500 évenként egyszer – 50 éve volt a nagy szamosi árvíz

Ma 50 éve, 1970. május 14-én és az azt követő napokban történt Magyarország XX. századi történetének túlzás nélkül legnagyobb társadalmi hatású természeti katasztrófája, a nagy szamosi árvíz. Egy dunai vagy tiszai áradás sem végzett akkora pusztítást az épített környezetben és a lelkekben, mint a kiáradt Szamos és Túr, amelyek olyan, a folyótól távolabbi falvakat is elöntöttek, ahol nemzedékek óta nem láttak árvizet és hagyományosan nem számítottak árterületnek. Nem kisebbítve például a Dunán emberöltőnként levonuló extrém áradások okozta károkat, vagy relativizálva azokat, azért mindenképpen megjegyzendő: a folyam mentén élők, különösen a fővárosiak – akiknek a Duna mindig szem előtt van – megszokhatták, hogy amikor magas a vízállás, lezárják a rakpartokat, a védművekkel kevéssé ellátott szakaszokon homokzsákokat pakolnak az emberek, az ártéri üdülőházakban pedig kevés kár keletkezik, ha azok eleve betonlábakra épültek; összességében, ha jó a tájékoztatás és megtörténnek az óvintézkedések, egy árhullámot minimális veszteségekkel túl lehet élni és az nem gyakorol maradandó hatást az emberéletekre. A Szamosháton fél évszázaddal ezelőtt ellenkezőleg történt.

A korabeli meteorológiai jelentések és a vízügyesek visszaemlékezései szerint 1969 száraz őszét csapadékos, kifejezetten enyhe tél követte. Erőteljesebb lehűlés csak 1970 februárjában állt be, a csapadék mennyisége viszont továbbra sem csökkent, ennek eredményeként pedig a már eleve magas vízállású folyókon folyamatossá váltak az árhullámok, amelyeket a kezdődő hóolvadás csak súlyosbított. Májusra, amikor ismét rendkívüli mennyiségű eső hullott a Szamos vízgyűjtő területén, a folyón már hónapok óta állandósult a magas vízszint.

Aztán bekövetkezett a katasztrófa: 1970. május 13-án, Szatmárnémetiben 510 cm-es vízállást mértek, a román meteorológia pedig a vízszint 2 méteres emelkedését prognosztizálta az elkövetkező 24 órára, majd aznap délben már 900 cm-es vízállásról adtak előrejelzést. Ez bőven magasabb volt a folyó menti gátak szintjénél, így az óvintézkedések már nem a védművek magasítására, hanem a kitelepítés megszervezésére, az emberéletek mentésére vonatkoztak – különösen azután, hogy még ezen a napon többszörös gátszakadás történt a Szatmárnémeti feletti folyószakaszon, az iszonyatos mennyiségű, hatalmas sebességgel érkező víztömeg pedig órákon belül elöntötte a várost. Nagyrészt ez, a romániai gátszakadásokból származó, a folyómedren kívülről érkező víz öntötte el aztán a Szamos mentén fekvő magyarországi településeket is 1970. május 14-én és az utána következő napokban.

Csenger, 1970. május 16. Mentik az állatokat Csengeren a Szamos és a Túr völgyében pusztító árvízből. Harminc faluból mintegy 30.000 embert mentettek ki. MTI Fotó: Hadas János

Arcvesztés vagy sikertörténet?

Nem állapítható meg egyértelműen – már csak a kommunista rendszer természetéből, az átláthatósággal ápolt rossz viszonyából fakadóan sem –, mennyire felkészülten érte a magyar államvezetést, a vízügyi hatóságokat az Erdélyben, Partiumban már bekövetkezett természeti csapás, mindenesetre sokatmondó a kor futtatott írója, az egyébként éppen az árvíz által leginkább sújtott területről elszármazott Végh Antal által lejegyzett történet:

Nemcsak hogy mi nem hittük Pesten, Nyíregyházán se hittek annak a gátőrnek, aki a határmenti Túr vízállását előző este jelentette, hogy ötszáznegyven centit mutat a mérő. Visszaküldték: dörzsölje ki a szeméből az álmot, nézze meg még egyszer… megnézte, és rohant vissza a telefonhoz: már nem látni semmit…! Itt a víz! És aztán hány telefonbeszélgetés végén hallatszott a kétségbeejtő kiáltás: Az asztal tetejéről beszélek, már derékig ér, már nyakig ér a víz itt is, segítség, segítség!

