„A szüleim voltak a rendszerváltoztatás vesztesei is. A fridzsiderszocializmus csak a legalapvetőbb szükségletek kielégítését engedte életcéllá válni, és lelki–szellemi sivárságba kényszerítette a „lakosságot”. (Lakosság: ezt mondták ránk. Nem voltunk magyarok, végképp nem nemzet, csak lakosság. Vagy legfeljebb állampolgárok, kötelezettségek özönével, jogok nélkül.) Nem volt jövőnk – azt nélkülünk és maguknak építették, úgy hívták, kommunizmus –, tehát nem volt mit tervezni, mindig csak az adott nap túlélése lebeghetett a szemeink előtt. Generációktól vették el így az öngondoskodás képességét – a szüleimtől is. Majd belökték őket a „szabad világba” azzal, hogy valahogy éljék túl. Nekik nem sikerült.” „Vidámság” a barakkban – Borvendég Zsuzsanna személyes írása a kommunizmus áldozatairól.
A „gulyáskommunizmus” szaga és zaja örökre az elmémbe vésődött. Ha gyermekkorom pillanatait idézem fel, a legvidámabb perceket is belengi a csattogó szürke köd. A forrasztó vékony füstcsíkja lassan kígyózott a plafon felé és összefonódott a Fecske cigaretta kékesszürke mérgével. A sajátos illatú homályon át Édesanyám mosolygott megtört, szomorú tekintettel rám és dolgozott. Mindig. A kis panelszobában hegyekben álltak a színes drótok, amelyeket műanyag dugaljakra kellett felerősíteni, majd felkötözni, hogy jobban tartson a forrasztás. Sokat ültem mellette. Beszélgettünk és közben járt a kezünk. Ő forrasztott, én meg tekergettem a merev kábeleket a megadott rendbe: az egyiket hátulról jobbra, a másikat elölről balra és így tovább. Oda sem kellett már néznem, tudtam, mi hová való. Gyorsan csináltam, hogy mihamarabb elfogyjon, és a nagy kapkodásban az sem érdekelt, ha feldörzsölte az ujjamat – mindegy, csak legyen már kész! Aztán ha éppen nem volt ott az a sok, undok, szivárványszín vezeték, akkor jöttek a fonalak. Azok is színesek voltak. A kötőgép felett ágaskodó szálvezető szívta, nyelte a bolyhos zsinegeket, pörögtek a pamutgombolyagok, miközben Anyukám kitartó monotonitással húzkodta azt a furcsa kart, amely fegyelmezett rendbe terelte a kötőtűk hadseregét, hogy a gép megszülje a karácsonyi banánomat.
Karácsonykor mindig volt egy fürt banán a fa alatt. Nagy kincs volt az akkor. Első emlékem erről az édes-krémes gyümölcsről, ahogy kucorgok az útpadkán imádott bátyám mellett, a komáromi hídon (a trianoni szégyenhatáron) és majszolom a banánt. Édesanyánk ott áll mellettünk, csípőre tett kézzel vitatkozik a határőrrel: ő bizony nem adja oda, ha nem vihetjük haza, itt helyben megeszik a gyerekek. És mi megettük. Nem értettem az egészből semmit, de kezdetben kacagtató volt a soha nem látott égi manna íze a számban. Aztán a helyzet és a környezet abszurditása lassan gyermeki lelkemre is rátelepedett, félelmetessé vált a fölénk tornyosuló fegyveres egyenruhások hada, ahogy méltatlankodva viaskodnak Édesanyámmal. És közben mi rendületlenül ettünk. Csak néztem és nem értettem, miért kell nekik ennyire a banánom. Vajon, ha átkelünk azon a sorompón, nem fogják-e kivágni a hasamból, ahogy a vadász kimetszette Piroskát a farkasból? Nem vágták ki, viszont később számtalanszor csempésztünk át rizst és cukrot ugyanazon a hídon, mert odaát olcsóbb volt. A torkomban dobogott a szívem, amikor a határőrök benéztek a Trabant ablakán, kinyittatták a csomagtartót és vizslató-gyanakvó tekintettel, barátságtalan modorban utasítgattak minket.
Nem szerettem az egyenruhákat, féltem tőlük. Féltem a végeláthatatlan szovjet konvojoktól, amelyeket nem lehetett megelőzni. Ha jöttek, mögöttük araszoltunk türelmesen, és nyiladozó értelmem kétségbeesetten tiltakozott a páncélosok ellen, gyűlöltem őket, ahogy gyűlöltem a vörös zászlókat március 15-én. Meg is kérdeztem egyszer a tanító nénit, hogy miért van kint az oroszok zászlója, amikor ők verték le a szabadságharcot? ’48-ra gondoltam, ’56-ról fogalmam sem volt. De megfagyott a levegő.
A kötőgép okádta magából a macskanadrágokat, pulóvereket, sálakat. Hihetetlen értékek voltak azok, NSZK-ból szerzett Burda divatlapok modelljei alapján készültek, a Centrum áruházakban ilyet nem árultak. Jöttek a megrendelések folyamatosan. Kattogtak-csattogtak a gépesített kötőtűk, készültek az „ajándék” darabok a bolti eladóknak is, akik sokatmondó pillantással vették át a kis csomagot az első hószállingózások idején, hogy december végén kihozzák a raktárból (pult alól) a fürt banánt, ami szenteste kötelezően ott sárgállott a karácsonyfa alatt.
Ott ültem a cigarettafüstben, szegtem, varrtam, gomblyukaztam és közben beszélgettünk. Ha nem beszélgettünk, akkor olvastam. Sokat. Rengeteget. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy kitörjek a szürke-füstös homályból. Faltam a könyveket és közben mozgott a kezem. Fűztem a drótokat, varrtam a gombokat. Nem volt megállás. Édesanyám gyakran volt kórházban, már akkor betegeskedett, amikor megszülettem. Mindig műtötték, hol ezzel, hol azzal. Derekát görnyedtre törte a sok munka, mert a rokkantnyugdíjából nem tudtunk volna megélni. Azért kapta a nyugdíjat, mert beteg volt, de ez nem számított. Robotolt éjjel-nappal.
Apám géemkázott. Sokszor 16 órát állt az esztergapad előtt. Le is vágták mindkét lábát. Ma egy tolószékben ül és öntudatlanul néz maga elé. De megteremtették nekem a „gulyáskommunizmust”, megadták azt, amit a „legvidámabb barakk” fogyasztói társadalma megadhatott.
Nyaralni ugyan nem jártunk, de volt egy kis telek a szomszéd faluban, ahol megtermeltük az egész évre való borsót, babot, krumplit, paradicsomot. Igen, a géemká és drótozás, varrás-kötés után jött az ültetés, vetés, gyomlálás, kapálás. És hálásak voltak, hogy legalább gürcölhettek. Csak így ment, máshogy nem jutottam volna el az egyetemig. Ez volt a vidámság a barakkban…
Édesanyám halálra dolgozta magát. A Fecske cigaretta átkos füstje beszőtte tüdejét, elvette tőle a levegőt. Itt hagyott. A fia után ment, aki egy-két évvel az útszéli banánmajszolás után egy figyelmetlen buszsofőr áldozata lett. Jobb neki ott, tudom, de annyira szeretném, ha láthatná, hogy nem volt hiábavaló a szenvedés, az emberfeletti áldozat: a lánya eljutott a diplomáig és még azon is túl.
Nagyapám sokáig élt. A Don-kanyart megjárt, szovjet fogságot túlélt, kommunistákat kijátszó nagyapám eltemette mindhárom gyermekét. Ő még egy szerencsésebb generáció tagja volt, ő még a két világháború között nőtt fel. Átélte a világégések kataklizmáit, kisgyermekként halálfélelemben menekült családjával a Felvidékről, utász volt a Donnál, majd fedezte a visszavonulást. Bújtatott zsidókat, elhurcolták hadifogságba, nem kapott munkát, vájárnak szegődött, hogy legidősebb lánya bejuthasson az orvosira, vagyis egy átlagos, huszadik századi magyar életutat járt be. És mégis ő volt a szerencsésebb, 92 évet élt. A gyermekei ötvenet se.
Ha azt hallom, hogy mennyivel jobb volt a Kádár-rendszerben, görcsbe rándul a gyomrom: miről beszélnek ezek? A kommunizmus elvette a hitet, a lelket, a talapzatot. Azt, ami megtart, ami erőt ad, ami felemel a bajban. Megtörte, meggyötörte, kifosztotta az embert, majd magára hagyta. Pedig „minden hatalom a szüleimé” volt – így mondták. Ők voltak ugyanis a NÉP, csupa nagybetűvel. Ők voltak a valódi proletárok: a nyolc óra munka, nyolc óra önkizsákmányolás, nyolc óra kétségbeesés napszámosai. Nem volt jó a Kádár-rendszerben. Hiába volt gondtalan gyermekkorom, hiába állhattunk órákat sorba egy-egy doboz Legóért, majd építhettem a színes kockákból egy álomvilágot magamnak: túl nagy volt az ár.
A szüleim a „puha diktatúra” áldozatai voltak, ahogy a nagyapám is. Őt sem a világháborúk törték meg, hanem a kádári „rákfrancos élet”, amely arra a természetellenes sorsra kárhoztatta, hogy ott kellett állnia mindhárom gyermeke sírjánál.
A szüleim voltak a rendszerváltoztatás vesztesei is. A fridzsiderszocializmus csak a legalapvetőbb szükségletek kielégítését engedte életcéllá válni, és lelki–szellemi sivárságba kényszerítette a „lakosságot”. (Lakosság: ezt mondták ránk. Nem voltunk magyarok, végképp nem nemzet, csak lakosság. Vagy legfeljebb állampolgárok, kötelezettségek özönével, jogok nélkül.) Nem volt jövőnk – azt nélkülünk és maguknak építették, úgy hívták, kommunizmus –, tehát nem volt mit tervezni, mindig csak az adott nap túlélése lebeghetett a szemeink előtt. Generációktól vették el így az öngondoskodás képességét – a szüleimtől is. Majd belökték őket a „szabad világba” azzal, hogy valahogy éljék túl. Nekik nem sikerült.
A kommunizmus áldozatainak emléknapja van. A szememben könnyek, a lelkem nehéz. Rájuk gondolok és azokra a százmilliókra, akiket legyilkoltak, megkínoztak, megaláztak, megnyomorítottak, tönkre tettek. Mindannyiunkra, akik máig hordozzuk a fájdalmat és a terheket. Emlékezem és írok. Ez az egyetlen, amit tehetek Értük, magunkért, hogy soha többé ne történhessen meg. És csendben imádkozom: Isten, áldd meg a magyart és szabadítsd meg a gonosztól!
Vezető kép: Illusztráció, Timföldgyár, 1974 / Fortepan, Magyar Rendőr
rosengart béláné
2022-03-01 at 11:16
Kedves Zsuzsa!
Köszönet az őszinte írásért. Mi 52-esek is sokat megéltünk, a mi szüleink is küzdöttek és rengeteget dolgoztak. Megrendítő történeteket és hozzászólásokat kaptunk. Bennünk is nagy a félelem a mai fiataljaink miatt, hiszen az ő szüleik nem érnek rá nevelni,és elmesélni, átadni a kommunisták rémtetteit. Sajnos rábízzák a kommunisták unokáira, akiknek a megtévesztés, elhallgattatás a céljuk.
Katicamama
2022-02-27 at 19:33
Tisztelt Honfitársaim!
Nagyon átérzem az írást. Nekem is volt hasonló élményem a csehszlovák-magyar szégyen határon. 1974 tavaszán 5 évesen 2-3 napot Besztercebányán voltunk. Húgomnak és nekem 1-1 dzsekit vettek szüleink. A határon a csehszlovák vámos megkérdzte, hogy vettünk- e valamit. Szüleim mondták, hogy a kislányoknak a dzsekiket, amiket egyébként már fel is vettünk . El kezdett kiabálni velünk, hogy mit képzelünk , hogy a Csehszlovák államot megkárosítjuk. Majdnem levetette rólunk.Kicsi voltam , nem emlékszem mi módon érték el szüleink, hogy ne kelljen visszszolgáltatni a dzsekiket.
