A harmadik világot látni elég elmenni „Nyugatra”

Nápoly nem egy jó hely. Olaszországot egyebekben lehet ezer és egy dolog miatt dicsérni – gasztronómia, építészet, történelmi emlékek, flóra és fauna –, nem is akarom mindezeket kétségbe vonni, de őszinte meglepettséggel fogadnék mindenkit, aki arról kezdene el ájultan áradozni, milyen csodálatos hely a város. A település, ami egyébként fogalmam sincs, hogyan és miért kaphatott világörökségi védelmet, mert a világon semmi egyedi nincs benne, hacsak nem tekintjük egyedinek azt, hogy minden mocskos, koszos, elhanyagolt és olyan, mintha egy nukleáris katasztrófa után lennénk három évtizeddel. Nem utazóblog ez, rá is térek mindjárt a lényegre, de muszáj némi hangulati megalapozottságot biztosítanom az olvasók felé. Már csak azért is, mert Nápoly a mai napig – legalábbis én így tapasztaltam – őriz valamifajta kósza, kócos romantikát az emberek fejében. Egészen pontosan Nápoly emléke. Az egykorvolt Nápoly emléke, a fene sem tudja.

Példának okáért édesanyám jó húsz évvel ezelőtt volt a városban és összességében úgy számolt be az élményről, mint egy kifejezetten pezsdítő, jó látogatásról. Habár nehezemre esik elképzelni, hogy akkor nem pont ugyanúgy viselkedtek a dél-olaszok, mint most, és azt is csak nagyon nehezen tudom elhinni, hogy látványosan kevesebb szemét lehetett, némi különbség biztosan akadt.

Köztünk szólva, van az a nagyon, de nagyon csúnya olasz szólásmondás, nyilvánvalóan csak szélsőséges olaszoktól, hogy ami Rómától délre található, az Afrika, ami a közállapotokat és amúgy minden egyebet érint. És pár nap Nápoly után bizony azt is jobban megérti az ember, miért lehetett annak idején – nem is olyan régen – egészen komolyan vehető politikai elgondolás a szeparatizmus azon formája, amely Észak-Olaszországot elválasztotta volna a déliektől. Lega Nord, mond ez valakinek valamit? Mára csak a Lega maradt belőle, mert színre lépett egy egészen új, fenyegetőbb probléma: a migráció.

Na, itt érünk el a lényeghez, mert az egészen egyszerűen nem normális, nem lehet az, hogy egy nyugat-európai ország harmadik legnagyobb városában az ember közelebb érzi magához a harmadik világot, mintha oda valóban elutazna. Nem normális, hogy Tunisz életszerűbb képnek tűnik Olaszországban, már csak azért sem, mert voltam Tuniszban, ott viszont nem találtam Milánóra hajazó területeket. Emlékszem, még tíz, sőt, nyolc évvel ezelőtt sem tudtuk még elképzelni, hogy Magyarország mindennapi életét befolyásoló tényező lehet a migráció. Egyszerűen nem értettük, mi ez az egész, de hogy politikát, embereket komoly számban megszólító politikát nem lehet belőle felépíteni, az egészen biztosnak tűnt. Hallottuk a híreket, hogy Franciaországban meg egyébként Olaszországban is sokan tiltakoznak ellene, vannak ilyen közéleti erők is, na de mi is ez egészen pontosan? Hogyan is érthetnénk ez Közép-Európából? És biztos sokaknál akkoriban még be is kapcsolt a jóemberkedő attitűd, nem is rónám fel ezt senkinek: hát mi a baj ezekkel a szerencsétlenekkel? Segíteni kell mindenkin, mindig, nem igaz?

Hulladékhalom mellett tol babakocsiban ülő kisfiút egy férfi Nápolyban. A szemétszállítás elmaradása miatt tiltakozó nápolyiak felborogatták a kukákat és szétterítették tartalmukat az utcákon. Az ismétlődő szemétválság egyik oka az, hogy két év óta nem sikerül hatékony hulladékválogató és hasznosító rendszert kiépíteni Nápolyban és környékén. (2011) Fotó: MTI/EPA/Ciro Fusco

Kapisgáltam csak, mi ez az egész. Mondjuk 2006-ban, Párizsban járva, már éppen nem gyerekként. És csak nézelődtem, nagyon meglepetten, hogy hoppá, kissé más az utcakép, mint otthon. Ezt nevezik itt fejlődésnek, előrelépésnek? Vagy 2014-ben Brüsszelben, ami már akkor is egy monstre menekülttábor volt, utcasarkonként felépített sátortáborokkal. Ez az új Európa fővárosa? Mondjuk annak szimbolikus. Ezt sikerült elérni Nyugaton? Errefelé szeretnénk mi is tendálni? Majd érkezett 2015, és mi is nagyon gyorsan megtanultuk, milyen veszélyeket is rejteget a migráció. Bizony, az egy évszázaddal ezelőtti történések analógiájára most is elmondhatnánk, hogy amiként a hosszú 19. század valójában az első világháborúval ért véget, úgy a hosszúra nyúlt, ilyen-olyan, de még az én generációmat is felnevelő 20. század valamikor a 2010-es évek fordulóján fejezte be pályafutását. Onnantól fogva tett fel a sors egész Európa számára egy még ma is megválaszolatlan kérdést. Amit aztán a háború tovább színesített, de erre most hadd ne térjek ki.

Persze az ember unos-untalan látja maga előtt a magyarországi jó embereket, ahogy undorral vegyes gúnnyal mondják, hát persze, persze, nyilván Nyugat-Európa az összeomlás szélén van, hogyne, hogyne, mikor gazdagok, meg fejlettek. Ja, elég sok ablakban tényleg ott lobogott a szivárványszínű zászló a Pride-month tiszteletére, rajta meg virított a pace szó. Milyen modern, milyen progresszív! Alatta a földszinten mondjuk olyan szagban grasszálnak a migránsok, teljesen és kizárólag csak a migránsok, ami Budapest legrosszabb helyein sem uralkodik, na, de a zászló…! Úgy őszintén szólva szomorú is ez. Korábban élhetőbb, tán egyszervolt szép városok és régiók válnak élhetetlenné, ahol csak rémülten figyeled, hogy mi is történt. És hogy mégis kiknek lehetett ez jó. Ezek a helyszínek mindenkori, örök mementóként kell szolgáljanak arra, hogy Magyarország milyen szenzációs helyzetben is él. Ezt egyszer, egyetlenegyszer lehet elrontani, utána nincs lehetőség a javításra. Komolyan, aki kételkedik abban, hogy Európa jövője Közép-Európa, tegye be a lábát ilyen helyszínekre.

Jó, így zárásként, van azért elviselhető része Nápolynak is. A riviérája egész pofás, a kosz is kevesebb és nem rossz fejek a helyiek, csak hosszabb távon elviselhetetlenek. Azért én nagy örömmel senkinek sem ajánlom.

Fotó: MTI/EPA/Ciro Fusco