Pesti Srácok

Bauer Tamás, a nagy Asszimilátor visszatér

Bauer Tamás, a nagy Asszimilátor visszatér


PestiSracok facebook image






 - avagy Ilus néni és a III. Világháború

Kifejezetten büszke lehet a XII. kerület a maga DK-s jelöltjére, Bauer Tamásra. Doktor Bauer Tamás ugyanis közgazdász és történész és vátesz is egy személyben, továbbá kisebbségpolitikai szakértő. A problémát ezúttal is az jelenti, hogy szegény Bauer doktor mellett bizony elzökkent az élet magyari szürkemarhák által húzott szekere. Hiába próbálja ugyanis lázban tartani a közvéleményt a határon túli szavazatokat illetően, mikor már a NOL is úgy nyilatkozik, hogy mivel a határon túliak csak a pártok országos listáira szavazhatnak, és ha elegendően sokan – legalább félmilliónyian – lesznek, akkor is legfeljebb két-három mandátumról dönthetnek.” Ebből a legalább félmillióból is jó, ha 200.000 összegyűlik. Ezek a szavazatok tehát nem befolyásolják a szavazás eredményét.

Mint azt korábbi cikkünkben is leírtuk, a határon túliak szavazati joga valójában szimbolikus jellegű. A hazai politikai erőviszonyokra nincs jelentős befolyással, viszont rászorítja a magyarországi pártokat arra, hogy igenis kezdjenek valamit a kisebbségi sorban élő, más határok mögé kizárt magyarokkal. Ez a törekvés éles ellentétben áll a korábbi SZDSZ által képviselt állásponttal, miszerint a kisebbségi magyarokat ügyesen a totális asszimiláció felé kell terelgetni, azaz be kell fejezni, amit a kommunizmus elkezdett.

Ez a klasszikus liberális hozzáállás már az új liberális pártban sem menő. Fodor Gábor legutóbbi nyilatkozatában már így beszél: A liberálisoknak van mondanivalója számukra, ami a közös ügyet is szolgálja… méghozzá az, hogy mindenki abban érdekelt és a határontúli magyarok is, hogy Magyarország egy nyitott gondolkodású, gazdaságilag is sikeres ország legyen.”.  Nem lehet véletlen, hogy Bauer nem az új liberális, hanem a gyurcsányi pártban keresi a helyét, és próbálja nehezen forgó nyelvvel önbojkottra felszólítani a határontúliakat. A papíron jól hangzó ideológiai frázisok viszont meglehetősen különösen hatnak országunk modern valóságában.

Egyrészről ugyanis ott van a történész-ideológus Bauer, aki Trianoni Békediktátumban történelmi igazságtételt lát, hajdanvolt, elnyomott kisebbségeink jogos jussát, hiszen tudjuk, hogy magyar már alig kószált akkor is a Kárpát-medencében. A határon túli kisebbségeinkkel való minimális foglalkozást Bauer egészen meglepő módon valami háborús előkészületnek látja, amikor Orbánt bírálja a szomszédos országokkal kialakított béke veszélyeztetése miatt. . „Mégpedig addig , amíg az Orbán által elindított gazdasági, szociális és politikai rombolás nem válik visszafordíthatatlanná. Addig, amíg biztosak lehetünk abban, hogy a fordulat vérontás nélkül is elérhető.

Bauer különös történelmi koncepciójában a kisebbségi magyarokkal való foglalkozás - a II. Világháború analógiájára - a nácizmus előszobája. „Aki politikusként 2011-ben „egységes magyar nemzetben” gondolkodik, az azzal a múltbeli politikával azonosul, amely hasonlóképpen gondolkodott, vagyis a revíziós politikával, amelynek jegyében Magyarország belépett a második világháborúba.” Kvázi a magyarok a nácizmust a határon túliakért vállalták föl. A határon túliak tehát ma is veszélyesek. Zsidókat adtunk értük a halál kezére. Értjük ezt a logikát a 21. században?