Később a német /NDK/ határnők is ordítottak velünk
Sikerült elérni, hogy ha határt lépek át , hogy zsigeri félelem van bennem, a gyomrom görcsbe rándul.
Tanultunk az esetből: A Magas Tátrában az első napon megvettük a túrabakancsokat, melyekben túráztunk is, íg már nem tűntek újnak.
Azt rendszert csak gerinccel és leleményességgel lehetette túlélni.
Katicamama
FER
2022-02-27 at 11:41
Őszinte, hiteles írás. Érzem, nehéz lehetett papírra vetni. Talán vívódás is volt előtte, – írjam, ne írjam? Az őszinteség egy fokán ez nem kétséges. Meg kell, le kell írni. csak az értheti meg, aki élt akkor. A későbbi nemzedék legföljebb elhiszi. Az is valami. Tisztelettel adózom Zsuzsának, amiért vette magán az erőt. Az erős hit őszinteséget terem. Ahogy múlnak az évek, egyre nehezebb, de egyre inkább késztet. Aki ezt képes legyőzni, az soha nem lesz megtéveszthető. Éppen ezzel küzdünk, ebben az újra hamisító időkben. Én néhány évvel idősebb vagyok, nekünk még banán sem volt, csak 2 alma s néhány szem mogyoró. Később találták ki a gulyáskommunizmust, én csak kommunizmust ismertem, láttam és tapasztaltam.
Bubu
2022-02-27 at 10:26
Remek írás, köszönet érte.
A mi gyermekkorunk két növéremmel hasonlóan alakult. 56-ban apámat beválasztották a munkástanácsba a gyárban ahol robotolnia kellett mint “B”-listás polgári származása miatt. “Maga az egyetlen tisztességes ember itt” – mondták a melósok, persze a következményeket a forradalom leverése után mi éltük meg a zsiványváltásig.
Istenbe vetett hitünk, szüleink óvó és kiáradó szeretete és a családunk összetartó ereje nélkül nem lett volna mégis szépnek és boldognak mondható gyermekkorunk.
na4
2022-02-27 at 10:08
@Amlodipin: Egyetértek. Az Antall kormány történelmi mulasztása és bűne, hogy ezeket nem számoltatták el. Történelmi pillanatot mulasztott el. Ha a náci bűnösöket el lehetett ítélni egy perben, ugyanezt meg lehetett volna tenni itthon is. Vagy ahogyan a franciák tették: pellengére állították és elítélték a náci kollaboránsokat. Meg is van az eredménye, visszajöttek, és belenevetnek az arcunkba.
Amlodipin
2022-02-27 at 09:10
Az Antall kormánynak egyik első feladata kellett volna, hogy legyen a történelemkönyvek azonnali átírása, hogy abból a fiatalok megismerhessék az előző rendszer bűneit. Ez sajnos, nem történt meg, sok egyéb mulasztással együtt (bűnösök számonkérése, kárópótlás,stb.) Akkor talán nem állt volna elő a mai rémes helyzet, hogy még mindig azoknak kell félniük, akik elszenvedték ezeket a dolgokat, illetve a leszármazottaiknak, akik a mai napig óriási hátrányban vannak a bűnösök ivadékaival szemben. Így szép lassan elfelejtődtek, ezek a bűnök. Rengeteg családban voltak hasonló, sőt ennél sokkal megrázóbb történetek. Ezért a megbocsájthatatlan mulasztásért, a fiatalok tudatlanságáért ma oda jutottunk, hogy a “haladó” ideológiával agymosott fiataljaink fogják újra hatalomra juttatni nagy és dédszüleik tönkretevőit.
Evetke
2022-02-27 at 08:30
Köszönöm az írást. Folynak a könnyeim. Divat a retro, nevetgélünk, nosztalgiázunk, cukor mázzal öntjük le, régen minden jobb, emberibb volt ugye? Hát nem. Ez volt, amit megírt. Így volt, még egy darabig én is tanusíthatom…
Levendula
2022-02-27 at 07:10
Kedves Zsuzsanna! Köszönjük, hogy megnyílt az olvasók előtt. Nekem azért vidámabb a családtörténetem.. de nem sokkal. Gyereklétből felnőve megtapasztalni azt, hogy akik a gyerekkorban az istenek voltak (apa, anya) hogyan mennek tönkre, mert próbálnak túlélni. Hogy felnőve már azon kell gondolkodni, hogy hogyan vegye gyámság alá a gyerek a saját túlélő, megmaradt egyik szülőjét.. mert ebbe a történetbe egyszerűen beleroppant a család. Ha nem is a rendszerváltáskor, hát jó pár évtizeddel később.. a kibeszéletlenség miatt.
