Európai Ukrajnia
Nem lehet nem szimpatizálni az ukránokkal. Ha készítenénk egy képzeletbeli rangsort, ahol Európa a történelem során legtöbbet szopó népeit állítanánk rajtvonalhoz, ott az ukránok biztos dobogósok lennének. Az utolsó kanyarban kicsit lemaradva az önálló államiságukat örökké keresgélő baszkoktól és a progresszió jegyében mind egy szálig kiirtott bretonoktól. És akkor még szóba sem hoztam a két Klicskót…
Kiev utcáin hetek óta elkeseredetten tüntetők nem másért, mint az önálló ukrán államiságért tüntetnek. Az orosz anyácska ölelő karjaiból szeretnének a gazdagabb európai unió felé nyújtózkodni, oda, ahol nem keleti szlávként, hanem ukránként, önálló nemzetként tekintenek rájuk. Ahol nem a szovjet birodalom nyugati, iparosodottabb, a Fekete-tengerhez kijáratot biztosító kereskedelmi útvonalnaknézik azt a cirka 600 négyzetkilométeres valamit a térképen, hanem független országnak.
Ez szépen is hangzik. George Clooney rögtön támogató videóüzenetet küldött a tüntetőknek, a következő La Liga fordulóban kék-sárga színekre mázolt cicivel fog berohanni néhány teljesen hülye spanyol lányka, az Európai Unió megfelelő bizottságaiban pedig végeláthatatlan tanácskozásokba kezdenek a soha még semmit meg nem oldó európai bürokraták. Mindenki csinálja, amihez ért.
Én meg azt mondom: ha EU, akkor első lépésben próbáljanak európaiak lenni. Lélekben legalább. Vagy európaiként viselkedni, aztán majd sajnálom őket, együtt érzek velük és a következő fordulóban festett brével beszaladok a Bozsik gyepére. De eddig annyira ukránok akartak lenni, a pár milliós orosz és krimi tatár kisebbségeikkel, hogy a másfél százezres kárpátaljai magyarságot kezdték el basztatni, hátha eltűnnek alapon. Mert ők kevesen vannak és nem ukránok. De azért az uniót is akarják, legalábbis azt, ami a tévéből látszik az belőle. A Cobra11 menő rendőrautóit és a bécsi kávézót.
Mert azért a jó dolgokat megtartanák. Például megtartanák a Sahtar Donyecket, ami egy rendezett uniós gazdaságban középcsapat sem lenne, de legfőképpen a kötelező ukrán nyelvű oktatást. És megtartanák azt a gondolatot, amelyik „Kárpátalja ukrán föld”, „egy nemzet egy nyelv” skandálásokban ölt testet, miközben lebontják a magyar honfoglalás vereckei millecentenáriumi emlékművét, szétbarmolják az ungvári Petőfi-szobrot és meggyalázzák a tiszaújlaki Turul-emlékművet.
Viszont a Klicskó tesókat szeretjük. És ha a Majdan narancsos tüntetői két rendőrattack között ráébrednek arra, hogy úgy lesznek Európa részei, ha nem pont úgy bánnak a saját kisebbségeikkel, ahogy az oroszok velük, akkor őket is. Mert ezzel teszik meg az első lépést az uniós tagság felé, nem egy teljesen lényegtelen előszerződés ratifikálásával.