Hiába írta le Köves Slomó, hogy a határon túl élők magyarok közt számtalan magyar zsidó volt, s így közösen osztozunk az elszakítottságban. „Nem lehet kérdés az, hogy Trianon a zsidóság számára csakúgy tragédia, mint ahogy a magyarság egészének az. Hiszen a magyar zsidó közösség is széttöredezett.” Bár Köves is úgy látja, hogy Trianon, mint alaphelyzet, a hazai szélsőségesség kialakulásának egyik alappillére volt, ebben történelmi jelleget lát, s így nem vonatkoztatja azt a mára, és nem tekinti reális hívószónak a jelenben. Bauer viszont retteg a kisebbségi témától, mert nyakatekert párhuzamba állítja hazánk elnácisodásának jelenleg is zajló folyamatával. És valami területalapú agresszió előszelével.  Az asszimiláció képviselete a számára a veszély ilyetén felszámolását jelenti.

Másrészről viszont ott van a "demokrata" Bauer, aki kiáll a külföldre "dolgozni üldözött" honfitársainkért, akiket személyesen maga Orbán Viktor lehetetlenített el és kergetett ki az országból. Viszont ezekkel a magyaroknál valamiért mégsem baj, hogy nem élnek itthon, és nem is itthon adóznak. Márpedig, „akik nem élnek velünk, azok ne döntsenek a sorsunkról, hiszen döntésük csak a mi életünket befolyásolja, az övékét nem.” –mondta Gyurcsány Ferenc a DK szeptemberi évadnyitó nagygyűlésén. A problémát tetézi, hogy a külföldi munkavállalók - ellentétben a határon túli magyarokkal - nem szavazhatnak levélben, amiért is a DK még novemberben keményen az asztalra csapott. Hogy legyen igazság. Ugyanez a szavazási lehetőség a kisebbségi magyarok kezében viszont csalásra ad lehetőséget, amiről le kell önként mondani. Legalábbis Bauer Tamás és a Demokratikus Koalícióban összegyűlt elmebetegek szerint...

A DK tehát logikai buborékba zárta tehát önmagát, mert nagyon sokat kell magyarázniuk, hogy mit is jelent a számukra egy határon túli szavazat. Hogy ki szavazhat és miért és hogyan. És vélhetően ezt a problémát nem Bauer Tamás fogja a DK-ban feloldani.

Egy számunkra elfogadható baloldali magatartás, az értékek méltó képviselete valahol ott kezdődik, ahogy Tamás Aladárné kettős állampolgársága kapcsán nyilatkozik a liberális értékrend: „A kettős és többes állampolgárság liberális érték, bevett európai gyakorlat, térségünkben is számos állam biztosítja a lehetőségét. Semmi problémája nincs a magyar kettős állampolgársággal például Romániának és Szerbiának, amelyek maguk is adnak külhoni románoknak és szerbeknek román és szerb állampolgárságot. Emellett Szlovákia is él ezzel a lehetőséggel. Hazánk úgyszintén biztosítja a többes állampolgárság lehetőségét állampolgárainak, köztük szlovákoknak is. Vajon miért csak Szlovákia ellenzi ilyen vehemensen a többes állampolgárságot?”

Ezen a tiltakozáson viszont meglehetősen falsul hat Bauer Tamás támogató aláírása. Sokkal jobban illenék hozzá valami ilyesféle, hogy "lássa Ilus néni, 94 éves, azt még nem tanult meg asszimilálódni, hát most már hogyan akar nekilátni. Tessék mán megérteni, hogy gazdasági és szociális érdeke más államhoz kapcsolja az Ilus nénit. Na. Hát már növeszti az Orbán a bajuszt! Hát azt akarja az Ilus néni, hogy maga miatt robbanjon ki a III. Világháború?"

Vagy valami hasonlót, ha legalább rendszer volna az őrületben. De a demokratikus liberálisok rendszerellenesek....
Ajánljuk még

"Büszke vagyok rá, hogy pályafutásom során nem tettem rosszat egy kollégámnak sem" - A születésnapos Stefka István a Polbeatben