És Zita hozzászólóhoz hasonlóan ugyanezért imádkozom. És azért is, hogy Magyarország példát tudjon mutatni az egész világ számára. Mit jelent a valódi tolerancia, mit jelent a valódi hit, mit jelent a valódi becsület, és mi teszi emberré az embert. Mert nem a kvóták szerinti szivárványmérték.
Ahogy Kövér László ünnepi beszédét hallgattam (magam is így láttam amerikai híradásokból szemlézve), a mai mutációk ugyanúgy itt keringenek a világban… csak most nyugatról jőve.
Orientál
2022-02-26 at 23:35
Kádárék állandóan az ország 1990-re több mint 20 milliárd dolláros eladósításán dolgoztak ,a dolgozó népnek el kellett tartania Kádárék dögeit nem csak az Apró dögeit. Mág ma is ezeknek a párttitkároknak és dögeiknek máig is nyugdíjat kell fizetni ,azoknak akik még élnek.
na4
2022-02-26 at 21:51
@Zita: Kedves Zita jobban össze sem foglalhatta volna. Teljes szívemből csatlakozom ahhoz, amit ír, és mindannyiunk örök hálája Borvendég Zsuzsa tényfeltáró munkájáért.
Kiss Robert
2022-02-26 at 21:45
A szegény fényestekintetű fiataljaink,a”vesssssssszzzenorbánozók”még nem tudják, de hogyha”győznek”ugyanezt kapják…a butapesti”elit”nem lát a kertkapuján túlra, nem is érdekli,de globalista győzelem esetén most még soros életében kemény büntetésre is számíthatnak…a biztosan bekövetkező pénzügyi terror eredményeként ismét majd ahajléktalanság fogja őket is fenyegetni újra, mint a mi generációnkat…butapesten pontosan látszik a beígért fényes jövő teljes ellentéte, a kosz, a büdös gondozatlan város,és az ezen mosolygó milliárdos városvezetők…Nemcsak az országgyűlési, de az önkormányzati választásokat is meg kell nyerni a kiépülö és egyre erősödő bűnözőhálózatok ellenében,amihez sajnos iványiféléknél tartott házkutatások nem fognak elrettenteni,egészen addig míg a szisztémakidolgozó czeglédy ép most készül szabadlábon választási győzelemre???
six.strings
2022-02-26 at 21:37
Megrázó. Annál is inkább mert az otthoni “szabadidőben” varrós kötős kertművelős látástól vakulásig a megélhetést hajszolós leírás pontosan stimmel az én szüleimre is! Én a kommunizmus nagyon rövid konjunktúrális időszakában (kb 70-től 80-ig) voltam gyerek. Ez annyit jelentett, hogy már a rendszerváltoztatás után felnőtt fejjel egy torz-pozitív kép élt bennem a kommunista korszakról, hiszen én személy szerint csak a jót kaptam belőle. Aztán elkezdtem utánaolvasni, hogy valójában mi ez az egész amit úgy hívunk “baloldal” és annak összes változata. Relevatív felismerés volt, hogy mennyire egy megtévesztő alattomos foshalmaz a “baloldali” filozófia teljes spektruma!
Soha de soha többé baloldali szocialisztikus politikát az országba!!!!
Zita
2022-02-26 at 21:32
Kedves Zsuzsanna, Isten nyugosztalja a szeretteit! Nem engedhetjük vissza ezeket a kommunista-liberális férgeket a hatalomba. Kívánok Önnek jó egészséget, és sok erőt a munkájához, és azt, hogy a lehető legtöbb emberhez eljussanak az írásai, a könyvei. Azért imádkozom én is naponta, hogy Isten megszabadítsa a magyar népet, Magyarországot a parazitáktól. Hálás köszönet a munkájáért!