Magyar Falu Odabasz!

Az Origo megint lépést tévesztett. Ajjajjaj! Pozitív felhanggal közöltek cikket a közmunka-programról. Ajjajjaj! Hol vannak már a régi szép idők, amikor az árvízi védekezés kapcsán arról lehetett csak hallani a bulvárbalos médiában, hogy mennyibe került az a rengeteg zsák. Meghogy' azért a víz az úr. Még jó hogy nem szúrt szemet nekik az a sok import kínai lapát. Az volt aztán az igazán ciki. Az Origo cikke most arról számol be, hogy a közmunkaprogram egyes résztvevői különböző falvakban vállalkozói mozgolódást tanúsítanak, és bár egyelőre még mindig kevés pénzért dolgoznak, de a kezdeményezések lassacskán beérnek. Csorváson cirokseprű készítenek, Debrecen mellett vályogtéglát vetnek, kerítésdrótot meg szőnyeget fonnak, kecskefarmot létesítenek a települések. Rábaszentmihályzöldségtermesztésre és állattartásra rendezkedik be, Halmaj pedig a tökéletes önellátást tűzte ki célul. Persze kevés, kicsi eredmények, jobbára sajnos azt sem tudjuk, hol vannak ezek a települések, és lapátot még egyikük sem kezdett gyártani, de hát lesz még árvíz, meglátjuk…

Mivel a magyar nép az ugye felejtős, talán már csak a vidékiek emlékezhetnek a néhai SZDSZ magyar ugaron véghezvitt tombolására. Valahogy akkor úgy voltak vele, mint hajdanában-danában, a vörösterror idején, amikor az elvtársak likvidálni jártak hétvégenként a haverokkal vidékre. Mentek a fertőbe vadászni. Hát az eszdéeszes újvilágépítők is így radírozták ki a vidéki településekről a postát, meg az önkormányzatot, meg a közösségi közlekedést. Valamelyik barom még tanulmányt is írt róla, hogy a vidéknek, a falunak nincs helye a 21. században és kormányszinten meg is tárgyalták, merthogy nem éri meg. A kocsmákat, benne a játékgéppel, persze meghagyták. Valahogy így kell csöndes halálba-sorvadásra ítélni egy közösséget. Mert csak a város a valami. A galamblelkű gondolat először az összmagyarságot szűkítette a határok mögé, aztán a belmagyarságot kényszerítette volna a városhatárok mögé, végül maradt volna a csatornameleg Budapest. A többi, mint mondták, nem éri meg. Kukába vele. Az ott élő emberek meg hülyék, majd éhen halnak, vagy elköltöznek oda, ahol hasznosak. Erre meg az Origo kideríti, hogy ezekben a településekben pislákol még némi élet.

A talán legéletképesebb ilyen község Rozsály. A mintafalu a rendszerváltoztatás után például tökéletes önellátásra rendezkedett be. A saját maguk termelte árut helyben dolgozzák föl, helyben is fogyasztják. Fűtést, csatornázást, vízszolgáltatást helyben igyekeznek megoldani. Még a Pintér Sándor, meg a Papp Károly is idejárt a közmunka-programmal kapcsolatban tapasztalatért. A Pintér Sándor azt látta, hogy a rozsvályi kisboltban fölcímkézve sorakoznak a zöldségesládák, mindenki tudja, kitől vásárol. Tudják azt is, mert látják, mennyit törődik a gazda azzal a zöldséggel, mennyit fárad vele. Idővel kialakult a bizalom, a minőség ugyanis garantált. Érdekes hely ez a Rozsály, mert van saját élete. És hogy miért is annyira veszélyes egy ultraliberális gazdaságpolitikus számára egy Rozsály-féle település? Mert ahol az emberek (a szolgáltató és a fogyasztó) közvetlen kapcsolatban állnak egymással, fel tudják mérni, mennyi munka rejlik a szolgáltatás mögött, így egységes képük alakul ki az elvégzett munka valós értékéről és átválthatóságáról. Mivel közösségüket közösen terelgetik a helyes irányba, valahol egy egész országnyi rendszer kicsinyített másaként funkcionálnak, ahol a kitűzött célokat közösségi módon érik el. Tisztában vannak a lehetőségeikkel, a vágyaikkal és a képességeikkel. Hát ez kell Magyarországnak. És ez a tudatosság, a tudatos ember, a tudatos piac, a tudatos ország nem kell az ultraliberális gazdaságpolitikának.

