Ha valami nem jól működik, nem az a megoldás, hogy még erősebben nyomjuk

Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy az idei aszály nem egy véletlenül beköszöntött rossz év, hanem ennél jóval kellemetlenebb a helyzet. Ez egy eddig is meglévő, rossz folyamat látványos folytatódása, és még csak nem is a tetőzése. A vízügyi döntéshozók jelentős része még most, az évszázados vízügyi paradigma következményeivel szembesülve is makacsul hisz az évszázados vízügyi paradigmában. Ennek keretében az eddigi ipari léptékű elgondolásokat tolnák még erősebben, csatornákat és öntözőrendszereket építenének, amit egyszerű civilektől is rendszeresen hallani, olvasni. De megoldás-e ez arra, ami most van, és a még sokkal rosszabbra, ami ezután jöhet?

A Zöld Gerilla már egy évvel ezelőtt is tüntetéssel próbálta felhívni a figyelmet a sivatagosodás veszélyeire, pedig akkor még sehol sem volt az idei katasztrofális év. A tüntetésen tevékkel érzékeltették, hogy milyen tájjal és éghajlattal kell hamarosan szembenéznünk Magyarország egyes részein, mindenek előtt a Duna-Tisza-közén. A megmozdulás viszonylag gyér érdeklődés mellett futott le, és legtöbben akkor még feltehetően csak mosolyogtak a túlzottan drámainak tűnő körítésen. A tüntetés egyik szervezője nemrégiben hasonlóan drámai Facebook-bejegyzést tett közzé arról, hogy vajon melyik lovát lője le, ha nem tud nekik elég szénát biztosítani télire. Ezen már valószínűleg jóval kevesebben nevettek, a mostani körülményeket ismerve.

Az Alföldön tapasztalható vízhiánnyal már tele vannak a híradások, de a Velencei-tó vízállása évek óta aggasztó, most már a Fertő-tó és a Balaton is csatlakozik hozzá, Pécs mellett tó szárad ki, mert nem nincs elég csapadék a Mecsekben, a Dráva-vidéken szintén egyre komolyabb a probléma, de még az egyre kiterjedtebb erdőirtásoktól szenvedő Székelyföld különböző részein is azt hallani, hogy csökken a források vízhozama, mert nincs elég csapadék – se hó, se eső.

A közvetlen baj Kárpát-medence-szerte: a kevés csapadék.

A ’90-es években még másfél méteres hóbuckát tolt össze a hókotró az utcánk kanyarjában, és abból olyan hóbunkert építettünk a karácsonyi szünet kezdetén, hogy az még két héttel később, az iskola újraindulásakor is állt. Most már pár nap alatt elolvad a legfeljebb félméteres kis hóbucka ugyanott. A felmelegedés tehát csak az egyik baj, de ennél is aggasztóbb és sürgetőbb a csapadékhiány, ami immár az életünket is meg-megakasztó, krónikus vízhiánnyá súlyosbodott.

Száz csatornát, ezeret?

A megoldás hihetetlenül egyszerű, csak az vele a gond, hogy fejben már rettenetesen eltávolodtunk tőle. A természetet kétszáz éve komolyabban szabályozó, és az ’50-es évek óta ipari módszerekkel és ipari léptékben leigázó ember gondolkodásától egyre távolabb áll, hogy engedje önmagában működni a természetet. Alig tudja elképzelni, hogy a természet épített műtárgyak sokasága nélkül is kiválóan elboldogul a vízzel. Emellett kialakult mezőgazdasági szerkezeteket, birtokviszonyokat, támogatási rendszereket is alaposan keresztülhúzna a földrajzi és táji szempontból legészszerűbb megoldás.

A jelenlegi gondolkodásunk kényelmébe süppedve, sokan erőltetetten hisznek a még nagyobb léptékű ipari megoldásban. Csatornaépítésben és öntözésben.

Az egyenes csatornák nem pótolják az egykor kanyargós vízfolyásaink szerepét a vízkörforgásban. (kép: Wikipédia)

Csatornát alapvetően vízlevezetésre, öntözési céllal, valamint esetleg nagy folyamok hajózási célú összekötésére épít az ember. Érdemi hajózás Magyarországon csak a Dunán zajlik, a vízgazdálkodási katasztrófát és az ország megaszalását előidéző, évszázados vízlevezetésről pedig már megírtuk, hogy miért iszonyú káros a ma is érvényes szellemisége és gyakorlata.

A probléma tologatása megoldás helyett

Az öntözésfejlesztés remekül hangzik, hiszen ha nincs elég víz a tájban, akkor majd jön a gépekkel bármit megoldó modern ember, jó sok energiát elégetve kiszivattyúzza, aztán szétlocsolja a vizet, győzelem! De honnan veszünk majd vizet a vízhiányos táj meglocsolásához? Természetesen a tájból, csak legfeljebb a táj másik részéből.

Ezért nem egyéb az öntözés, mint a probléma tologatása a megoldása helyett.

