Akkor ennyi volt a közös európai energiapolitika

Emlékeznek még Frau Merkel fejtágító kurzusára az egyoldalú orosz energetikai függőségről, amit a civil szervezetek ügyében felemelt mutatóujja és a német cégek különadóztatása elleni tiltakozás közben hozott fel? A teljesen ütődött liberálisaink ezt egyfajta útmutatónak tekintették, egy olyan áldozatnak, amit Magyarországnak meg kell hozni a „nemzetközi közösség” és az „európai értelemben vett Európa” oltárán. Le kell építenünk az orosz kapcsolatokat, ne hízzon Putyin a mi pénzünkön, mert abból veszi a tankot, rakétát, amivel meg megsérti a nemzetközi egyezményekben körülhatárolt Ukrajnát.

Egy választott tisztségviselő elsősorban saját választói felé tartozik számadással, feléjük vannak kötelezettségei. Ahogy Orbánnak a magyarikat, úgy Merkelnek a németeket kell képviselnie. Ez ott annyira természetes, hogy senki nem akadt fenn azon, hogy az Oroszországgal szemben meghosszabbított szankciók előtti napokon megállapodtak az Északi Áramlat 2 megépítéséről. Tehát míg Frau Merkel és az amerikaiak nyomására a Déli Áramlatot kipicsáztuk azzal a szöveggel, hogy az oroszoktól nem veszünk semmit, mert gecik, addig a németek szépen húznak egy újabb vezetéket a Balti-tenger alatt, melynek keresztmetszete nem a német igények, hanem a közép-európai térség energiaéhségének kielégítésére szolgál. Azaz, Frau Merkel – visszaélve a közös Európai politika alakításának erősemberi szerepével – lehajolt az apróért és azokat a tranzitdíjakat, melyeket a náluk sokkal szegényebb bolgárok, romának, magyarok számolhattak volna fel az Ausztriáig kalandozó vezetékért, inkább ők teszik zsebre. Ez az az európai szolidaritás és közös energetikai politika, amiről annyit hallhattunk.