A gólya hetedik fészke

Éles váltás volt, ahogy a csíksomlyói búcsú lassú, ünnepélyes hömpölygését felváltotta Böjte Csaba ferences szerzetes mikrobuszának négy napon keresztüli üldözése. Utóbbit ugyanis talán nemcsak a dízel, hanem a szentlélek is hajtja, ezért örökös lemaradásban vagyunk. Az utóbbi idők felhabosított botrányai okán szerettünk volna egy tisztázó jellegű interjút kérni Böjte Csabától, aki azzal a javaslattal tért ki a felkérésünk elől, hogy inkább azt mutassuk be, hogyan élnek, mit csinálnak a különböző házakban, hiszen ez a tapasztalás talán többet mond el munkájának lényegéről, ezért is ajánlotta fel, hogy csatlakozzunk hozzá.

Csíkszeredából Gyergyóremete felé tartunk, Csaba testvér a hátsó ülésen mesél épp Füssy Angéla kolléganőnknek arról, mire is lesz majd érdemes figyelni Csutakfalván, Gyergyóremete egyik melléktelepülésén (Füssy Angéla az utazásról szóló cikkeit itt és itt olvashatják). Közben feszengek a volán mögött, mégiscsak két anyát és egy jelentős gyermekvédelmi intézményrendszert vezető szerzetest fuvarozok, be kellene tartani a sebességhatárokat, amelyeket sem a helyi forgalom dinamikája, sem az idő szűkössége nem engedne. El is késünk végül, a szerzetesi mikrobusz jóval előttünk megérkezik már. Ditró és Gyergyóremete között látjuk meg az egyik magányos póznán tornyosuló, tortaszerűen felépülő gólyafészek-tornyot. Legalább hét réteget, hét korábbi fészket számolunk a legújabb alatt, amelyet a fészektulajdonos éppen igazít. Kicsit kizökkenti a társalgást a látvány, előkerül, hogy nálunk sok településen milyen ritka, vágyott vendég a gólya és milyen megtisztelő egy falunak, ha a lelkünknek oly kedves madarak lakóhelyül választják. Böjte atya türelmesen kivárja lelkesedésünk elcsendesedését.

Mosolygós magyarok- fut át az agyamon -, mosolygós magyarok vagyunk, akik minden haszontalanságra képesek rácsodálkozni. Ezt a kifejezést korábban, még Székelydobóban, egy kocsmában hallottam.

Felteszem, nem annyira elterjedt, mindenesetre ott így jellemzik az Anyaországól Erélybe, Székelyföldre látogató azon turistákat, akik képesek három egybefont kukoricacső láttán ámulatba esni. A Mol-kutaknál ők vásárolnak be gagyi, Székelyföld-feliratú csokoládékból, meg abból a rettenetes minőségű és színű afináta pálinkából, magyarán áfonya ízű égetett szeszesitalból, amit a kutya meg nem inna különben. A mosolygós magyar úgy járkál mint egy skanzenben, igazodni igyekezve a helyi nyelvi viszonyokhoz próbálgatja az „és” helyett a „s”-t, Lacu Rosu feliratú fokossal parádézik, de képtelen megszokni a lószar jelenvalóságát és lépten-nyomon belelép. Akárhányszor megy is az ember Erdélybe, mégiscsak megmarad valahol mosolygós magyarnak, úgy is kezelik.

Böjte Csaba; fotó: MTI

Közben áthajtunk az egyre szépülő Gyergyóremetén, a patak mellett térünk le Csutakfalvára, ahol egy kicsi házból kialakított napközit látogatunk meg. Böjte atya elmondja, hogy a napközik létesítése újabb innováció, amely abból az egyszerű tapasztalásból született, hogy a gyerekek iskola után könnyen szétszélednek, csellengenek, nem írják meg a házi feladatot, ha viszont tanítás után átmennek a napközibe, jobban szem előtt vannak, kevesebb is a bukás, az osztályismétlés. Csutakvalva esetében éppen nulla. Most is van, aki biztos pótvizsgázni fog, de a nyáron is lesz napközi, lesz idő bepótolni. Nem elhanyagolható szempont, hogy a tanulók a napköziben enni is kapnak. Persze gondolhatnánk, nem nagy dolog ez, nálunk ezer éve van napközi, nem Böjte Csaba találta fel a spanyolviaszt. Erre még majd visszatérek. Mindenesetre Csaba testvér elmondja, hogy a napközik létesítése egy út, hogy kevesebb legyen a házaknál életvitelszerűen bentlakó gyermek.

Merthogy nem mindenki árva, aki a Szent Ferenc Alapítvány intézményeinek egyikében lakik.

Sokan vannak például, akik olyan eldugott kistelepülésen laknak, ahonnan nagyon bajos iskolába járni, és vannak szülők, akik jobbnak látják, ha közelebb van a gyermek az iskolához. Sokan vannak, akiket más élethelyzet sodor az alapítvány szárnyai alá. Külföldön megélhetést kereső szülők csemetéi, akikre nincs, aki otthon vigyázzon senki, mert a nagyszülők idősek. Vagy akár csak az egyik szülő halála, vagy a családi kötelékből való kilépése olyan megoldhatatlan anyagi traumát képes előidézni, hogy a gyerekeknek jobb, ha egy bentlakásos intézményben laknak. Persze vannak ennél súlyosabb történetek, mindig is ezek lesznek az inkább figyelemfelkeltők, nagy általánosságban azonban itt egy társadalmi élet anomáliái, rendszerszintű problémái sejlenek fel. Az erdélyi, székelyföldi kisebbségi magyar lét mindennapjai. Nem csak anyagi természetű problémák ezek, hiszen a román állam szociális, vagy csak akár a közlekedés hiányosságai is hozzájárulnak ahhoz, hogy egyes gyermekek egyszerűen kiszorulnak a társadalom vérkeringéséből. Csaba testvér még az autóban beszélgetve mondja el, hogy ez az életvalóság csapta arcon, amikor a dévai házat először megalapította, és mindent eszerint igyekezett és kellett is igazítani. Amikor Dévára egyre több gyereket hoztak, megnézték, mely vidékekről jönnek a legtöbben, és ott alapítottak újabb házat. Ezekben a házakban komoly ellenőrzésen áteső pótanyukák és pótapukák vették át a családfők szerepét, a gyerekeknek viszont rendszeresen, írásos formában kell beszámolniuk a házakban töltött mindennapjaikról. Fontos szempont, hogy a gyerekek a helyi iskolába járjanak, részt vegyenek a helyi közösség életében. Ezeknek a házaknak a működését, koordinálását végzi Böjte Csaba, közben igyekezve előteremteni a fenntartáshoz szükséges forrásokat,

hiszen azoknak csak harmadát állja a román állam, a többi adományokból, könyvkiadásból, szállásadásból, miegyébből gyűlik össze.

És közben a rendszer is formálódik, igazodik, változik. Létrejönnek a napközik például, az önellátás felé kacsingatnak a házak is, EU-s pénzek révén a kirepülőket segítik, kinek lakhatással, kinek a vállalkozás beindításával, kinek a továbbtanulással.

A szovátai ház, ahová Csaba testvér informálódni hívta a sajtót; fotó: MTI

Még mindig a csutakfalvi napközi folyosóján ácsorogva az én személyes mosolygós magyarságomról gondolkodom. Sokszor leírtam már, le is fogom még párszor, mekkora jelentőségű, hogy a magyarság már a Kárpát-medence dimenziójában gondolkodik. Szerintem másképp nem is lehet életképes. De, hogy ez a gondolat tartalommal teljen meg, ahhoz túl kell lépjünk a romantikus Erdély-járáson, túl a csíksomlyói búcsún, túl az ezeréves határnál ellőtt szelfin. Természetesen mindezek nagyon fontosak, különösen talán a búcsú. Mégis, itt az ideje, hogy behatóbban megismerjük a határon túli magyarság mindennapi valóságát, megértsük a problémáikat, ne pedig zavartan félrenézzünk. Böjte Csaba munkásságának egyik mellékszálaként végzi ezt a feladatot is, tárja elénk évek óta, mi és hogyan van valójában.

