"Ennek a korszaknak a beivódott, rossz reflexei még mindig ott vannak a családban" - Interjú Márkus Lucával és Váradi Gergellyel, A besúgó című új magyar sorozat szereplőivel

A nyolcvanas évek kommunista Magyarországán játszódik az HBO első, teljesen hazai fejlesztésű sorozata, A besúgó, amely április 1-jén dupla epizóddal indul a streamingszolgáltató oldalán. A nyolcrészes széria - amely a rendszer ellen tüntető demokratikus ellenzéki fiatalok életét mutatja be - főszerepében Váradi Gergelyt láthatjuk, vele, és a sorozatban szintén szereplő Márkus Lucával beszélgettünk.

MM - 061.hu

1985, a változás előtti kommunista Magyarország. Meg sem születtetek még ekkor. Hogyan kerültetek közelebb ehhez a korszakhoz?

Váradi Gergely: A rendezőktől kértem segítséget - film-, könyv- és zeneajánlásokat is kaptam, mindent, ami a korszakhoz köthető. Miklauzic Bence és Mátyássy Áron már éltek akkor, ők is meséltek, és otthon is hallottam történeteket erről az időszakról. Nálunk családi vonatkozás is van: nagyapámat 1950-ben lecsukták politikai fogolyként, nyolc évet ült.

Márkus Luca: Volt egy felkészítési folyamat, de persze nálunk is voltak családi anekdotázások, beszélgetések.Én a forgatáson találkoztam sok-sok olyan apró részlettel, amitől az egész már-már szagos, ízes tudott lenni.

V.G.: Én nagyon sokat néztem a Fekete Doboz dokumentumfilmjeiből. A Bibó Szakkollégium diákjairól, például Orbán Viktorról vagy éppen Fodor Gáborról is. A Partizán is több videójában foglalkozik ezzel a korszakkal, és a személyekkel, akik ebben az időben aktív szerepet vállaltak. Ezek hasznosak voltak, mert átjött az a szellemiség, amit ők akkor képviseltek.

A sorozatot, témájánál fogva, egész biztosan aktuálpolitikai kontextusba helyezik majd.

M.L.: Szerintem nekünk ezzel nem dolgunk foglalkozni.

V.G.:Én úgy érzem, védve vagyunk, jól van megírva ez a sorozat, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ez egy fikciós történet. Nyilván vannak benne áthallások, ki így, ki úgy értelmezi. Hideget és meleget is fog kapni, benne van a pakliban a kritikai és a támogató reakció is.

Szentgyörgyi Bálint forgatókönyvíró-rendező felkért titeket a szerepekre, vagy castingokon vettetek részt?

V.G.: Nagyon hosszú casting folyamat volt. Nekem egy évig kellett oda járkálnom, 14-15 alkalommal. Az elején idegőrlő volt, aztán beletörődtem, hogy itt így mennek a dolgok, úgy voltam vele, majd lesz valami. Aztán lett valami.

M.L.: Igen, én is castingoltam. Sok mindenen múlik egy casting, hogy kivel hogy működik a kémia, mit jelentünk egymás mellett, mert én például teljesen mást jelentek Geri oldalán, mint mondjuk Patkós Marci mellé ültetve. A párdinamikákat is kell ilyenkor nézni, főleg itt, A besúgó esetében, ahol egy egyetemi csapatról van szó. Nekem csodálatos casting-élményem volt, és azt hiszem, hogy nálam ez át is fordított valamit a castingolással kapcsolatban. Egészen addig szorongató és szörnyű élményként éltem meg, de ez más volt. Itt megtapasztalhattam, hogy lehet ezt felszabadultan is csinálni, ha megfelelőek a körülmények.

Szerintetek kiknek szól elsősorban ez a sorozat, és miért fontos, hogy erről a korszakról többet megtudjon akár a ti generációtok, akár a fiatalabbak?

M.L.: Lehet, hogy közhelyes, de szerintem ez a sorozat tényleg mindenkinek szól. Szól a nagyszüleimnek, akik már sok mindent átéltek a '80-as évekre, szól az édesapámnak, aki ebben a korban ismerkedett meg édesanyámmal, az ő fiatalságuk is benne van. Nekik ez egy nosztalgikus élmény lehet: visszaidézni a frizurákat, ruhákat, tárgyakat, és visszatekinteni, hogyan kellett vagy lehetett ebben a rendszerben előrébb jutni, boldogulni. Szól nekünk, akik erről az időszakról csak közvetetten, a családtagoktól tudunk tájékozódni. És persze szól majd az én unokámnak is, akinek ez már valóban nagyon távoli dolog lesz.

