A Szovjet Birodalom is élt a kollektív bűnösség elvével, ezért a kárpátaljai magyarság a teljes elnyomásból kellett megfogalmazza mindazokat a megmaradásához szükséges minimális feltételeket, amelyek máig sem változtak. A Váradi Natália főiskolai docenssel készült interjúnk második részében azokkal a “beadványokkal” foglalkozunk, amelyekben a kommunista időszak alatt a kárpátaljai magyarság a sérelmeit fogalmazta meg, valamint igényét a magyar nyelvű oktatásra, könyvkiadásra, sajtóra, kulturális életre. (Az első rész IDE kattintva olvasható.) Bár a dokumentumokat legtöbbször súlyos retorziók követték, összességében elmondható, hogy hozzásegítették a kisebbségben élő magyar közösséget például a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) megalakításához. Mint Váradi Natália felidézi, Fodó Sándor, a KMKSZ első elnöke, Visken elhangzott beszédében pedig arról beszélt: a Szövetség létrejötte bizonyítja, “a kárpátaljai magyarság, ha összefog, van benne erő, ki tudja harcolni nemzetiségi jogait, mert van miért harcolni: a szülőföldön való boldogulásért, megmaradásért”.
Hűséges olvasóink tisztában vannak vele, portálunk milyen rendszerességgel és sajnos milyen régóta foglalkozik a kárpátaljai magyarság jogfosztásának kálváriájával, amelyet ugyan a háború borzalma háttérbe szorított egy időre, jelenleg Ukrajna uniós és NATO-csatlakozása kapcsán ismét napirendre került. Bár sok vád éri a magyar kormányt és diplomáciát, hogy hazánk a kisebbségi problémákkal takargatja alapvető oroszbarátságát, legutóbb ennek cáfolataként írtunk a magyar–ukrán diplomáciai kapcsolatok 2010–2017 közötti időszakáról, amelyet éppen nem az ellenségeskedés jellemzett. Hazánk komoly diplomáciai erőfeszítéseket tett – az időszakban az Európai Unióban egyedül – Ukrajna európai integrációjának elősegítése érdekében, ezért is érhette 2017-ben arculcsapásként Magyarországot, hogy az ukrán nyelvi és oktatási törvényen keresztül kvázi megsemmisítő csapást mért Kijev a kárpátaljai magyarság jogaira. A diplomáciai viszony elmérgesedése tehát az orosz–ukrán háborút jóval megelőzve kialakult már, és azért egyértelműen az ukrán fél tehető felelőssé, a kapcsolatok normalizálódása tekintetében is azon a térfélen pattog a labda.
A kollektív bűnösség elve a Szovjetunióban is direktíva volt
Ami kevésbé ismert a hazai olvasóközönség számára, az a gyakran kilátástalan küzdelem, ahogy a kárpátaljai magyarság már a szovjet elnyomás béklyójában is megpróbálta nemzeti, nemzetiségi jogait érvényesíteni, egyáltalán azoknak hangot adni, megfogalmazni azokat az alapvetéseket, amelyek mind a mai napig fundamentumát jelentik a kisebbségi törekvéseknek. Arról is nem egy cikkben írtunk már, hogy a Szlovákiában lényegében máig érvényben tartott Beneš-dekrétumok hogyan őrzik még a XXI. században is a kollektív bűnösség elvét.
Arról kevesebbet hallani, hogy a Szovjetunió is operált hasonló, kisebbségellenes dekrétummal. A második világháborút követően érvényben lévő szovjet direktíva ugyanis megfogalmazta, hogy Magyarország háborús bűneiért nemcsak az akkor aktuális politikai vezetést terheli felelősség, hanem az egész magyarságot is. A kollektív bűnösség elvén alapuló megbélyegzésnek kézzelfogható eredménye volt annak a sok ezer magyar és németajkú embernek a deportálása, akik Ukrajna területéről a Gulág és a Gupvi büntetőtáboraiba kerültek. Nyilván ebben a közegben szó sem lehetett a kisebbségi érdekérvényesítésről, egészen Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig. Az ezt követő enyhülési időszakban jelentek meg csírái a magyar kulturális szabadság vágyának, amelyhez különben különös mód lökést adtak az 1956-os forradalom és szabadságharc magyarországi eseményei is. Váradi Natália történésszel készített korábbi cikkünket éppen azzal a megállapítással fejeztük be, hogy
az ’56-os forradalom eseményei a szovjet hatalom igyekezete ellenére is nyomot hagytak a kárpátaljai magyarság emlékezetében, és nemcsak közelebb hozta, egységbe kovácsolta a magyarokat, de táplálta a reményt egy igazságosabb, szabadabb élet után. Ugyanakkor a történészek egy része is azt állítja, hogy a sok kihallgatás, letartóztatás és megfigyelés ellenére ’57-től fokozatos enyhülés következett a kárpátaljai magyarok számára: szabadabban utazhattak rokonlátogatásra Magyarországra, megindult a magyarországi könyvek, folyóiratok behozatala, hozzá lehetett jutni a magyar és világirodalmi művekhez. Ez a folyamat egyúttal szakítást is jelentett azzal az ideológiával, hogy a kisebbségeknek kulturálisan önfenntartónak kell lenniük, azaz a kárpátaljai magyarság, ha számtalan szűrőn és cenzúrán keresztül is, de lényegében újra visszakapcsolódott az anyaország kulturális vérkeringésébe.
