...fegyvert fognak

A rossz, amit elkövetünk, nem kelt fel annyi gyűlöletet és nem zúdít ránk annyi üldözést, mint jótulajdonságaink. (François de La Rochefoucauld)

A lavina egyre gyorsult és egyre növekedett. Európa szerte tömegtüntetések és merényletek követték egymást, mind gyakoribbakká váltak a fegyveres incidensek, mert a túlterhelt és frusztrált rendvédelmi szervek – okulva a tapasztalatokból – hajlamosakká váltak a fegyverhasználatra. Az esetek egy részében ez indokolt is volt, máskor viszont nem. Minden ilyen incidens után újabb tüntetések és provokációk söpörtek végig a nagyvárosokon.

A kormányok az utolsó erőtartalékaikat mozgósították a probléma „

humánus

” kezelésére, ám senki nem tudta megmondani mi is lenne az a bizonyos humánus megoldás. Az európai bizottság bejelentette, hogy nemsokára összehívja az állam és kormányfőket, hogy megbeszéljék, hogy mikor beszélik meg a probléma megoldását. Olyan éjszakát választottak, mikor nincs holdfény. A célpont egy völgyben feküdt, aminek alján futott a folyó, a gyártáshoz szükséges vizet onnan szivattyúzták ki. A nyugat-kelet irány is kedvező volt, mert

a közeli, százezres nagyváros 3-4 kilométerre – az uralkodó széljárás irányába – keletre feküdt

. A parkoló a dombra kacskaringósan kapaszkodó szűk műút mellett állt és ragyogó kilátás nyílt belőle a völgyre és célpontra is. Kedvenc pihenőhelye volt a kirándulóknak, a domboldalban alatta álló fákat ki is vágták a jobb kilátás érdekében. A kisteherautó valamivel éjfél után állt be a parkolóba. Négyen ültek benne, elszánt szakállas férfiak. A raktérben, egy zöld szemeteskonténer hevert, egy láda társaságában, gumipókokkal rögzítve. A férfiak kiszálltak és gyors, céltudatos munkába kezdtek. Ketten, kezükben géppisztollyal, őrködni mentek a parkoló két végébe, hogy gondoskodjanak a biztonságról. A kocsiból előszedték a fegyvereket és

még egy utolsó pillantást vetettek a digitális fényképre, melyen – a gyár egy igazhitű alkalmazottja által – be voltak jelölve a gyenge pontok

. A kép szélei már rongyosak voltak a sok fogdosástól, az egész elmúlt éjjel ezt nézték át újra és újra, amikor éppen nem imádkoztak. A célpontok 1500-2000 méterre voltak, bőven a Javelin rakéták hatótávolságán belül. Az egyik férfi a vállára emelte a betöltött rakétavetőt és az infra-célzóberendezésen megjelölte az első célt, röviden fohászkodott Allahhoz és megnyomta az elsütő billentyűt. A rakéta elég nagy hanggal hagyta el a vetőcsövet és tűzcsóvát húzva maga után felgyorsult 3 Mach sebességre. Még nem ért célba mikor már betöltötték a következőt is, így összesen négy rakétát indítottak útnak. A célpontként szolgáló üzemben gyártották az Európában felhasznált 50 millió tonna poliuretán jelentős részét. Az ehhez szükséges foszgént is ebben a gyárban készítették, és a rakéták a foszgént tartalmazó, egyenként 5000 köbméteres tartályokba csapódtak.

A másodlagos robbanások és tüzek szárnyán a mérgező foszgén elindult a közeli, szélirányban fekvő város felé.

Ezt a gázt az első világháborúban harci gázként is alkalmazták, már nagyon kis koncentrációban is kínos halállal járó tüdővizenyőt okoz. Ezrek haltak meg. A város nyugati peremén, ahová a leghamarabb ért el a mérgező felhő, muzulmánok lakta lakótelepek húzódtak, a legtöbb áldozat közülük került ki. A halottak és haldoklók, köztük asszonyok és gyerekek, képei bejárták a világ televízióit.

Európa szerte tucatnyi helyen ismétlődött ez meg

, a célpontok többnyire lakott helyek közelében lévő vegyi üzemek voltak. A muzulmán negyedekben tetőfokára hágott a hisztérikus felháborodás. Gondos nyelvek terjesztették, hogy a hitetlenek háborút indítottak ellenük és az életük hajszálon függ. Végül titokban, összeült az Imámok tanácsa. A laktanyában is feszült volt a hangulat. A muzulmán katonák – mostanra többen voltak, mint keresztény társaik – külön csoportokba gyűlve beszélgettek, halkan és arabul. Nem volt mindez előzmények nélküli. Már 2011-ben a beszámolt a például a francia parlamentben a volt hadügyminiszter, Michèle Alliot-Marie arról, hogy a francia flotta büszkeségén a Charles de Gaulle repülőgép hordozó fedélzetén kénytelenek voltak „

hivatásos

” imámot fogadni, hogy a muzulmán tengerészek ne önjelölt imámokra hallgassanak. Sajnos a hadsereg jelöltjéről, Mohamed Ali Bouharb-ról később kiderült, hogy

elkötelezett tagja, vagy legalábbis szimpatizánsa a Muzulmán testvériségnek

. Ettől függetlenül példaképévé vált a muzulmán katonáknak. Más országokban is előfordultak hasonló esetek. Ezeket az eseteket ugyan több-kevesebb sikerrel eltitkolták a közvélemény elől, de számtalan engedményt tettek, például az étkezés és a napi ötszöri ima tekintetében. A nagy bevándorlási hullám után tovább nőtt az európai hadseregekben szolgáló muzulmánok számaránya, hiszen a hivatásos állomány mindenütt a legszegényebbekből került ki. A rendszeres súrlódások elkerülésére a muzulmán katonákat külön szállásolták el a többiektől. A katonák az arab nyelvű televíziót nézték, mikor az megszakította az adását és a képernyőn megjelent Bouharb imám, mint az Imámok tanácsának szóvivője. Rövid gyújtó hangú beszédet mondott,

utalt a hitetlenek gonosztetteire és az önvédelemről beszélt

. Hirtelen távolabbira váltott a kép és a háttérben feltűnt a próféta zöld zászlaja, ő pedig magasba emelte mindkét ökölbe szorított kezét és elkiáltotta

„Dzsihád!”

A katonák felugráltak és mind a parancsnokukra néztek. Az végig tekintett a lelkesedéstől izzó arcokon és némán ő is felemelte az öklét. Minden ment, mint a karikacsapás. A kapitány telefonált az őrség parancsnokának, aki a hittestvére volt, így a lőszerraktár nyitva állt mire odaértek. A hitetlenek körleteivel szemben géppuskát állítottak fel és egy rövid sorozatot adtak le az ablakokra: „Ha kijöttök meghaltok!”. Feltöltötték lőszerrel és üzemanyaggal a páncélosokat és a csapatszállítókat. A laktanya kapuja kitárult – és még hány másik Európában – és a páncélozott járműoszlop pedig elindult a közeli város felé, hogy

a gonosz hitetlenek vérével terítse be az utcákat

. Így kezdődött...