A szocializmus leghatékonyabb időszakában mintegy 350 ezer hektárnyi termőföldet öntöztek Magyarországon. Ugyanez a szám 2020-ban 75 ezer hektár volt, vagyis az infrastruktúra rendszerváltozás utáni lerohadása elég szembeötlő. Az ambiciózus tervek szerint 2023-ra 150 ezer hektárra növelik az öntözött területet, majd 2030-ra eléri akár a 400 ezer hektárt. Ez valóban komoly növekedés lenne, hektáronként több millió forintért, vagyis alsó hangon százmilliárdokba kerülne csak a kiépítése, nem beszélve a működtetéséről. De megoldaná ez az aszályhelyzetet és a vízhiányt?

Öntözni, de mivel?

Bizonyos kertészeti növénykultúrákat persze nem lehet öntözés nélkül termeszteni, így nem az öntözés ördögtől való, hanem az, ha túlzásba viszik. A csatornákban a rendszeres levezetés miatt éppen nyáron nincs elég víz, ezért a talajvízhez kell fordulni, ám egy hektár öntözése nagyjából öt hektárnyi területről vonja ki az éltető talajvizet, ráadásul az elöntözött víz jelentős része nem is hasznosul, hiszen az öntözés során párolgásos veszteségként illan el. Ezt a vizet tehát a talajvízből juttatjuk ki a légkörbe, vagyis a felszíni vizeink zsugorodása miatt fellépő párahiányt a talajból kiszivattyúzott vízből pótoljuk.

Öntözni csak akkor lehet, ha van hozzá víz – abból viszont egyre kevesebb van. (kép forrása: nak.hu)

Ha mostanság arról beszélünk, hogy takarékoskodnunk kell a földgáz- és gázolajkészleteinkkel, akkor a vizünkkel főleg ugyanígy kéne bánnunk.

A kiterjedt öntözéssel túl nagy károkat okozhatnak a vízlevezetés miatt amúgy is drámaian megcsappant talajvizeinkben, főleg, ha a szántóföldeket is öntözéssel akarják kihúzni a bajból. Ilyen aszályos kánikulában sokfelé már valóban a gabona sem boldogul öntözés nélkül. Érdemes ugyanakkor ezt a tervezett 400 ezer hektárnyi öntözött területet nagyságrendileg is összefüggésbe helyezni. Becslések szerint idén akár 1 millió hektárra jelenthetnek aszálykárt a gazdák. A nyári betakarítás mennyiségét és minőségét ennél is nagyobb területen, 1,6 millió hektáron érinti súlyosan a szárazság. Magyarország összes szántóföldi területe mintegy 4,3 millió hektár, ebből hozzávetőleg 2 millió az Alföldön.

A rendkívül ambiciózus öntözésfejlesztés az ország szántóföldjeinek mindössze 9 százalékát érintené.

Irgalmatlan pénzeket költenénk a kiépítésére, bizonytalan energiaellátás mellett rengeteg üzemanyagot égetnénk el a működtetésére, eltékozolnánk vele az amúgy is fogyóban lévő talajvizeinket, és az ország termőföldjeinek elsöprő többségét nem is érintené. Gyakorlatilag minden szempontból fejjel a falnak rohanás.

A régi az új új

Ez még akkor is igaz lenne, ha megvalósulna az, amit egyre többen javasolnak: sok helyütt felhagyni az erőltetett szántással, és visszaengedni a természetnek, azaz közös használatba venni akár egymillió hektárt ártérként, vizes élőhelyként, gyümölcsösként, rétként, fás legelőként. Ezek olyan földek, amelyeknek a terméshozama általánosan gyenge, hiszen nem valók szántóföldnek, csak áldozatul estek a szocializmus mértéket nem ismerő, mindent beszántó ideológiájának.

A vizes élőhelyekből is sokfelé szántóföldet csináltak. (kép forrása: agroinform.hu)

A csatorna- és öntözőrendszer-építő ipari elgondolásokkal szemben áll a másik megoldás, ami a működőképességét már igazolt régmúlt és a modern tudományosság ötvözete. A fokgazdálkodás, irányított vízkivezetés a gátakon túli árterekbe és a művelési ágak észszerűsítése a gabonabányaként működtetett, nagytáblás szántóföldi monokultúrák helyett visszatérést jelentene a túlszabályozott folyóink mentén kiszáradó Alföld előtti világba. A Kárpát-medencében (és különösen az Alföldön) sosem volt sok csapadék, így a vizet itt mindig az áradások felfogásából és hasznosításából nyerték az itt élők.

Ezeknek a módszereknek a létjogosultságát nemcsak Magyarország hajdani legendás termékenysége, állat- és halgazdagsága, hanem az új tudományos ismereteink is alátámasztják.

Manapság nem mellékes, hogy áradáskor magától jön a víz, és nem kell szivattyúk meg pumpák kedvéért égetni az értékes üzemanyagot. Ha pedig jön az áradás, akkor nem kéne pánikszerűen mobilgátakat építeni, hanem eleve oda vezetnénk a vizet, ahol annak a helye van. A fokgazdálkodás és a vízközpontú tájgazdálkodás ráadásul nemcsak sokkal élhetőbb, vízben, vegetációban és állatvilágban, azaz életben gazdagabb tájat eredményezne, hanem jobb terméshozamokat, a felmelegedés enyhítését és számos más előnyt is.