A lengyelek szövetségesek, nem barátok

Óriási fordulat – adta hírül még a múlt hét vége felé közeledve a nemzetközi, egyben a magyar sajtó egy része is: Mateusz Morawiecki, lengyel miniszterelnök azt nyilatkozta – azóta még több sajtóterméknek is –, hogy mondhatni teljes hátraarcot hajtanak végre, szembemenve az eddigi szellemiségükkel. Újra ezerrel nyomulni akarnak a V4-ek keretein belül, ideértve a Magyarországgal különösen erős politikai és etikai szövetséget. Mi több, arra is utalásokat tett, hogy igencsak megnehezíthetik a jövőben az Európai Unió dolgát, amennyiben továbbra sem sikerül megegyezni velük.

Mert miből is indult az a konfliktus – amiről egyébként meggyőződésem, hogy a sajtónyilvánosságban erőteljesebb volt, mint a színfalak mögött –, amely hónapokra jegesebbé tette a magyar és lengyel viszonyt? Elsősorban és főleg az orosz–ukrán háború volt az oka. Nem hiszem, hogy e sorok bármelyik olvasójának be kell mutassam, milyen mélyen és mélyről gyökerező ruszofóbia uralkodik a lengyel társadalom túlnyomó többségében.

És ezen a téren aztán nem is igen törhetünk pálcát felettük. Közép-Európa számára az orosz impérium szinte minden egyes alkalommal az elnyomást, szétszakítást és a nemzeti gondolat letörését jelentette – elég csak számunkra 1849-re vagy 1945-re utalni, a lengyelek meg aztán ezen felül is kaptak belőle bőséggel. Ám itt hadd tegyek gyorsan egy zárójelet, amivel rögtön utalok is arra, miért lehetett ez a balhé nyomatékosabban jelen a médiában, mint a döntéshozók környezetében. Hiszen, ha már orosz agresszió, a lengyel–magyar szövetség papíron persze nem, de 1939 után is fennmaradt, mikor sok tízezernyi lengyel menekültet fogadott be Magyarország. Pedig Németország szövetségesei voltunk. Azon Németországé, amely lerohanta Lengyelországot és szétrombolta annak államiságát, a szovjetekkel karöltve. Mi mégis jóban maradtunk. Mi ahhoz képest a mostani helyzet, mikor egy szerencsére primer módon minket nem érintő háború kérdéseiben lehetnek árnyalatnyi eltérések a helyzet értékelésében?

Ettől még persze igaz, hogy a lengyelek ruszofóbiája patológiás, a politikát meg nem szubjektív módon illik játszani. Ha meg mégis, akkor ne lepődjünk meg azon, hogy csakhamar felkopik az állunk, ami a választói bizalmat illeti. Különben ebből is fényesen látszik, hogy a politikát csak és kizárólag a szív választásaként értelmezni tudó emberek miért totálisan sikertelenek a politikában. Kiderült ez Puzsér Róbert minapi jegyzetéből is, aki védelmébe vette a német alkancellárt, mondván, milyen szép, hogy ő kiáll az elvei mellett. Tette ezt azért, mert a zöld pártvezető egy fórumon úgy nyilatkozott, neki nem számít, mit gondolnak a német választók – mármint a szavazói –, hiszen ígéretet tett az ukránoknak – akik nem a szavazói. Gyönyörű, káprázatos morális kiállás! Csak a fűtőértéke egy kicsit csekély. És lehet játszani plusz 20 fokban ezt a jóemberekedő maszlagot; nincs kétségem, hogy olyankor a németek túlnyomó többsége is támogatja, de ide a rozsdás bökőt, hogy december tájékára változni fog a széljárás. Mert a nap végén az a legfontosabb, van-e mit enni és zimankóban lehet-e mivel fűteni.

Summa summarum, a szívüket kitépő váteszek minden egyes alkalommal sikertelen politikusoknak bizonyulnak, lásd még Petőfi Sándort és a csalódottságában írt Az apostolt. Nekünk is bőséggel lenne rá okunk, hogy sértődötten, minden tekintetben és módon hátat fordítsunk a muszkának, persze csak ha nem probléma, hogy kollektív öngyilkosságot szándékozunk elkövetni. Higgye el mindenki, nem vagyunk oda a muszkáért. Semmi jót nem hozott nekünk a történelemben, soha. A magyar nemzeti kérdés mindig és okkal gyanakodva figyelte Oroszországot. (Ettől még a talibánnal kerül egy szintre az, aki a világ egyik kiemelkedő kultúrájának, az orosznak, tűzre vetné alkotásait. Látják, ilyen bonyolult ez a világ, nahát.)

Mondjuk ki: sokkal több eszünk van, mint a lengyeleknek. Mert tetszik vagy sem, a lengyelek mindig azt kapták jutalomként, amit mi büntetésként. De legalább annyira megszívatták őket közben, ha éppen nem jobban. Hát nem erre mutat rá az elmúlt időszak is? A lengyelek kijevi látogatásainak számát elnézve már egy külön vonatjáratot is indíthattak volna, úgy smúzoltak a kérdésben az EU-s vezetőkkel, hogy még a legprogresszívebb politikai szereplők is irigykedve nézték, az eredmény pedig? Pontosan ugyanott vannak, mint mi, akik végig kiálltunk az elveink mellett. Semmi della, de legalább jókora arcvesztéssel lehet visszavonulót fújni.

És ezt a sztorit aztán pláne nem itt kell lejátszani, de akármilyen jól hangzik, ne ringassuk magunkat abba a hitbe, hogy mi a történelem során egyébként mindig káprázatosan nagy spanságban voltunk a lengyelekkel. Ne tegyük, mert közel sem volt így. Csak pár gondolatot ehhez, jó? Nem fejtem ki, mert felesleges, de ezek után mindenki utána tud nézni. Vitéz Boleszláv szinte az államalapítással egy időben támadta meg a Felvidéket és egészen addig fosztogattak a lengyelek, ameddig Szent István ki nem verte őket. Nagy Lajos közös országlása alatt annyira nagy volt a barátság, hogy egy alkalommal Krakkóban, ahány magyart csak lehetett, azt felkoncolták a helyiek. Bereg, Ugocsa és Ung vármegyét többször is felégették, amikor időről időre összebalhéztunk velük. Bem vagy Dembinszky? Ennyi idő után mondjuk már el, hogy a XIX. században a lengyelek bárhova szívesen mentek balhézni és az említett urak egyike sem volt – finoman szólva – jó stratéga. Sokat nem köszönhettünk nekik.

Ám a legsúlyosabb talán 1918. november hatodika, amikor lengyel katonák jelentek meg Szepes és Árva vármegyékben, elfoglalták Jablonkát és környékét, mindösszesen pedig 589 négyzetkilométert raboltak el Nagy-Magyarországtól. Nem tudom, kinek mi a véleménye, de egy baráttól a kisebb bűn is jobban fáj, mint ellenségtől az óriási.

Ettől függetlenül remek hír, hogy megjött a lengyelek esze, de tartsuk mindig észben, hogy szövetségeseink vannak, nem barátaink. Amikor pedig ismét az oroszokkal lehet triggerelni, akkor a lengyelek újfent gyenge láncszemek lesznek.

Vezető kép: Andrzej Duda lengyel elnök (b) és Orbán Viktor miniszterelnök kezet fog a varsói elnöki palotában 2018. május 14-én. Fotó: MTI/EPA/Pawel Supernak