Jelen cikkünkkel pedig a kárpátaljai magyarság történetét is folytatva már kifejezetten arra a nemzeti, nemzetiségi építkezésre koncentrálunk majd, amely végül a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) megalapításához, illetve a kárpátaljai kisebbségi igények konkrét megfogalmazásához vezettek. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan formálódik egységgé a kárpátaljai magyarság igénye, és hogy időben is mennyire minimálisan változott. Az ismételt jogfosztást tekintve pedig láthatóvá válik az a jelentős visszalépés, amelyet a magyarság évtizedes törekvései ellenére az újabb korban elviselni volt kénytelen.
Váradi Natália. Fotó: Pro Minoritate/Facebook
Csak 1963-ban mer előállni a kárpátaljai magyarság a sérelmeivel
“Az ’56-os forradalom leverését követően a megfélemlítés és csend újabb időszaka következik a kárpátaljai magyarság életébe, mégis, ahogy a politikai helyzet engedi, időnként határozottabban, máskor bátortalanul a nemzeti ébredés egyre több jelét adja” – veszi fel korábbi interjúnk fonalát Váradi Natália, aki rögtön meg is határozza ennek a folyamatnak a legkézzelfoghatóbb dokumentumait, azokat a beadványokat, amelyeket a kárpátaljai magyarság jogainak megszerzése vagy visszaszerzése érdekében állítanak össze a helyi értelmiség képviselői, hogy aztán azokat a legfelsőbb szovjet szervezeti szintig próbálják eljuttatni, minden esetben retorziókat kockáztatva.
Az első ilyen beadvány 1963 januárjában születik, és olyan magyar vidéki értelmiségiek állítják össze – köztük Kis Kovács János, Drávai Gizella, Bíró Bertalan, Nagy József, Huszti József és társaik –, akik változásokat szeretnének kieszközölni a helyi magyarság életében. A beadványt a kijevi vezetés feje felett némileg átnyúlva a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságához küldik, annak egy másolatát eljuttatják az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának is. A dokumentumban elsőként tárják fel a kárpátaljai magyarokat ért sérelmeket, többek között azt, hogy a magyar fiatalok közül nagyon kevesen végeznek felsőoktatási tanulmányokat az orosz–ukrán nyelvismeret hiányosságai miatt, ráadásul, ha diplomát is szereznek, nem Kárpátalján alkalmazzák, hanem nyilván némi szándékosságal szétszórják őket az orosz, ukrán nyelvterületekre.
A beadvány további problémaként nevezi meg, hogy az iskolákban is leginkább ukrán nemzetiségű tanítók és tanárok dolgoznak, akik nagyon rosszul beszélik a magyar nyelvet, a tarthatatlan helyzet megoldását pedig abban látják, hogy alakuljon egy magyar nyelvű felsőoktatási tanintézet, amely képes lehet a magyar anyanyelvű értelmiséget megfelelően kiképezni és munkába állítani. Váradi Natália kiemeli: a történészek egy része úgy véli, hogy a beadványnak köszönhetően nyílt meg 1963-ban az Ungvári Állami Egyetemen, a Filológiai Karon a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, azaz megindult a magyar filológiai oktatás, és amely körül pezsgő kulturális élet alakul ki.
Az 1963-as Beadvány levéltárban őrzött példánya, első oldala; forrás: KTÁL, F. 1. op. 5. delo Nr. 567. 25–28
Magyarországra is eljut a kárpátaljai magyarság sanyarú sorsának híre
1966-tól az ungvári egyetem beleegyezésével a magyar költők, írók publikálási lehetőséghez is jutnak, ugyanis egy egyetemista csoport megindítja az Együtt című gépiratos irodalmi folyóiratot, amelynek szerkesztője S. Benedek András költő, irodalomtörténész lesz. Az egyetemi pártbizottság a színvonalas, képekkel is díszített folyóiratot 1967-ben mégis betiltja, ennek pedig legfőbb oka az volt, hogy a lap szerkesztőbizottságának tagjai megtagadták a felsőbb pártkörökből érkezett „kérést”, hogy szakmai, elítélő kritikával illessék Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényét, amely munka az 1944-es málenkij robotot, azaz a kárpátaljai magyarok tragédiáját mutatta be.