Mentségére váljék Véghnek: nem akarta védeni a védhetetlent. Ha szocialista meggyőződésből meg is védte a Szamoshát újjáépítésének koncepcióját és őszintén hitt a szép, új, árvíz utáni szatmári világban, hogyan számolt volna el mégis a földijeinek, ha azt írta volna, minden szép és jó, pártunk és kormányunk a helyén van, visszaélések pedig elő sem fordulhatnak, hiszen a dolgozó parasztság érdeke az első? Nem írhatott mást, csak az igazat: hogy a Szamoshát népe a poklok poklát élte át (összedőlt falvak, messzire elkóborolt vagy elpusztult jószágok, szarvasmarhák a fák tetején fennakadva), illetve, hogy az árvízi védekezés és az azt követő újjáépítés lebonyolítása közel sem egy olajozott, precíz gépezetet sejtetett a háttérben. Az államnak jól jött a rendszerhű író őszintesége, megelőzendő a még nagyobb PR-katasztrófát, hogy harmincezer ember vált földönfutóvá a Magyar Népköztársaság különben is leghátrányosabb helyzetű szegletében, és esetleg még elterjed, hogy itt talán nem voltak rendben a dolgok. Mint ahogy elterjedt például az a nyilvánvaló ostobaság, hogy a románok gátat robbantottak volna, ezzel is elősegítendő a még nagyobb pusztítást, amikor magyar területre ér az ár – Szatmárnémetiben ugyanolyan, ha nem durvább pusztítást végzett a víz- és sárfolyam, mint az alacsonyabban fekvő magyarországi településeken. Gond nélkül megírhatta, hogy voltak hibák, voltak visszaélések, de a hősies küzdelem, a Szamoshát, az Erdőhát népének élni akarása mégis minden nehézséget felülírt. Így pedig nem volt nehéz utólag sikertörténetként eladni az egészet.

Csegöld, 2007. A szerző felvétele 

Személyes vonatkozás

Apám, nagyapám szülőföldje ez. Nekem a személyes ismeretségek híján megfoghatatlan, az évenkénti párszori – később már csak egyszeri –, temetőbe kijárós rokonlátogatások távoli helyszíne. Mégsem kezelnek furcsa idegenként: még pár faluval arrébb is állítottak meg azzal, hogy nagyon hasonlítok valakire, aztán amikor mondtam, hogy Csegöldön él a nagyapám – egyébként 91 évet élt, minden hányattatás, hadifogoly-lét és családi tragédia ellenére –, egyből mondták, hát persze, azért voltam ismerős. Én még csak-csak járok erre a mai napig is, egymagam is, de aki sosem, az mit gondoljon a Szamos-menti síkságot látva? Hova tegye fejben ezt a sok aprófalut? (Itt nemigen dúlt a török, ennek következtében őrződött meg a középkori, sűrű településhálózat a mai napig.) És különösen 50 évvel ezelőtt mit gondolhatott, aki a hírekből értesült a térséget sújtó elemi csapásról, hovatovább illetékes volt, akinek az innen 300 kilométerre fekvő fővárosból intézkednie kellett? „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj…”

1970. május 24. Légi felvétel a Szamosköz árvíz sújtotta területeiről. MTI Fotó: Tormai Andor

Tény: az ország összefogott. A vállalati, szövetkezeti összefogás emlékét őrzik a faluszéleken a semmiből kinőtt újsorok – az egyik faluban Dunaújvárosi utca, a másikban Komáromi utca: megrázó emlékei az építőkről való hálás megemlékezésnek. Nem túl jó minőségű, sebtében összerakott kockaházak ezek – oda is veszett a térség hagyományos faluképe, ám szerencsére sok emléket sikerült megőrizni a szentendrei skanzen felső-tiszai részlegén –, de abban a helyzetben, abban a világban mindennél többet jelentettek, miután a legtöbb helybélinek mindene odaveszett. Nagyapámnak nem dőlt össze a háza (a falu két épen maradt háza közül az övé volt az egyik), de a konyhaszekrény ajtaját később Szamossályinál találta meg. Hazavitte, a helyére rakta, utána még évtizedekig megvolt.

Minden megváltozott

A pusztítás mértékét nehéz érzékeltetni: hangzatos számok helyett talán mindennél többet elmond, hogy a Tisza-parti Kisar községet – ahol értelemszerűen a Tiszához kötődnek az árvizek – a Szamos vize öntötte el, pedig a Szamos Kisartól csak jóval lejjebb ömlik a Tiszába. Az árvíz utáni újjáépítés léptékét pedig az mutatja legjobban, hogy a folyó szabályozásának, kiegyenesítésének következtében egyes települések – az eredeti helyükön maradva – átkerültek a Szamos másik partjára. Csenger és Komlódtótfalu között régen volt híd a Szamoson, ma nincs: az új közúti hidat néhány kilométerrel lejjebb építették meg, az utóbbi falu pedig ennek következtében zsáktelepülés lett (de legalább megmaradt, nem úgy, mint a szomszédos Nagygéc, amelynek kálváriája talán ismeretes lehet az érdeklődőbb újságolvasók körében).

Szamoshát, 2008. A szerző felvétele

Az élet nem lett könnyebb később sem. Apám nem volt még tizennyolc – ipari tanuló volt ekkor Pesten, az árvíz után nem tért vissza, máshol csinálta meg a szerencséjét és Pesten ismerte meg a dunántúli anyámat. A Zajtáról induló, vasárnap délutáni vonat a mai napig tele van: az állam errefelé a fő munkaadó, sok rendőr származik a környék településeiről, az egyik csegöldi másod-unokatestvérem is e minőségében teszi meg ezt az utat Pestre elég gyakran. De úgy fogalmaznak, ha az életük már nem is köti őket a Szamosháthoz: „megyünk haza”. Jöhet bármilyen csapás, élhetünk az ország túlsó végén – ha Szatmárba megyünk, hazamegyünk.