk arról is, miért nem születnek ma már olyan nagyívű anyagok, mint például az emblematikus Hobo-lemez, a Vadászat, ezzel kapcsolatban így fogalmazott: "(...)a rendszerváltás után beözönlött a tőke és a volt lemezgyári alkalmazottak a rádiós szerkesztőkkel karöltve kiadókat hoztak létre. Ez egy piacorientált hozzáállás, itt egész máshol vannak a hangsúlyok, a művészi értékek hátrébb kerültek a sorban. Percemberkékről beszélünk, akiket használnak, kifacsarják belőlük, amit lehet, aztán eldobják őket. Ma már azt mondjuk, hogy zeneipar, ami nehezen illeszthető a nehézipar és a könnyűipar közé, de valóban van ilyen. A szervezők, a kiszolgálószemélyzet, a logisztika, a hangosítás, a rendezvények helyszíneinek a felépítése, mind-mind nagy volumenű cégeket jelentenek, megint más kérdés, hogy ők egy személyben meghatározzák, hogy merrefelé menjen el egy projekt.
A basszusgitárost a zeneipar helyzetéről is kérdeztük, mint mondta, a nyugat-majmolással az a gond, hogy egyfajta dolgot gyömöszölnek az emberre, és azok a fiatalok, akik a meggazdagodás reményében, és nem az elhivatottság mentén próbálnak muzsikusok lenni, meg akarnak felelni a szerkesztők igényeinek, a trendeknek, és egyforma dolgokat csinálnak.
"Minden ország a saját kultúráját kellene, hogy védje. Minden népnek megvan a maga kultúrája, és mindent a saját helyén kellene kezelni"
-hangsúlyozta.
Persze, tette hozzá, az még mindig reménykeltő, hogy a Rossz vér összes versszakát, vagy egy Hobo-koncerten a Mesél az erdőt nemcsak a hatvanas generáció, de a tizenévesek is üvöltik. Azt mondta, őt ez élteti.
Elmesélte azt is, hogy négyéves kora óta foglalkozik zenével, ami azóta is átszövi az életét. Olyan dalokat tud, amiket nem is ismer, csak gyerekkorában hallotta őket a rádióban, lehet ez klasszikus zene, akár régi slágerek. A mostani szerzők munkáiból viszont nem tud idézni, mert egész egyszerűen nem ragadnak meg. Nincs egy melódia, egy harmóniasor, kizárólag a külsőségek számítanak. "Ez olyan, mint a búcsú a faluban, ahol megy a parasztvakítás. Az egész ország ilyen, a kulturális része legalábbis a búcsú felé megy", fogalmazott.
"Öregszünk…huszonöt év, nagyon nagy szám. Folyamatosan fogyunk, minden évben elmegy valaki a tanári karból, ez a természet rendje. Fontosnak tartom, hogy azt a szellemi örökséget, amit kaptam többek között Fogarasi Jánostól, Babos Gyulától, Jávori Vilitől, Radics Bélától, Orszáczky Miklóstól, azt tovább tudjuk adni"
- fogalmazott interjúnkban.
Most tőle búcsúzunk. Óriási örökség, amit ránk hagyott, ez vitathatatlan, zenei iránytű volt, a hazai rock-blues egyik legnagyobbika. Hálás lehet, aki vele játszott, tőle tanult.
Fotók: Horváth Péter Gyula