Mint Váradi Natália felidézi, 1967-ben alakul meg a Forrás Ifjúsági Irodalmi Stúdió, amely közösségbe szervezi azokat a fiatal költőket, írókat, értelmiségieket, akik a kárpátaljai magyarságért tenni kívánnak. Ebből a körből származik Kovács Vilmos és Benedek András, akik 1970-ben, a szegedi Tiszatáj folyóiratban publikálnak írást „A magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában I. és II.” címmel, amiben az anyaországi olvasóknak is beszámolnak a kárpátaljai magyarság helyzetéről. Bár a cikk heves ellenérzéseket váltott ki a szovjet hatalomból, a szomszédos baráti, szocialista ország sajtójával a port összerúgni mégsem lehetett. Találni kellett tehát egy olyan szovjethű magyar elvtársat Kárpátalján, aki a Tiszatájban megjelent cikket cáfolja; erre Balla László vállalkozik is „A nagy szovjet család kis magyar közössége” címmel megjelent írásával, amelyben azzal vádolja a fiatalokat, hogy elidegenedtek a rendszertől és nacionalista elhajlást tanúsítanak. A cáfoló cikk mellett természetesen a retorzió sem marad el, a szerzőket pedig indexre teszik.
A fiatalságot ért vádak hatására ugyanakkor egy újabb beadványt fogalmaznak meg az érintettek 1971 szeptemberében, ismételten kérve a sérelmek kivizsgálását. Az újabb beadványban azonban már arra is kitérnek, hogy nincs magyar óvoda még a színmagyar településekben sem. Nehezményezik továbbá, hogy egyetlen önálló politikai napilap van, amelyet ráadásul éppen az őket megtámadó Balla László szerkeszt és irányít.
Váradi Natália azt is kiemeli: itt jelenik meg elsőként az a nagyon is húsbavágó sérelem, hogy még mindig érvényben van Kárpátontúli Ukrajna Népi Bizottsága első kongresszusának 1944. november 26-án kelt 52. sz. határozata, amely kimondja, hogy a németek és magyarok a kárpát-ukrajnai nép örök ellenségei, annak ellenére, hogy a magyarok nem tartoznak felelősséggel a Horthy-kormányzat bűneiért. Hangsúlyozták, hogy célravezető, a megoldás járható útja egy olyan testület létrehozása volna, amely a kulturális területen meglévő és jelentkező problémákat, ügyeket átnézné, a magyar érdekeket képviselné, hiszen nem másfajta, nem különálló érdekek ezek, csupán specifikusak. Bár az utóbbi fontos kitételek legalább belekerültek a sérelmek listájába, magának a beadványnak semmilyen eredménye nem lett, a válaszreakció a megszokott maradt: megfélemlítés, zaklatás, katonai behívás, munkahelytől való megfosztás.
Fülsüketítő csend következik
Váradi Natália kitért a kor egyik jelentős kulturális alakjának, Fodó Sándornak a szerepére, aki magyar nyelvészként a közösség lelke volt és szerteágazó, kultúraépítő, hagyománymegőrző tevékenységet folytatott, többek között a Magyar Népi Együttes megalakításával, előadások szervezévével, kamarakórus alapításával. Fodó karrierjét 1971-ben töri meg a Kossuth-nóta nyilvános eléneklése, rögtön nacionalizmussal vádolják meg és elbocsátják az egyetemtől, ahová majd csak ’76-ban térhet vissza.
Ugyanakkor Fodó nevéhez köthető az 1972-es harmadik, legismertebb és legösszeszedettebb, a tényeken alapuló beadvány, amelyet maga a nyelvész visz el egészen Moszkvába. A beadványban kiemelik az anyanyelvi oktatás megoldatlanságát, hogy továbbra is korlátozott a magyar fiatalok továbbtanulási lehetősége, hogy a magyar tannyelvű iskolák számára a megfelelő pedagóguskáderek utánpótlása nem biztosított, a magyar társadalmi és kulturális élet keretei nem adottak, nincs magyar színház vagy más kulturális intézmény, de a Területi Rádióstúdió magyar osztályának napi 5–10 percnyi terjedelmű önálló adása és a TV-stúdió heti egyszeri hírkommentárja sem elégíti ki a szellemi igényeket stb. A beadvány készítői kiemelik, hogy a felsorolt problémák abból erednek, hogy nincs megfelelő magyar képviselet, nincs olyan szerv, amely védené a magyarok jogait, és biztosítaná az egyenlő jogok mellett az egyenlő lehetőségeket. Váradi Natália kiemeli: természetesen nem meglepő, hogy az újabb beadványt is nacionalista elhajlásnak titulálják, az azt aláíró értelmiségiek egy részét kirúgják munkahelyeikről.
A ’70-es évek második felében a kárpátaljai magyarság elhallgat, egyfajta fülsüketítő csend következik
– fogalmaz a történész.
Balról: S. Benedek András, Kovács Vilmos, Szakolczay Lajos, Borbély Edit, Fodó Sándor, Balla Gyula, Zselicki József, Ungvár, 1974. Fotó: Fodó Sándor Közösségi Ház, Visk
A KMKSZ a szülőföldön való megmaradást tűzi ki célul
A ’80-as évekre térve a történész kifejti: a kárpátaljai magyarság a magyar állami televízió és rádióadásaiból tájékozódik, közép-európai idő szerint él, a szovjetnél jóval nyitottabb magyarországi kulturális életet a TV-adásokon keresztül szemléli. Ennek eredményeként a ’80-as évek elején a kisebbségi kulturális élet lakásokra, baráti összejövetelekre korlátozódik, ahol meg tudják beszélni nemcsak az aktuális társadalmi, de politikai kérdéseket is.
1982-től a szovjet érában felülről megfogalmazott együttműködési folyamatok lehetővé teszik a művelődési körök megalapítását, amilyen például az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub (1984), Móricz Zsigmond Irodalmi Klub (1986), II. Rákóczi Ferenc Magyar Irodalmi Kör (1987), Nyelvművelők és Irodalombarátok Drávai Gizella Köre (1987), Kovács Vilmos Kör (1988), Petőfi Sándor Anyanyelvi Művelődési Kör (1989) stb. Ezek a civil társaságok honismereti, anyanyelvi, hagyományápoló tevékenységet fejtenek ki, megemlékezéseket szerveznek. Ezekre a kultúrkörökre hagyatkozva, ezekből merítkezve és ezeket összefogva jön létre 1989 elején a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, mint a kárpátaljai magyarság kulturális, politikai érdekeit védő nemzetiségi társadalmi szervezet.
Váradi Natália hangsúlyozza, hogy a KMKSZ-nek nincs intézményi előzménye. A szervezet megalakítói kezdetben a felvidéki CSEMADOK példáját próbálják a kárpátaljai lehetőségekhez igazítani a rendszer által elfogadott, értelmiségiek által irányított, a kulturális tevékenységre összpontosító, a művelődési köröket összefogó szervezet képében. A széthullóban lévő Szovjetunióban azonban már inkább egy önálló, a rendszertől elkülönülő szervezet képe bontakozik ki. A KMKSZ-nek komoly lökést adott az 1989. január 21-én Ungváron megalakuló ukrán Sevcsenko Anyanyelvi Társaság területi szervezete, amely alapot teremtett arra, hogy az ukrán mellett akkor a magyar kulturális szervezkedésnek is van létjogosultsága. 1989. február 26-án, Ungváron, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alakuló ülésén mintegy 500 képviselő jelenik meg, gyakorlatilag valamennyi magyarlakta településről, akik egyhangúlag elfogadják az Alapítólevelet,
amely a szervezet célját a Kárpátalján élő magyar nemzetiség kultúrájának, nemzeti hagyományainak, anyanyelvének megőrzésében és ápolásában, anyanyelvi művelődésének és oktatásának elősegítésében, valamint az e célokkal kapcsolatos érdekek védelmében határozta meg.
A KMKSZ 1989 őszén számos településen elsőként emlékezik meg a málenkij robot és a sztálinizmus áldozatairól. Fodó Sándor, a KMKSZ első elnöke Visken elhangzott beszédében pedig arról beszél: a KMKSZ létrejötte bizonyítja,
a kárpátaljai magyarság, ha összefog, van benne erő, ki tudja harcolni nemzetiségi jogait, mert van miért harcolni: a szülőföldön való boldogulásért, megmaradásért.
A KMKSZ alakulóülése. Fotó: Youtube
Vezetőkép: Az 1972-es beadvány aláírásának szervezése közben, Saján, 1972. (Molnár Tibor, Fodó Sándor, id. Sari József). Fotó: Fodó Sándor Közösségi Ház, Visk
Facebook
Twitter
YouTube
RSS