Szándékosan nem kívánom e helyütt azonosítani a liberálist a liberális gazdaságpolitikával. Hiszek ugyanis benne, hogy sok magyar liberális hasonló módon gondolkodik, csak más értékrend felől közelít. A liberális zöldeknek azt szokták a szemére vetni, hogy a belvárosból magyaráznak a parasztnak, hogy ideje lenne mán összefogni, és kollektíve gondolkodni, mert abban van az erő. Csakhogy a dicső vörös villamos negyven éves zötykölődése alatt ezt a buta parasztot a téeszekkel, meg az erőszakos államosítással szépen kitanította a hatalom, hogy ne bízzon meg a másikban. Ideje lenne ezt kinőni, de az erőszakos megmondós hangnemből is vissza lehetne venni, mert ez nem alaptalanul ébreszt gyanút az egyszeri földmunkásban. És akkor talán nem lenne ekkora paláver például a Kishantos környékén sem. Abban a pillanatban úgyis mindegy lesz, ha már Rozsály-tipusú kisboltokban vásárolunk mindnyájan. Ez persze merő fikció…

A kormány erőfeszítései azonban közel sem azok. Ha már az árvízzel indítottunk, érdemes odafigyelni arra, hogy idén több mint 9.000 ember dolgozik/dolgozott az árkok és elvezető rendszerek kitisztításán, és zajlanak a továbbképzések, hogy a megszerzett tudással elszakadhassanak a közmunkától a munkavállalók. A kormány a közmunka-program egyes elemeivel ösztönözni kívánta a falvak önállósulási, boldogulási törekvéseit is. Amikor lehetővé tették, hogy a helyben megtermelt áruk felhasználhatóak legyenek a közkonyhán, távolabbi célként az is elérhetővé tették, hogy a falvak nagy többsége, ahogy régen, ismét önellátóak legyenek. Rozsály mintájára. Tehát erősek és biztonságosak. Magabiztosak.

A városok, ahol sok esetben virtuális munkát végeznek virtuális pénzzel, személytelenül, ezzel szemben veszítenek az erejükből, hacsak a városlakók nem teremtenek kapcsolatot a vidékkel. Számtalan kezdeményezés, mint a bio-piacok, a kocsiból árult tej, a kajafesztiválok, termékbemutatók mind arról tanúskodnak, hogy ez a kapcsolati igény igenis él a magyar polgárban. És láthatjuk azt is, hogy ezek mind alulról jövő kezdeményezések, sosem a pénzpiac kitűnőségei generálják. Vagy pedig nagyon felülről jönnek, egyenesen kormányzati forrásból építenek a tanyasi termékeknek piacot az V. kerületbe. A nagy kereskedelmi láncok és multik számára idegen az emberléptékű vidék, nem illeszthető bele a világméretekben elharapódzó, maximálisan életidegen piac-, és gazdagember-központú világképükbe.

A gyökértelen nagyvállalkozó előbb árul kínai fütyülős kulcstartót, mint magyar cirokseprűt, és előbb teszi ciprusi bankba a pénzt, minthogy még egy embert fölvegyen dolg ozni. És hogy mennyire nem életszerű ez a gondolkodás, láthatjuk a multik folytonos szűkölésén, minimálbéres zsugoriságán. Ameddig a gyökértelen nagyvállalkozók, mondjuk név nélkül (Alexandra), Kínában, meg a jóég tudja hol, nyomtattatják a magyar nyelvű könyvet, vagy a hazai cipő, ruhanemű, élelmiszer helyett a külföldi ócskát terítik a piacon, hiába várjuk, hogy a magyari ember magyarit fogyasszon. Gyökértelen vállalkozókból soha nem lesz gazdasági növekedés és soha nem lesz jólét.

Sztolyka Zoltán rozsályi polgármester így fogalmaz:

Sztolyka Zoltán tökös. A rozsályiak meg menők. De Rozsályon felül a Magyar Élőfalu Hálózat számtalan hasonló gondolkodású települést gyűjt össze, amelyek különböző vidékek számára nyújtanak alternatív megoldásokat a települések arculatának átformálására. Ilyenek Visnyeszéplak, Gömörszőlős, Somogyvámos, Gomba, Drávafok, Máriahalom, Agostyán, Nagyszékelyi, Galgahévíz, vagy a szeri öko-tanyák (meg az ex-Kishantos). De bujkálnak még a térképen többen is.

Persze közel sem hihető, hogy ennyire szép lenne minden, hiszen legtöbb politikusunk még lakossági fórumra sem jár el, csak a Parlament meg a bérlakás között ingázik. Közgazdaságot, jogot vagy államigazgatást tanult. Sokszor ebédel magyar gazdagokkal. Nehéz lesz így. Ettől függetlenül mi, átlagpolgárok járjuk a magyar vidéket, ne csak a Borbásmarcsi műsorát kövessük, és vásároljunk, kérdezzünk, nézelődjünk! Hátha megszeretjük újra ezt a kukának szánt magyar vidéket a feleslegesnek ítélt magyar lakosságával egyetemben.