‎Polbeat 2023 június 10.
Rendhagyó Polbeatet szerveztünk Stefka István 80. születésnapjára a Revolution '56 Szabadságharcos Sörözőbe, ahol a PestiSrácok.hu-s csapat mellett Stefka régi barátja és harcostársa, Alexa Károly irodalomtörténész, író, illetve a konzervatív televíziózás nagy, a rendszerváltoztatás utáni - a Horn-Kuncze-kormány által teljesen felszámolt - korszakának két jeles alakja (egyben az ünnepelt akkori munkatársa), Mátyássy Andrea és Dézsy Zoltán is elmondta méltatását, visszaemlékezését. Megszólalt továbbá Stefka István felesége, Naszályi Kornélia és egyik lánya, Stefka Nóra, továbbá Ambrózy Áron, Szabó Gergő és Szalai Szilárd. A Huth Gergely által celebrált rendkívüli adást végül egy fergeteges köszöntés követte, a tortát és a pezsgőt Stefka István kedvenc együttesének, az AC/DC-nek a dübörgésére hozták be a kollégák.

A külkeres fia is jól keres: Geszti Péter, a kádergyerek, avagy a KISZ KB VIT-vágtájától a Nemzeti Vágtáig

A Hálózat 2020 április 12.
Milliárdokat költött a Postabank a kilencvenes években arra az agresszív, kikerülhetetlen reklámkampányra, amely mögött az Akció nevű vállalat és Geszti Péter állt. Ők is tevékeny részesei voltak annak, hogy a bank zavartalanul menetelhetett a bukás felé – állami tízmilliárdokkal kisegítve. Noha Gesztit a sajtó következetesen valamiféle self made man-ként építette fel, ez hazugság. Apja, a neves rádiós-tévés szerkesztő vitte be a tévébe, anyja pedig a Chemolimpex, majd a Taurus cégek külkereskedője volt, később fia után ő is a Danubius Rádióhoz került. Geszti tévés apja a halála előtt már a szovjet KGB és a magyar állambiztonság alá tartozó IPV vállalat főosztályvezetője volt, így elmondható, hogy mindkét felmenője hírszerző-gyanús, de legalábbis hálózati állásokban dolgozott. Geszti zenészként barátjával, Berkes Gáborral futott be, aki hozzá hasonló kádergyerek. Utóbbi Berkes Péter őrnagy-író fiaként szintén kivételezett helyzetben volt, apja eleinte propaganda-regényeket és cikkeket írt, majd ifjúsági író lett belőle, hasonlóan a katpolos Berkesi Andráshoz. Berkes Gábor is szerethette a Néphadsereget, mert első együttesét Lobogónak hívták, amelyet a katonaság lapjában mutattak be. Utána kezdett az Első emeletbe, amelynek szövegírója Geszti lett. Geszti a rendszerváltás idején lépett be az Akcióba, amelyet a KISZ-hez közeli rádiósok alapítottak, és amelynek első nagy haditette a KISZ KB által támogatott VIT-vágta levezénylése volt. Folytatjuk a Postabank történetét.

Basszgitáron a postabankos Princz, a zongoránál Presser – Amikor nem nekünk, hanem neki írták a dalt

A Hálózat 2020 április 4.
Emlékeznek arra a jelenetre, amikor Johnny Fontane megjelenik Don Corleone lányának esküvőjén, és elénekel pár dalt a Keresztapában? Persze segítséget is kért az amúgy Frank Sinatráról mintázott figura. Ha volt merszünk a Postabank néhai királyát, Princz Gábor bankvezért keresztapának nevezni az előző cikkünkben, akkor miért ne mondanánk ki, hogy az ő udvari zenésze Presser Gábor volt? Presser nem csupán slágert írt Princz Postabankjának (ez volt az egész ország által ismert Ezt egy életen át kell játszani), de Princz másik bizalmi embere, Kende Péter szerint még külön zenekaruk is volt, amellyel a Postabank bulikon játszottak. A vezér basszusgitározott, Presser pedig zongorázott. A zseniális zenész amúgy bekerült abba a postabankos tanácsba is, amelybe Mester Ákos, Forró Tamás és a már említett Kende is tartozott. Erős névsor. Ők ügyeltek az elvileg konzervatív Magyar Nemzetre a kilencvenes évek közepén... Szürreális az egész, mégis igaz. A KISZ-ből érkezett, moszkovita Princz Gábornak szüksége volt az arculatfestésre. Kultúremberként tetszelgett, és ehhez megkapta a segítséget az általa támogatott, zömmel liberális értelmiségtől. A milliárdok közben eltűntek, de a zene szólt. Folytatjuk a Postabank történetét.