A magyar emlékezet alapvetően nem őriz pozitív élményeket a Habsburgokról, ugyanakkor mégiscsak a Habsburg uralom vége felé kezdett el hazánk felzárkózni Európához az évszázados lemaradottságából. Abból a lemaradottságából, ahová a Habsburg uralom kezdetén, a rajtunk keresztülhúzódó szultáni–császári frontvonal miatt zuhant. Ebben a felzárkózásban kulcsszerepet játszott egy olyan Habsburg, aki mecénás polihisztor módjára sok mindenbe belevágta a fejszéjét, és akár még a saját uralkodói családjával is konfliktusokat vállalt Magyarország érdekében. József nádor, a legmagyarabb Habsburg személye és élete a Habsburg Történeti Intézet által Budapest egyesítésének 150. évfordulója alkalmából rendezett konferencián elevenedett meg pár napja.
A nádor élete és működése teljesen egybeesett a reformkorral, amikor számos nagyformátumú szövetségest talált idehaza az ország modernizációjához. Az Egy modern fővárosért – József nádor és Pest-Buda címmel megrendezett konferencián rövid előadások váltották egymást gyors egymásutánban, így amint Schmidt Mária, fogalmazott a zárszavában, ez inkább csak ízelítő volt egy elkötelezett, nagy munkabírású, színes egyéniség életéből, amelyet egy teljes kutatási program dolgoz majd fel a közeljövőben, jóval mélyebb merítéssel. A Habsburg származású nádor az élet sok területén tudott maradandót alkotni – mondta a Habsburg Intézet főigazgatója.
Ezt, a József nádor életén is túlmutató szerteágazó tevékenységet mutatták be a korszak különböző területeivel foglalkozó történészek. A tisztségét több, mint ötven éven át viselő Habsburg sarj szinte mindenütt ott volt támogatólag, ahol valaki – akár gazdaságilag, akár kulturálisan – az ország, és különösen Pest-Buda felemelésén ügyködött. Felkarolta a konferenciának is helyet adó Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchenyi Könyvtár megalapítását, és Szépészeti Bizottságot alapított, a városrendezéssel Hild Józsefet megbízva. Ez már csak azért is szükséges volt, mert mint a konferencián kiderült, a 18. század végén nagyjából tízezres lakosú Pest a rá következő fél évszázadban a technikai fejlődés több ágában is élen járó, ugyanakkor a magyar nemzeti identitást, a magyaros viseletet is újra felfedező, százezres nagyvárossá duzzadt. Ennek a fejlődésnek kiemelkedő mecénása volt József nádor.
József nádor magyar viseletben a konferencia plakátján (fotó: Habsburg Történeti Intézet)
Ipari és nemzeti fejlődés kéz a kézben
A számára oly fontos iparfejlesztés ráadásul erősen nemzeti karakterű volt, összefonódott az erősödő nemzeti öntudattal – derült ki a konferencián. Külön érdekesség, hogy a Himnuszt legelső alkalommal egy gyárban, méghozzá az Óbudai Hajógyárban énekelték el a Széchényi gőzhajó 1844-es vízre bocsátásakor, a Nemzeti Színház kardalosai. Ezt a gyárat a József nádor által alapított hajózási cég telepítette Óbudára 1835-ben, az egész magyar iparosodásnak nagy löketet adva, és a következő évben vízre is bocsátották az első itt készült gőzhajót, az Árpádot. Ez a hajó huszonnégy óra alatt megtette a Pest–Pozsony távolságot, ami óriási előrelépést jelentett abban a korban. Elhangzott azonban a legelső pest-budai tömegközlekedési eszköz neve is: a Carolina gőzhajót 1817-ben bocsátotta vízre Sellyén a tervezője, Bernhard Antal, ám nem tudta sikerre vinni a szabadalmát, csupán 1820-ban használták a pest-budai átkelőnél, de még bérlet, sőt gyerekjegy is létezett rá. Hamarosan a József nádor által alapított cég hajói vették át a járatokat, majd elkezdődött az Óbudai Hajógyár sikertörténete.
A szárazföldi tömegközlekedésben is ekkor történtek az első lépések – a nádor sok új technológia meghonosodását támogatta. Az általa támogatott első vasút, a kőbányai lebegővasút hamar kudarcba fulladt – a pályaelemeit később a Lánchíd építésénél hasznosították –, majd a nádor még éppen megérhette, hogy 1846-ban elindult az első menetrendszerű személyvonat Pest és Vác között.
Az Óbudai Hajógyár, az ország egyik első gyárának szerelőcsarnoka (kép forrása: pestbuda.hu)
A rendi hadsereg meghaladásával idegen nyelvű tisztek lepték el a hadsereget, ami megszülte a nemzeti tisztképzés igényét. Ezt akarta megoldani a legmagyarabb Habsburg a magyar tiszti iskolával, a Ferenc császár feleségéről elnevezett Ludoviceummal (a császárné komolyabb összeget ajánlott föl a célra a koronázási tiszteletdíjából). A sok-sok akadályoztatás miatt a Ludovika végül csak 25 évvel a halála után nyílt meg, ám az érdemei így is elvitathatatlanok benne.
Habsburgból „Kleine Rákóczi”
József nádor akár uralkodó bátyjával, az osztrák császár és magyar király I. Ferenccel is vállalta a konfliktust a magyar érdekekért, de alapvetően a közvetítés volt a célja Bécs és Magyarország között. A szakmája szerint kertésznek kitanult, modern nevelést kapott, több nyelven beszélő, művelt főherceg magyarul is elég jól megtanult, remekül érezte magát a kis német hercegségekhez képest jóval nagyobb távlatokat kínáló országban, és kitartóan küzdött a magyarokról az Udvarban elterjedt szeparatista és forradalmi kép ellen, amely a Martinovics-féle jakobinus összeesküvés után alakult ki. Később ő lett gunyorosan a „Kleine Rákóczi” a dinasztiában. A szabadságharcot és az annak leverése után következő, elnyomó, németesítő neoabszolutizmust már nem érhette meg, ám 1847-es halálával nem ért véget a hatása: amit életében tett Magyarországért, az az ország dualizmus idején végbement, rendkívüli gazdasági, ipari és kulturális kivirágzásában csúcsosodott ki.
Alcsúti birtokán, a szovjet hadsereg átvonulásával végromlásba taszított, mára csaknem teljesen elpusztult kastély körül mintagazdaságot alakított ki, de a Városliget kiépítésénél is oroszlánrészt vállalt, ahogy a Margitszigeten is egy nagy kiterjedésű park létrejötte fűződik a nevéhez. Emellett kulturális és humanitárius egyleteket támogatott, és úgy általában nehéz olyan fejlődési epizódot találni a 19. századi Pest-Budán, illetve Budapesten, amelyen ne lenne rajta a kéznyoma. Az ő élettörténetét feltáró kutatási program ezt a rendkívüli munkásságot, számos esetben akár meglepő összefüggéseket tárhat majd a nagyközönség elé.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS