Ezeknek a pénzembereknek egyetlen célja a világuralom megszerzése kifizethetetlen adósságok létrehozatala által – így fakadt ki egykor a híres autógyáros, Henry Ford, látva a Wall Street kapzsi bankárainak pénzügyi manővereit. Napjainkban az Európai Unióban beteljesülni látszik a Rothschild-dinasztia álma, miszerint nem a kisembereket kell uzsorakamatokkal kiszipolyozni, hanem uralkodók hitelezőjévé kell válni, és akkor majd azok fogják a kisemberekből kisajtolni a pénzt.
FERKÓ DÁNIEL
Nemrég kisebb botrányt kavart, hogy José Manuel Barroso, aki 2004 és 2014 között töltötte be az Európai Bizottság elnöki posztját, nem sokkal mandátuma lejárta után a világ egyik vezető amerikai befektetési bankjánál, a Goldman Sachs-nál kapott vezetői állást. Ekkor úgy tűnt, hogy Barroso utódja, a meglehetősen bizonytalan léptű Jean-Claude Juncker ezúttal a sarkára áll, ugyanis etikai vizsgálatot rendelt el az ügyben. Az EB illetékes bizottsága azt vizsgálta, hogy a brüsszeli testület korábbi vezetője megsértette-e a belső szabályozást azzal, hogy elhelyezkedett a 2008-as globális pénzügyi válság kirobbanásában sokak által felelőssé tett cégnél.
Az ügy egyik elgondolkodtató részlete, hogy az egykor ifjú maoista Barroso, aki a ’70-es, ’80-as években még a világ kizsákmányolt munkásainak ügyéért harcolt a csúf kapitalizmussal szemben, végül gond nélkül bankárrá vedlett. Azonban ennél is pikánsabb és messzebbre mutató, hogy a jelenlegi brüsszeli elit némi ejnye-bejnye után megbocsátott a volt portugál kollégának: felmentették az etikai vétség vádja alól.
Igaz, közben néhány olyan, „pehelykönnyűnek” éppen nem nevezhető ország, mint Spanyolország vagy Olaszország – Görögországról már nem is beszélve -, igencsak megreccsentek, és a mai napig nyögik a Barroso elnöksége alatt kirobbant gazdasági válság hatásait. A Barroso-botrány szálai azonban még ennél is jóval távolabbra nyúlnak vissza, és rámutatnak a mai brüsszeli vezetés gondolkodásmódjának és szándékainak mozgatórugóira.
A tőzsdei bika csak nagyon keveseknek hoz gazdagságot
Lesújtó vélemény a Goldman Sachs-ról
Henry Ford, a híres amerikai autógyáros mondta egyszer az általa ismert Wall Street-i bankárokról:
Ezeknek a pénzembereknek egyetlen célja a világuralom megszerzése kifizethetetlen adósságok létrehozatala által.
A Goldman Sachs és a hasonló bankok működése híven tükrözi Ford megállapítását. A Goldman Sachs egyike annak a tizenhárom pénzintézetnek, amelyik az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve Bank (FED) főrészvényese; ha úgy tetszik, tulajdonosa.
Tehát a FED nem az Egyesült Államok nemzeti bankja: sosem volt az, mint ahogy mindig is távol állt tulajdonosaitól, hogy nemzeti érdeket képviseljenek.
Nem véletlenül jegyezte meg keserűen Louis McFadden, az amerikai törvényhozás képviselőháza bank- és valutaügyi bizottságának elnöke a nagy gazdasági világválság után néhány évvel, 1932. június 10-én elmondott beszédében:
Egyesek azt gondolják, hogy a Federal Reserve bankok amerikai kormányintézmények. Ezek nem kormányintézmények. Ezek privát hitelmonopóliumok, melyek az Egyesült Államok népén élősködnek saját maguk és külföldi ügyfeleik javára. A Federal Reserve bankok külföldi központi bankok ügynökei.
Ezeknek a külföldi központi bankoknak – a Bank of Englandnek, a bécsi, párizsi vagy berlini nagy bankházaknak a megalapítói azok a bankárok, akikről ma már lefojtott hangon beszélünk, félve, hogy összeesküvés-elméletek kiagyalóinak neveznek majd bennünket és így nevetség tárgyává válunk, holott életük, munkásságuk történelmi tényként áll előttünk.
Mayer Amschel Rothschild
Nem törődöm azzal, mi történik a kormányban és a parlamentben.
Az 1743-ban, Frankfurtban született Mayer Amschel Rothschild a numizmatika megszállottjaként férkőzött IX. Vilmos hessen-cassel-i uralkodó bizalmába, aki szintén nagyon szerette a pénzérméket. Hessen egy volt a sok, egymással is folytonosan háborúskodó kisebb német fejedelemség közül; politikai súlyra nem nagyon tehetett szert, annál nagyobb vagyonra viszont igen, azáltal, hogy hivatásos katonákat képeztek ki és adtak bérbe más uralkodók részére. Angliában például ebben az időben már 12 ezer hesseni zsoldoskatona állomásozott.
