Nem is igazán tudatosítja az ember, hogy mi mindent lát, amikor Budapesten sétál. Az persze feltűnik, hogy annyi lepusztult lakóházat, homlokzatot látunk elsősorban a belső részeken, ami már a közérzetünkre is rosszul hat. Azt viszont valószínűleg nem sokan tudatosítják, hogy mennyi golyószaggatta házat látni ma is a fővárosban, 75 évvel a második világháborús ostrom és 63 évvel az ’56-os harcok után. Ezeknek járt utána most egy igényes kiadvány keretein belül Békés Márton, a Terror Háza múzeum kutatási igazgatója, Gyarmati István fotóművész és Takács Tamás grafikus.
Gerő András kifejtette, hogy egy város lelkiségét elsősorban nem az épített környezet, hanem a város társadalma, annak életvitelbeli sokszínűsége adja, Budapest esetében pedig ez leginkább az életerő. A történész kifejtette, hogy minden város esetében az unikalitás az érdekes, nem az, ami minden más városban is megtalálható, s ezért a hegként megőrzött város, illetve a könyv is az emberekről szól. Arról, hogy miért ilyen. Békés Márton szerint az internetes fórumok arról tanúskodnak, hogy foglalkoztatja az embereket a lepusztult, golyónyomokkal tűzdelt homlokzatok témája, és rengeteg információt, képet, egyéb emléket kaptak a kötet készítése közben. Furcsa kulisszának nevezte, hogy ma is a második világháborúban és ‘56-ban szétlőtt házak között járunk, telefonálunk, vásárolunk, élünk.
Ez a város még mindig szét van lőve
Gyarmati István azon volt megdöbbenve, mennyire képes önmagában elfojtani az ember a látványt, mintha ott se lenne. Ő is rácsodálkozással vette észre azokat a golyónyomokat a falakon, amelyek között évekig járt-kelt, hiszen a VII. kerületben nőtt fel, de neki is csak akkor tűntek fel, amikor célzottan fotózni kezdte ezeket.
Még mindig erősen látszanak Budapesten a XX. század nyomai. Fotó: Gyarmati István
Úristen, ez a város még mindig szét van lőve!
– jelentette ki félig ironikusan, de félig komolyan. Az évtizedekig Németországban élt fotóművész megemlítette, hogy még a lehető leginkább szem előtt lévő helyen, a Kossuth téren is találni ilyet, miközben például Németországban már nyoma sincs az épületeken a háborús pusztításnak. Takács Tamás az épületek tarkaságáról beszélt, kényszer-művészeti alkotásnak nevezve azokat, mert egy-egy foltban az ott lakónak volt pénze megjavíttatni a homlokzatot, miközben a szomszédjának például nem.
Fotó: KKETTKK
Mi adja Budapest egyediségét?
Igaznak bizonyult az elején elhangzott vélemény, hogy ez a könyv és a több, mint fél évtizede szétlőtt házak valójában a budapesti emberekről szólnak, hiszen a könyv szerzői és Gerő András is inkább azon a véleményen voltak, hogy meg kéne javítani ezeket, de közben érződött a hangnemen a ragaszkodás is ehhez a tipikusan budapesti jelenséghez. Gyarmati István szerint a magyar főváros egyik unikális vonása, hogy az azt kettéválasztó nagy folyó ellenére szerves egységként működik, mindkét partján rendszeresen akad dolga az embernek, így napi szinten kell járni-kelni a kevés híd valamelyikén, ami többnyire nem egyszerű feladat.
Ez máshol nincs így, néha akár hónapokig nem megy át az ember a hídon egy folyóparti városban
– hasonlította össze a többi nagyvárossal Budapestet.
A velünk élő romok. Fotó: Gyarmati István
A másik különlegességnek a szétlőtt vagy csak simán lerohadt épületeket, aládúcolt erkélyeket, nyomasztóan szakadt homlokzatokat nevezte, amelyek akár a drága, elegáns környékeken is előfordulnak. Ezek a külföldi turisták számára izgalmas filmdíszletnek, misztikus helyszínnek tűnhetnek, de mi ezek között élünk – állapították meg a könyv szerzői. Ezeket a lakóházakat ugyanis 1945 után államosították, tanácsi lakásokká váltak, így nem volt igazi gazdájuk, a rendszerváltoztatás és a privatizáció után pedig nem volt kellő polgári erő a rendbetételükre, és a város ekkor sem tett semmit.
Budapest ugyanúgy elpusztíthatatlan, mint a magyarság
A kötet szövegét jegyző Békés Márton kifejtette, hogy Budapest életében volt egy húszéves militarizált időszak az első, 1942-es bombázástól az utolsó óvóhely 1962-es megépítéséig. Ebbe az időszakba esett az 51 napig tartó második világháborús ostrom, majd tizenkét évre rá ‘56, amely után bizonyos városrészek rosszabb állapotban voltak, mint az ostrom után. Békés a PestiSrácoknak kifejtette, hogy Budapest kiváló jelképe a magyar jelenlétnek, amely a Duna két partján egyszerre kelet és egyszerre nyugat, ahogy az 1578-ban, 1686-ban, 1848-ban, 1944-45-ben és 1956-ban is súlyosan szétlőtt, de minden alkalommal feltámadt várost nyugodtan tarthatjuk a magyar élni akarás és elpusztíthatatlanság jelképének is.
Takács Tamás (balról), a könyv grafikai szerkesztője, a fotókat készítő Gyarmati István, a szöveget jegyző Békés Márton, továbbá Gerő András történész és Tallai Gábor író, moderátor. Fotó: KKETTKK
Megkérdeztük a véleményét arról is, amikor a háborús hegek kijavítása helyett lebontják az egész régi épületet, hogy aztán az addig egységes stílusú homlokzatsortól durván elütő, modern üveg-acél monstrumot húzzanak fel a helyére. Felidéztük neki, amikor tavaly egész seregnyi ember figyelte szomorú arccal a Paulay Ede utcában, ahogy egy régi kétszintes házat romba dönt a munkagép. Békés Márton határozottan kijelentette, hogy a városkép ilyen megbontása semmiképpen sem organikus fejlődés, és úgy vélekedett, hogy szigorúbban kéne szabályozni az ilyesmit, hiszen ez nemcsak az épület, illetve a telek tulajdonosának az ügye, hanem a városkép révén közügy is.
A társas együttélés, a család, a lakóhely, a mindennapi fizikai, szellemi, társas környezete és önmaga kapcsán mindenki konzervatív
– foglalta össze.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS