Ilyen varázslatra várunk karácsonykor - A Csodaváró betlehemes című előadásról
A Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) 2018-ban tűzte műsorára a Csodaváró betlehemes című táncjátékát, melyet azóta is töretlen sikerrel játszanak. Nem véletlenül, hiszen a MÁNE, élén Mihályi Gáborral, mer gondolkodni, meri tágabban értelmezni a folklórt, meri újragondolni a tradicionális mozdulatsorokat, dallamokat, akár szokástöredékeket. A Szenteste napját, a karácsony vigíliáját, a várakozás örömét, izgalmát, csodáját bemutató produkció - amely idén még négy alkalommal, december 28-én és 29-én, délelőtt és délután látható a Müpában - valóságos, a népi hagyományból eredő játékokból, szokásokból, a kis Jézus születését üdvözlő keresztény tradícióból, valamint az e naphoz köthető mesés, csodás történetekből épül fel. Advent utolsó napjának kora hajnaltól késő estig zajló örömteli pillanatait élhetjük át, mindezt fantasztikus látvánnyal, csodálatos táncokkal, remek ötletekkel, humorral. Az előadás igazi ünnepi hangulatot teremt, közelebb hozza a karácsony titkát, felidézi a várakozás gyermeki örömét, legnagyobb erénye pedig, hogy hagyományainkhoz észrevétlenül, természetesen kerülünk közelebb általa. Többet nem is kell tudnia egy néptáncművészeti produkciónak.
MM - 061.hu
Ötödik éve játssza Csodaváró betlehemes című előadását a Magyar Állami Népi Együttes, melynek ötletét Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója adta, a Diótörő-dömping mellé ugyanis szeretett volna egy, az egész családot szórakoztató, a magyar népi hagyományokat a középpontba helyező előadást is ajánlani a közönség számára.
A Magyar Állami Népi Együttes pedig megálmodott egy csodavilágot, melynek megteremtésében a rendező-koreográfus Mihályi Gábornak nagy segítséget nyújtott a dramaturg feladatait végző Kocsis Rozi, a Győri Vaskakas Bábszínház igazgatója, Michac Gábor, aki a fantasztikus jelmezekért felelt, valamint Cziegler Balázs díszlettervező. A monumentális és folyton változó színpadon a táncosok szánkóznak, korcsolyáznak, sütnek-főznek, majd várják a betlehemet hozó pásztorokat. A mozgalmas és nagyon látványos szituációk - legyen az a hópihék tánca, amikor is a szállingózó műhó az első sorokban ülőkre is ráhull, vagy a megbokrosodott szánhúzó lovak ötletesen kitalált tánca, vagy a Bukovinából érkező, állandóan értetlenkedő, bumfordi betlehemesek humoros jelenetei - végig lekötik a gyerekek figyelmét, de a darab nem csak nekik szól.
Van egy olyan megmagyarázhatatlan érzés, amit csak a népzene tud kiváltani az emberből: zenei tradícióink, közös kódjaink, a bennünk eredendően meglévő dallamkincs az összetartozás élményt erősítve húz láthatatlan kötelet a hallgatók közé.
A Csodaváró betlehemes legnagyobb csodája pedig épp az, hogy ezt minden elemében képes megteremteni. Még úgy is, hogy a darab kicsit csavarva a dolgokon, az autentikust alapul véve, mégsem több évtizedes panelokat beemelve, progresszíven gondolkodva jár el. A szofisztikált, átgondolt szimbólumrendszereket alkalmazó vizualitás pedig kitágítja a horizontot, és tágabb kontextusba helyezi az adott mozdulatsorokat, dallamot, vagy szokást, szokástöredéket.
Mindezekre szükség is van ahhoz, hogy meg tudják szólítani a fiatalabb generációkat, ez az előadás pedig ékes bizonyítéka, hogy érdemes tágabban értelmezni a folklórt, hiszen a közönség sem egységes. Ahogyan a színházak, úgy a táncszínházak sem kerülhetik meg a közönség vizualitásra, modern szemléletre való igényét.
A színpadra lépő két földre szállt angyal története - amelyben a hótündérek hajnali hóvarázslásától, a hóemberek titkos találkozóján és a karácsonyi mézillatú, mágikus ételek elkészítésén át egészen a karácsonyfa-állítás és -díszítés meghitt ceremóniájáig követheti végig advent utolsó napját - tehát kötelező családi program, siessenek, hátha kapnak még jegyet rá!
Fotók: Müpa