Mayer Amschel fejedelmi pártfogója a jól jövedelmező üzlet következtében hamarosan hatalmas pénzösszegek felett rendelkezhetett. Ezeket a pénzhalmazokat, amelyek teljes összegét a kortársak 20 millió tallérra becsülték, kezelni kellett, különösen, mert az angol kincstár gyakorta váltókkal fizetett, és ezek piacra vitele és leszámítolása gondos banki munkát igényelt. Mayer Amschel Rothschild átlátta az ebben rejlő lehetőségeket, és csakhamar a hesseni fejedelem pénzügyi ügyintézője lett.
A kisebb tranzakciók után Mayer Amschelnek végül is a francia forradalom és a napóleoni háborúk hozták meg az áttörést. A hesseni uralkodó 1795-ben Poroszországgal együtt kiugrott a franciaellenes koalícióból, és ezt követően minden energiáját a korábban is igen jól forgatott kölcsönügyleteinek szentelte. Tulajdonképpen egész Európa bankárja lett, és a hadakozást folytató német fejedelmeket gyakran látta el pénzzel, természetesen magas kamat mellett.
A pénzügyeket intéző Rothschild a hitelügyeletek lebonyolításában annyira megtollasodott, hogy saját vagyona az 1700-as évek végén már hozzávetőleg 1 millió aranyra rúgott. Jómódja látható jeleként 1785-ben megvásárolta a frankfurti zsidónegyed egyik legtekintélyesebb ikerházának a felét. A jól jövedelmező háborús kölcsönök egy idő után azt jelentették a Rothschild család számára, hogy már nem csupán a hesseni uralkodó befektetésre váró millióit voltak képesek megcsillogtatni klienseik előtt, hanem maguk is igen jelentős tőkével rendelkeztek, amelyet egyre magasabb körökben forgattak.
1810 végén már saját pénzükből hitelezték a háborúban egymással szemben álló feleket. Ők látták el pénzzel az angol kincstárt, csakúgy, mint Napóleont. Mayer Amschel Rothschildnak egyedül a pénz volt a fontos és az ezzel elérhető hatalom. Az, hogy melyik uralkodó vagy melyik ország kerekedik éppen felül, őt nem érdekelte: az uralkodókat és politikusokat megvetette.
Gyakran hangoztatta:
Add meg nekem a hatalmat, hogy egy ország pénznemét kontrolláljam, és nem törődöm azzal, mi történik a kormányban és a parlamentben.
Halála közeledtét érezve az agg bankár 1812. szeptember 16-án megíratta a végrendeletét, melyben a „Mayer Amschel Rotschild és Fiai” bankházat egyenlő arányban öt fiára hagyta. Leányairól másképp gondoskodott, vejeit és fiaikat pedig teljesen kizárta az üzletből.
Meghagyta családjának, hogy szigorúan tartsák meg az ortodox zsidó hitet, és lehetőleg egymás közt házasodjanak, keresztényekkel pedig semmiképp.
Három nappal később örökre lehunyta a szemét, és az immár gigantikus pénzbirodalom az öt Rothschild-fiúra szállt, akik közben már Londonban, Bécsben, Párizsban építgették tovább az üzletet.
A Rothschildok és partnereik álma
A busás haszonnal járó hitelügyletek és a szerteágazó európai bankhálózat kiépítése mellett van még egy fontos részlet Mayer Amschel Rotschild pályafutásában, ami alapvetően kihatással volt a nemzetközi pénzügyi viszonyokra.
Eustace Mullins a ’The Secrets of the Federal Reserve’ című könyvében írja le, hogy Mayer Amschel 1773-ban, 30 éves korában egybehívott házába tizenkét másik befolyásos, gazdag frankfurti üzletembert, és részletes tervet terjesztett elő nekik arról, hogy hogyan lehetne igen nagy pénzügyi befolyásra szert tenniük.
Elképzelése szerint vagyoni erejük összpontosításával elviselhetetlen gazdasági viszonyokat képesek teremteni. Mindenütt pánikot és gazdasági válságot kell előidézni. Ennek pedig az lenne a módja, hogy olyan pénzintézetet hoznak létre, amely megszerzi a jogot egy központi valuta kibocsátására.
Ezek a törekvések és álmok később meg is valósultak, azonban nem az öreg kontinensen, hanem a XIX. század eleji, még naív „gyermekkorát” élő Egyesült Államokban. A dollár ekkor még rendszertelenül és rendezetlenül lebegett az USA gazdasági életének meglehetősen zilált erdejében. A Rothschildok és társai által 1816-ben újraindított Bank of United States-t 20 évvel később Andrew Jackson amerikai elnök – aki a bankot a korrupció hidrájának nevezte – 4 év kemény küzdelem után felszámolta. A dollár fölötti egyeduralom megszerzéséhez ezért szükség volt egy új, központi jegybankot létrehozni, amely a bankárok kizárólagos ellenőrzése alatt állott.
A bankárok kinyújtják csápjaikat
A pénzügyi manőver végrehajtásához a Rothschild-háznak és amerikai szövetségeseinek természetesen hasonló elképzelésekkel és tőkével rendelkező társakra volt szüksége, és ilyeneket már az előkészítő szakaszban sikerült találni. Ők voltak a Rockefellerek. Az eredetileg német baptista család az amerikai kőolajtermelés és kereskedelem monopóliumának megszerzésével tett szert hatalmas vagyonra, amely a robbanómotorok elterjedése után fantasztikus méreteket öltött.
Paul Warburg
A Rothschildok másik megbízható nagy pénzügyi partnerének a Warburg család bizonyult. A Warburgok leghíresebb képviselője Paul Warburg volt. Őt bízták meg a partnerek azzal, hogy indítson kampányt az amerikai közvélemény megpuhítására egy „banki reform” érdekében.
Az 1914-es esztendőt, a Federal Reserve Bank indulását megelőző 6 évben csaknem minden idejét pénzügyi cikkek írásának és előadások tartásának szentelte, melynek fő témája az volt, hogy – okulva az 1907-es gazdasági válságból – az USA-nak sürgősen szüksége van egy központi bankrendszerre.
A FED létrehozását több évi előkészítő munka előzte meg. Paul Warburg 1910. november 2-án összehozott egy titkos megbeszélést a New York közelében fekvő Jekyll-szigeten Nelson Aldrich szenátorral, a Nemzeti Pénzügyi Bizottság elnökével, melyen rajtuk kívül három Rothschild-függőségű pénzember és a pénzügyminisztérium államtitkára vett részt. Itt dolgozták ki Warburg irányításával tíz nap alatt a tervezett amerikai jegybank alapszabályát, melyet Aldrich szenátor 1911. január 16-én tett közzé, mint a vezetése alatt álló bizottság hivatalos javaslatát.
Ötmillió dollárt dobtak össze a PR-ra
Az Aldrich-terv támogatói a Princeton, a Harvard és a University of Chicago egyetemek falai között ütötték fel fejüket. Az Aldrich-terv országos szinten való ismertetésének és általános elfogadtatásának költségeire a nagy amerikai bankok 5 millió dollárt adtak össze. Mikor a republikánus Aldrichkal szemben az 1912-es kongresszusi választáson a demokraták kerekedtek felül és Woodrow Wilson került az elnöki székbe, Warburg és társai gyorsan lovat váltva a demokratákat környékezték meg. Warburgéknak az Aldrich-tervet módosított formában sikerült a demokratákkal is elfogadtatniuk. Paul Warburgnak a kongresszusi vita idején még saját irodája is volt a kongresszus épületében. A nagy szívóssággal felépített kampány az USA dollár kézrekerítéséért 1913 végén végül elérte célját a Federal Reserve Act törvénybe iktatásával. A külföldi tőkések által így felállított jegybank 1914. november 16-án kezdte meg működését.
A törvény kikötötte, hogy a FED első igazgatóit az USA elnöke nevezheti ki, de Wilson későbbi elmondása szerint neki egy igazgató kinevezésére volt lehetősége, a többieket a jegybank részvényeit birtokló nagy bankok nevezték ki. Így kaparintották meg a dollárt.
A hitelcsapda történeti háttere
1927 elején a Federal Reserve Bank igazgatói a Bank of England vezetőivel karöltve kidolgozták az „olcsó hitel” politikáját. Ennek eredményeként a Wall Street minden korlát nélkül ontotta az alacsony kamatú kölcsönöket a New York-i tőzsdén hatalmas reklámmal propagált spekulatív részvények és kötvények vételére.
Mikor ez a spekulációs hullám a tetőfokára ért, a FED lehúzta a függönyt, és egyik napról a másikra felmondta a kölcsönöket, a kamatlábat pedig 20 százalékra emelte. A bajba jutott spekulánsok ezt képtelenek voltak kifizetni, ezért tömegével piacra dobták értékpapírjaikat, mire ezek drámai zuhanásba kezdtek.
1929 októberében és novemberében az árfolyamesések miatt mintegy 160 milliárd dollárt kitevő értékveszteség jelentkezett a New York-i tőzsdén, amin nem a nagy bankárok, hanem amerikai kisemberek milliói veszítettek.