V.G.: Egyetérteni tudok, szerintem is széles ez az olló, akikhez szól A besúgó. Nosztalgiázni is lehet, ugyanakkor egy vagány történetmesélésről van szó, ami tetszhet a fiataloknak is, és remélem, fog is.

Mindketten Debrecenből, az Ady Gimnázium dráma tagozatáról indultatok, ami egy elég varázslatos világ. Milyen alapokat adtak nektek az adys évek?

M.L.: Egy átlagos gimnáziumi közeghez képest ez mindenféleképpen egy szabadabb, ahogy mondtad, varázslatosabb közeg. Ezekben az években nagyon sokat formálódik az ember, sok minden ekkor dől el, vagy pont, hogy nem dől el. Ez mindenképpen egy érzékeny időszak, de az adys években csodálatos volt, hogy miközben saját magadat keresed, a színészmesterség órákon más karaktereket is keresel magadban. Van ebben a játékban valami egészen felszabadító. Ezen túl pedig egy csomó bizonytalanságot is hoz magával az, hogy amit ott tapasztalsz, az valójában összeegyeztethető-e azzal, amit elképzelsz a későbbi pályádról. Nekem nem volt túl jó osztályközösségem, szóval a sok jó emlék mellett rosszakat is őrzök az Ady-s évek kapcsán. Délutánonként azzal foglalkozhattam, amivel szerettem volna, de elég korán megtapasztaltam a kirekesztést, azt, hogyha téged kiemelnek, akkor az közösségileg hogy hat. Vagy azt, hogy hogyan tudsz elhelyezkedni egy közösségben, ha te többet szerepelsz, vagy téged többször választanak ki.

V.G.: Nálam ez teljesen máshogy volt. Tatabányai vagyok, és kifejezetten az Ady dráma tagozatára mentem Debrecenbe, a cél pedig az volt, hogy később felvegyenek a Színművészeti Egyetemre. Hál' Isten ez így is lett. Nekem szerencsém volt, mert elég jó osztályközösségünk volt, és az osztályfőnökünk is jó volt. Igaz, én is az átlagosnál több figyelmet kaptam a tanáraimtól, mert nem ismertem senkit Debrecenben, és én voltam a 15 éves gyerek, aki a világ másik végéről érkezett oda, abban a reményben, hogy közelebb kerülhet a színészethez. De pont azért is választottam Debrecent, mert ez egy sokkal családiasabb és összetartóbb közösségnek tűnt, és tulajdonképpen az is volt. Úgyhogy én nagyon hálás vagyok az ott eltöltött évekért, és az ott megtalált embereknek, nekem ez egy aranykor volt az ifjúságomban.

Mindkettőtöknek teljesen egyértelmű volt, hogy a Színművészetire mentek tovább? Egyszer sem inogtatok meg a gimis évek alatt, hogy biztos, ez-e az utatok?

M.L.: Nekem a felvételi előtti néhány hónapban volt egy ilyen, talán amiatt, amiről az előbb beszéltem. Persze volt mellettem néhány ember, akire támaszkodhattam, és akik azóta is részei az életemnek, de abban a közegben, amelyben a felvételire való felkészülési időmet töltöttem, teljesen elveszítettem a magabiztosságomat. Csikos Sándor tanár úrtól igazi értékeket kaptam, sokat tanultam tőle. Ő rángatott ki ebből az állapotból. Neki köszönhetően újra megfogalmazódott bennem, hogy gyerekkoromtól kezdve ezt szerettem volna elérni, ezért nem szabad elbizonytalanodnom. Odamegyek a felvételire, megmutatom, ami bennem van, aztán lesz, ami lesz. Ez a hozzáállás felszabadítóan hatott rám, és végül csodálatos rostáim voltak. Visszatérve a kérdésre, talán egy évig virágárus szerettem volna lenni, de az is csak a My Fair Lady miatt.

V.G.: Teljesen egyértelmű volt, hogy színész szeretnék lenni. Tízéves korom óta tudom ezt, azóta ezen munkálkodtam, hogy ez sikerüljön. Eddig talán sikerült. Nem sokkal a felvételi előtt édesapám kicsit aggódva felhozta, hogy azért kéne lennie egykomolyan vehető B-tervemnek, ebből aztán, emlékszem, nagy vita kerekedett. Mondtam neki, hogy igen, apa, kéne, van is valamennyire, de a B-tervet, ennyivel a felvételi előtt már inkább szóba se hozzuk.

Fotók: Horváth Péter Gyula