Olyan nehéz volna, hogy egyszer ne mi legyünk Európa balfaszai?

Biztos jártak már önök is külországban, letudva a kötelező revizionista látogatásokat, akár a nyugaton is. Mondjuk a nem túl távoli Ausztriában. Ott saját szemmel győződhet meg bárki arról, hogy a minket ellehetetlenítő, de a magyari államigazgatás különböző útonállással foglalkozó szervei által rendkívüli szorgalommal behajtott uniós szabályokat milyen magasról és mennyire elegánsan szarják le. A HCCCP-től kezdve a Dublin III.-ig bezárólag.

Piréz Róbert

Bayerzsolti dobta a mainstreambe: a németek mazsolázgatnak a bevándorlók közül. Akiket megfelelő képzettségűnek találnak és a gazdaságuknak is szüksége van rájuk, azok gyorsított eljárásban kapják kézhez a munkavállalási-letelepedési engedélyt, míg a többiek –

– hirtelen a dublini rendelet hatálya alá tartoznak és mehetnek vissza oda, ahol átlépték a határt.

Azaz hozzánk visszaparkoltatják a képzetleneket, a teszetoszákat, mindenkit, akinél a rév többe fáj.

Nyilván erről nincs „titkos záradék” és „még titkosabb kormányhatározat”, mert Németországban a munkaügyi hivatalok – akik kiállítják a munkavállalási engedélyeket – nem szövetségi, hanem tartományi szinten működnek. Ők meg tudják a dolgukat. Ha Szász-Anhaltban agysebészre van szükség, akkor az agysebész

menekültet

illegális bevándorlót szépen kikérik a táborból és mehet nyomban praktizálni. A magyar kormány a menekültkérdés kezelése során két nagy hibát vétett. Elsőként az, hogy beintett az európai szolidaritásnak – még oly érthető és védhető indokokra hivatkozva –, hogy

lehetőleg tárgysorozatba se vegye az EP a menekültek kvóták alapján történő tagállami leszámolását

. Volt okunk rá, mert tényleg meglehetős ostobaság, hogy miközben nálunk parkol az EU-ba igyekvő migránsok fele, addig vegyünk át spanyol és olasz táborokból is pár százat. De a hülye eurokrata és a teljesen fogalmatlan nyugati politikus mindebből csak azt látta, hogy megint mi húzzuk ki magunkat a közös fellépés alól.

Pedig azt a plusz 300-at észre se vettük volna, cserébe az uborkagörbítő szakosztály is elégedett.

A másik nagy hiba, hogy miközben panaszkodunk a német leleményességre (német és a lelemény szavak egy mondatban, tényleg közeleg a világvége), nem vesszük észre,

az az egy százaléknyi használható ember éppenséggel rajtunk keresztül jut el álmai országába

. Azaz mi regisztráljuk, vesszük le az ujjlenyomatát, adunk neki oltást, iktatjuk a diplomáját, majd hagyjuk továbbmenni.

Ennél nagyobb kreténség kevés van.

Arra az egy százaléknyi értelmes, adaptív, nyelveket beszélő szírre, afgánra a magyar gazdaságnak is szüksége volna. Ha valamelyik civil szervezet – ha egyszer az államnak ilyesmire nincs kapacitása vagy esze vagy a kettő egyszerre – igazán foglalkozhatna ezzel is a felesleges zavarórepülések mellett. Ott van példának okáért Dunántúl. Minden második ipari cég munkaerőhiánnyal küzd és

nyilván nem a három általánost se végzett, analfabétákat igénylő munkakörökben vannak betöltetlen státuszaik

. Gépészmérnököt, nehézáramú villanyszerelőt képtelenség találni ebben az országban, de az egészségügyben – mint állami ágazat – is bőven létszámhiány van. És akkor mi van pl. Iránnal? Kinyílik Európa előtt egy óriási piac. Olajjal, pisztárciával, befektetési lehetőségek tömegével és a magyar ipari szereplők távolról megint végignézhetik, hogy a németek megcsinálják okosban. Mert a német vízgazdálkodási szerelvényeket gyártó cégnél már fél éve állásban van a perfekt urdu és farszi mérnök, aki éppen ledumálja az iráni üzletet.

Hozzánk meg küldik a toloncárút és amennyire ostobák vagyunk – meg is érdemeljük.