Az 1929-es nagy gazdasági világválság következményeként a FED és a nagy bankok vezetői nem győzték hangsúlyozni, hogy annak érdekében, hogy ilyen válságok többet ne forduljanak elő, az egész világ pénzügyeit és monetáris politikáját szorosan össze kell hangolni. Az 1944-es, híres Bretton Woods-i értekezleten ki is dolgozták a két nemzetközi szervezet, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tervezetét. Azóta ez a két szervezet a nagy „jótevő” szerepében végzi „áldásos” tevékenységét szerte a világban.
A recept, amit a Federal Reserve Bank irányítói követnek, az 1929-es nagy válság óta mindig ugyanaz. A bajba jutott országok ajtaján mindig kopogtat a FED részvényesei – köztük a Goldman Sachs – által életre hívott IMF, és pénzügyi mentőcsomagot ajánl föl.
A segítséget olyan feltételekhez szabják, hogy az adott kormánynak megszorító intézkedéseket kell végrehajtania a lakosság terhére. Így valósul meg Mayer Amschel Rothschild álma, miszerint nem a kisembereket kell uzsorakamatokkal kiszipolyozni, hanem uralkodók hitelezőjévé kell válni, és akkor majd azok fogják a kisemberekből kisajtolni a pénzt. Ez egy állandó bevételi forrást jelent a hitelezőknek, hiszen ezeket a kölcsönöket csak nagyon hosszú idő alatt, vagy sohasem lehet visszafizetni.
A FED ki- és bejáró emberei
Annak érdekében, hogy mindez meg is valósuljon, a FED-nek olyan emberekre van szüksége, akik tevékenységük révén elérik az adott kormánynál, hogy mindenképp az IMF-hez forduljanak.
Jól emlékszünk, hogy José Manuel Barroso volt az, aki 2011-ben a Valutaalap által nyújtandó hitel lehetőségéről tárgyalt Orbán Viktorral, miközben egyfolytában sürgette a magyar kormányt, hogy lakossági megszorító intézkedésekkel nyomja 3 százalék alá a büdzsé hiányát. Ezt utasította el akkor az Orbán-kormány.
Az akkori portugál bizottsági elnökön kívűl három olyan meghatározó európai uniós politikust is ismerünk, akik elvégezték a piszkos munkát és – közülük ketten – kimutathatóan kapcsolódnak a FED-hez.
Mario Draghi
Egyikük Mario Draghi, aki jelenleg az Európai Központi Bank elnöke. Mindenki által elérhető életrajza szerint Draghi 2002 és 2005 között szintén a Goldman Sachs-nál dolgozott. 2011 novemberében kinevezték az Európai Központi Bank elnökének. Draghi alig egy hónappal hivatalba lépése után elfogadtatta az eurózónás pénzügyminiszterekkel, hogy az IMF-től vegyenek fel egy 200 milliárd euró összegig terjedő hitelt az eurózóna válságának kezelésére.
Az eredményt ismerjük: az olasz gazdaság történetének egyik legnehezebb időszakán megy azóta is keresztül, a munkanélküliségi mutatók az egekben, csökkenő életszínvonal mellett.
Mario Monti
A másik szereplő Mario Monti, korábbi, belső piacért és adózásért felelős uniós biztos. Monti volt Olaszország miniszterelnöke, amikor a Draghi által melegen ajánlott IMF-hitel elfogadásra került. Mario Montit Barroso bízta meg még 2010-ben annak a munkacsoportnak a vezetésével, amelynek feladata az Európai Egyesült Államok gazdasági és piaci alapjainak megteremtése.
Lukasz Papademosz
A harmadik politikai szereplő Lukasz Papademosz, aki annak idején elérte, hogy Görögország belépjen az euróövezetbe, és ezzel az egyébként sem túl acélos görög gazdaság meginduljon a lejtőn. Miután ezt a feladatot elvégezte, Papademoszt meghívták az Európai Központi Bankba alelnöknek, majd a nagy görög hitelválság idején történetesen ő lett országa miniszterelnöke.
Ő írta alá azt a Görögországnak nyújtandó, 130 milliárd eurós IMF/EU-hitelcsomagot, amely a hazáját hosszú időre adósrabszolgaságba taszította. Nem mellékesen Papademosz 1980-tól kezdve a Federal Reserve Bank-nál dolgozott, illetve mielőtt hazája központi bankjának első embere lett, oktatott a Harvard Egyetemen is.
Azt pedig, hogy mi következhet abból, hogy a balliberálisok és az Európai Unió új üdvöskéjének tartott Emmanuel Macron francia államfő a Rothschild & Cie Banque nevű pénzintézettől került a politikába, azt mindenki fantáziájára bízom.
Felhasznált források:
– Corti, Count Egon Ceasar: The Rise of the House of Rotschild, Western Island, 1972.
– Nicola M.: The World Conspiracy, Portland, USA, 1990.
– Mullins, Eustace: The Secrets of the Federal Reserve, Jekyll Island Edition, 1991.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS