Veszélyes idealisták

Sokféleképpen leírható az a végtelen idealizmus, amely megjelenik az ellenzék, az “értelmiségiek” és a liberálisok ideológiai bírálataiban, amikor azok a kormányt támadják. De mindegyikben tettenérhető ugyanaz a végtelen hit, amely szerint létezik tökéletes társadalom, tökéletes kormányzás, tökéletes igazság, egyenlőség, és tökéletes zsír-, laktóz- és cukormentes vegán latte, aminek az íze is jó.

Az elmúlt harminc évből azt tanulhattuk meg leginkább, hogy a mindennapi kormányzás felettébb tökéletlen, és a javára legfeljebb olyan dolgokat lehet írni, hogy gyurcsánymentes állapotában nem lőnek a tüntető tömegbe a rendőrök, és évről évre pár százalékkal csökken az államadósság és érezhetően nőnek a bérek. Idealizált verziója, amikor mindenkinek vezérigazgatói alapjövedelme van a robotok miatt, törvényszerűen nem része a valóságnak, de mintha lennének, akik hisznek az ilyesmiben. Az elmúlt napokban két – igaz, alapvetően különböző motivációjú – idealista is beszállt a valóságról szóló diskurzusba: egy zöld ex-politikus és egy állítólagos igazkonzervatív értelmiségi. És természetesen mindkettő a saját maga által definiált tökéletességet kérte számon a kormányon. Egyik sem kívánta elvi álláspontját összemérni a valósággal, vagyis azzal, hogy mi lenne akkor, ha nem az lenne, amit a kormány csinál, hanem az, amit ő javasol. Illetve nem is javasoltak semmit igazából, csak egyszerűen erkölcstelen az, ami van. És ami van, az a Fidesz és Orbán Viktor hibájából van így.

Mindnyájan vágyunk egy olyan viszonylag tökéletes társadalomra, világra, ahol működnek a családok, az emberek szeretik és tisztelik egymást, ahol az alapvető dolgokban egyetértés van és öröknek tűnik a biztonság. Az ebből eredő idealizmus bűnébe persze beleesnek azok a jó szándékú emberek is, akik egyébként nem a kielégítetlen hatalomvágy dühéből támadják a kormányt. A társadalmunk legalapvetőbb tulajdonsága a tökéletlenség, és ezzel sem mi, sem más nem tanult meg együttélni, de érthető okokból az ellenzékieknek hiányzik ez a tökéletesség a legjobban. És a demokrácia liberális és egyéb ideológiai diktatúrára vágyakozó ellenfelei ezt tökéletesen ki is tudják használni a kommunikációjukban. Egy egész politikai kultúra épült arra, hogy van egy ilyen ideális világ, amely ráadásul társadalom-mérnökösködéssel elérhető, csak egy-két jogszabály-módosítás kell hozzá, meg a liberális értékekhez való feltétlen ragaszkodás.

Schiffer András. Fotó: MTI/Kovács Tamás

Két szélsőértéke van erkölcsi értelemben annak a vélekedésnek, amely számon kéri a jelenlegi kormányon a világ és az ember tökéletlenségeit. Az egyik végponton erkölcsi alappal teszik ezt: véletlenül nekünk van egy ilyenünk, ami nagy szó, mert ez a fajta Európa-szerte kirívóan ritka. A másik végponton a demokráciát a saját ideológiai fajtájuk hatalomgyakorlásával azonosító szélsőségesek tömegei találhatóak, amelyből százezerszámra lehet találni az NGO-k, a liberális pártok és a haladó értelmiség köreiben.

A napokban Schiffer András kritizálta Orbán Viktort személyesen azért, mert nemzeti burzsoáziát épít (miközben kedvesen félperifériának definiálja Magyarországot). Schiffer nem szereti a gazdagokat, mert létük sérti az igazságérzetét, és azt a hitét, hogy az emberek közt egyenlőségnek kell lennie. Persze ezt a kritikát nem a Mérce újsztálinista megközelítésében kell érteni, hanem alapvetően egy szélsőségesen idealizált jogállam keretein belül, ahogy egy ügyvéd ezt komolyan gondolhatja. Arról nem esett szó, mi lenne az országgal nemzeti tulajdon nélkül.