Hogy ne legyünk többé mosolygós magyarok, hanem simuljon össze a tudásunk, kapaszkodjanak egybe a társadalmaink.

Hogy miért is adtam címnek éppen ezt, amit? Leginkább azért, mert a pár napba sűrített élményt, tapasztalatot amúgy is lehetetlen volna egy karámba beterelni. Ezért csak kiemelni lehet ezek közül egyet, talán nem is a legfontosabbat, csak mondjuk azt, amiről kevesebbet beszélünk: mit csinál valójában Böjte Csaba? Böjte Csaba alkalmazkodik. Felismeri a valóságot, és választ keres a kihívásokra. Folyamatosan újra és újra építi a fészkét, az előző alapjaira, de azt megújítva. Ha valamit igazán érdemes eltanulni tőle, az a képesség a helyes valóságértelmezésre. Szerintem egyébként pont ez az, amit a legjobban gyűlölnek benne. Böjte Csaba egy addig legalábbis nálunk nem ismert társadalmi problémát vett a nyakába, ezzel pedig jelentősen megzavarta a mainstream által felépített szánandók rendszerét. Az erdélyi, székelyföldi árvák problémája iránt addig és azóta is érzéketlen az az értelmiségi holdudvar, amely berzenkedve igyekszik a saját kiszemelt áldozatait előtérbe tolni. Böjte Csaba célja ráadásul igyekszik visszavezetni ezeket az elveszett lelkeket a társadalomba, és sikeres is ebben.

A modern korunk által kiemelt „más”-okat ellenben nem cél a társadalomba visszavezetni. Ehelyett a társadalmat kell miattuk dekonstruálni, meghajlítani.

Böjte Csaba munkája azért eredményes, mert úgy építette fel a rendszert, hogy az legyen. Hogy az ő elesettjei ne legyenek örökké egy magukat segítőknek beállító élősködő hálózat foglyai, hanem a lehetőségükhöz képest teljes életet tudjanak élni. Ez az a képesség, ami megemészthetetlen azok számára, akik a modern kor jótevőiként olyan csoportokat szemelnek ki, vagy akár kreálnak, akikből meg is képesek élni. Nyomorkufárok ők, akiket Böjte Csaba pusztán azzal lebuktat, hogy unortodox. Ráadásul Böjte Csaba túllép a modernitás divatos embergyűlöletén, és azt is felmutatja, hogy az emberek jók, hogy hajlandóak segíteni, hogy képesek változni, hogy képesek meghaladni önmagukat, az élet által eléjük tornyosuló akadályokat, hogy minden emberben, még a legelesettebben is ott van a szívbe írt isteni törvény. Csaba testvér ezért veszélyes, érthetetlen és idegen sokak számára, akik beleszoktak a sztereotípiáikba egyházról, gyerekekről, határon túliakról, és csak arra érzékenyek, ha azok beteljesülni látszanak.

Én mindenkinek csak azt javaslom, üljön be Csaba testvér mellé néhány napra abba a mikrobuszba, másképp úgysem lesz meggyőzhető. Gondolnánk, hogy tízmillió ember úgysem férne el még szétosztva sem az egyik ülésen, de történtek már csodás halszaporítások, hátha… És akkor megértenénk, hogy mi mindannyian kicsit Csaba testvér árvái vagyunk.

A dévai ház, ahol minden elkezdődött; fotó: MTI

Vezetőkép: MTI; a kép illusztráció. Szándékosan nem tettem a cikkbe gyermekeket ábrázoló képet. Egyes médiumok most erre vannak kihegyezve, de tévednek, ha azt hiszik, hogy pusztán ennyin múlik Csaba testvér árváinak támogatása.