Con Artisjus

Mindent a HVG sem tudhat, ezért dönthettek úgy a héten, hogy az unalomba hajló stadionmutyizás helyett egy újabbat táplálnak bele a közbeszédbe: a jogdíjmutyit. Akkor még nem sejthették, a magyar edzők doyenje, Egerváry Sándor két csatárral és középpályás emberfogással küldi Amsterdamba nyerni a fiúkat, akik így lazán beleszaladnak egy nyolcasba, és aktualitásokkal teletűzdelve lehet olyan összefüggéseket megállapítani a vezércikkekben, mint például hogy a csak papíron létező vagy félkész létesítmények nem gyakorolnak pozitív hatást a zömükben külföldön padozó magyar válogatottakra. Apropó: emberfogás. Oké, hogy a tévé csak elhülyíti az embereket, de a lekettőzést vagy a passzsávok figyelését nem ma találták fel. Én csak egy vagyok a 10 millió fociszakértőből, de az még nekem is feltűnt, hogy takle alig-alig van egy normális bajnokságban, annál több interszepsön. Nekünk meg egy Hajnallal kellene a kétméteres Strootmant szerelni egy-egyben. Nem a tizenhatosnál ragadtunk be a góloknál, hanem az időben valahol 1986-ban.

Kanyarodjunk vissza elegánsan az Artisjushoz: az állam elveszi a befolyó jogdíjak 25 százalékát. Jogdíjmutyi, lopás, világvége, könnyek. Ez ment a héten. Valóban felháborító a jogdíjak negyedének az államhoz, illetve az NKA-hoz gravitálása. Ez pont 75 százalékkal kevesebb, mint a kívánatos arány. Jó kérdés, hogy a HVG és néhány hasonszőrű ellenzéki kisokos miért az Artisjust kezdte el simizni ebben az ügyben. Ennyi erővel a használaton kívüli kémények bérlését több százezer forintos büntetésekkel serkentő, vagy az azonos lakótelepi cím miatt (106 lakásnál előfordulhat) friss vállalkozásoknál kétnaponta helyszíni ellenőrzéseket folytató NAV-ot is puszilgathatnák. Legalább annyira népszerűek az átlagjenő szemében.

Az Artisjus nem más, mint egy prémium kategóriás lopás. Kábé olyan, mint amikor a középkorban a gyenge uralkodó kiadta gebinbe martalócoknak a vámszedés jogát, akik meglehetősen szabadon döntve a „vámfelosztás” jogáról, a királyi kincstárba csak egy puhafából faragott brét küldtek. Bézikben tényleg ennyi a történet. Persze néhány kivételezett előadó él, mint csillámpóni a szivárványországban, ők most aláírnak, „őrjöngenek”. A többi meg mehetett lépcsőházat takarítani, köztük a 90’-es évek legnagyobb rockhimnuszának alkotója. Közben a szociális keretet az Artisjusnál Bródy Jani merítette le, mert ő annyira rászorult, mint a kétkilós aranyfuxszal az önkinél sorban állók.

Hogy honnan az a pár milliárdocska, amit felosztanak, az már megér néhány pofont. Valamikor a rendszerváltozást követő zűrzavarban (ez egyébként még mindig tart, a rendszerváltozást követő zűrzavar egy hosszan elhúzódó valami és majd 2014-ben Orbán befejezi. (LOL) megálmodták az üres adathordozókra kivetett adónemet, ami a TDK kazik idejében még különösebb hurrikánt nem keltett. Azóta történt némi haladás és olyan vívmányok gyűrűztek be a mindennapjainkba, mint a fényképezőgép vagy a PC. Az IPv6 és az Internet of Things technológiáknak köszönhetően nemsokára a hűtőgépben és a villanyborotvában is lesz valami adattároló, és az Artisjus martalócai majd nyilván tartják érte a markukat. Mert a mikróra gyaníthatóan mindenki a Ha én rózsa volnékot töltikézi. Persze...

A bevételi oldalon a horeca szektor a másik kíméletlenül fosztogatott csoport. Önmagában is nevetséges, hogy a vendéglátó helységekre (vagy helyiség? ezt sosem tudom) kivetett sarc világviszonylatban a legmagasabb, de az tényleg marcipán a mocsoktortán, ahogy a közös jogkezelés (haha) alól kikért vagy oda soha be nem tett zeneművek után is számláznak. Hasonlóan, mint az adathordozóknál, ugyanis egy PC-én előbb találunk Total Commandert, mint Kozmixszot, ennek ellenére 0/100 a felosztás. A horeca szektorban akkor is pénzt követelnek, ha a tulajdonos a saját kis hobbyzenekara CD-jét teszi be. Mert ha Magyarországon bárki felvesz egy zeneművet, azt onnantól az Artisjus kezeli – kérni sem kell ezektől a drága emberektől - és ha van egy CD lejátszód, azon meg biztos jogvédett műveket játszol. Bűn az élet tétele. Egyébként én még ZX Spectrumon száz éve írtam egy programot, ami után ugyanekkora erővel fizethetne minden számítógép tulajdonos, elvégre fel lehet tenni a gépükre...

A jogdíjfeosztás visszásságairól oldalakat lehetne teleírni. Nem fárasztanám vele kedves olvasóimat, elég legyen csak annyi, hogy egészen elképesztő módszertannal dolgoznak. A rádiók setlistje és azoknak a hallgatottsága alapján ítélnek egyik előadónak milliókat, a másiknak meg egy doboz gyufát. Azt a pénzt, amit a vélelmezett letöltések és soha nem mért horeca elhangzások után szednek be. Anyátok csuklik? – szegezhetnénk a kérdést finoman és kulturáltan az Artisjus képviselőjének. Mert csuklik. Elég ránézni egy torrentoldal letöltési slágerlistájára és azt összevetni az Artisjus beszámolóival. Nulla átfedés. Vagy mutasson nekem bárki egy olyan kocsmát, ahol az Artisjus top50-e szól és nem tök üres!