A valóságban gazdagok azonban mindenütt „keletkeznek”, Észak-Koreáig bezárólag. Mint nálunk a „rendszerváltás” után. Magától értetődik, hogy ha egy országban nincs nemzeti tőkésosztály, akkor a vagyonkoncentráció külföldiek kezében jön létre vagy a diktatúra tulajdonol mindent. A nemzeti elkötelezettségű tőkésréteg létrehozása tulajdonképpen egy hatalom-dekoncentráció.

Senki nem találta még ki, hogy egy végtelenül igazságtalan módon keletkezett társadalmi állapotot (kommunizmus, rendszerváltás), hogyan lehet „igazságossá tenni”. A szó tiszta, idealista emberi jogi értelmében nincs tisztességesen szerzett vagyon, legfeljebb törvényes, mert a nagy vagyont senki nem érdemli meg ebben a logikában. Az, hogy a vagyon felett az államnak elkötelezett emberek gyakorolják a tulajdonosi jogokat, és az állam pedig a nemzetnek elkötelezett, szintén csak a hatalom megosztása, mert egy észszerű szélességű kompromisszumot igényel a különböző érdekű felek között. Az idealisták sosem ismerik fel, hogy a gazdagok elleni küzdelem sosem vezet a szegénység csökkenéséhez.

Ungváry Krisztián történész a kormányellenes tüntetésen az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, 1956-2016 – A szabad Magyarországért! címmel tartott díszünnepség ideje alatt az Országház előtti Kossuth Lajos téren 2016. október 23-án. Fotó: MTI/Marjai János

Másik, rosszindulatú idealistánk Ungváry Krisztián, aki képes a saját, nem szeretett főnökéről írott tanulmánnyal bizonyítani, hogy tényleg semmit nem értett meg a Kádár-rendszerből. Ungváry már-már gyurcsányi szinten gondolja tökéletesnek magát, és a saját tökéletessége alapján képzeli el a tökéletes társadalmat és az abban található tökéletes embereket. És csak ő, a tökéletes ember képes tökéletesen viselkedni ebben a tökéletlen világban.

Ungváry az 1990 utáni magyar demokrácia kudarcainak igazi haszonélvezője, állami pénzen kutatgathatta a magyarok bűneit. Mások bűnei még véletlenül sem kerülnek be következtetéseinek kontextusába. Ő a maga tökéletességében elvárta volna, hogy az összes átlag magyar tökéletes hősként viselkedjen a kádári diktatúra éveiben. Teljesen komolyan gondolja, hogy a diktatúra vezetőinek, funkcionáriusainak, titkosrendőreinek, vezető haszonélvezőinek alapos és méltó felelősségre vonása nélkül tönkre kellene tenni mindenkit, aki akár egy nyugati tanulmányi út előtt elment a kötelező eligazításra a hatóságokhoz. Ungváry komolyan gondolja Horn, Medgyessy, Gyurcsány miniszterelnöksége után – akik a diktatúra vezetői és működtetői voltak -, hogy tönkre kellene tenni azokat az embereket, akikkel elbeszélgetett a beszervezésről egy volt ÁVH-s 1965-ben (akiről akkoriban mindenki tudta, hogy 10 éve még körmöket tépett le ugyanabban az irodában). Persze csak azokat, akikről megmaradtak az akták, mert a diktatúra bizonyosan volt olyan kedves, hogy minden nyilvántartást pontosan vezetett, törekedett a történeti hűségre, és a legjobb és legfontosabb embereinek a papírjait nem tüntette el a 1989-es bizonytalanság idején. Rémisztő, hogy ennyire rosszhiszeműen lehet képviselni egy idealista álláspontot.

Persze Schiffer András is az ügynökakták nyilvánosságának a híve. Igen, az idealizmus ennyire veszélyes.

Vezető kép: MTI/Beliczay László