A Magyarok Istene lekacsintott a Puskás Arénára – Útinapló egy különleges győzelemről
Ha csak azt nézzük, hogy Magyarország–Anglia 1–0, akkor is nagy lehet az öröm. Ha azonban azt is figyelembe vesszük, hogy a Nemzeti Összetartozás Napján, június 4-én, a csíksomlyói pünkösdi búcsú napján, közel negyvenezer gyermek előtt arattunk világraszóló diadalt, hatvan év után legyőzve a szigetországiakat, akkor egyértelmű, hogy ennek az egésznek van valami rendkívüli, szinte már égi üzenete. Különösen szerencsés, aki a helyszínen élhette át mindezt. Személyes élménybeszámoló következik.
Felkapom fejem néhány nappal ezelőtt, amikor olvasom, hogy a zárt kapus határozat ellenére lehetnek nézők a Magyarország–Anglia Nemzetek Ligája-mérkőzésen, mert az MLSZ él azzal a lehetőséggel, amellyel ilyenkor lehet, és az érdeklődő 14 év alatti gyermekeket – kísérőikkel együtt – ingyenesen beengedi a stadionba.
Azonnal telefon az MLSZ mindig segítőkész munkatársának, Sipos Jenőnek, s miután megerősíti, hogy valóban várják a gyermekcsoportok jelentkezését, következik az e-mail, a regisztráció, minden, ami kell, és láss csodát: egyszer csak érkezik a csodálatos tartalmú email:
Az Önök regisztrációját befogadtuk, a mérkőzés jegyeit a „Jegyletöltés” gombra kattintva érhetik el.
Kattintok ezerrel, és munkatársaimmal fülig érő szájjal nyomtatjuk a busznyi gyermek, valamint az őket kísérő felnőttek jegyeit.
Még csak csütörtök van, de már „ég a vonalam”, sokan érdeklődnek, hogy mikor indulunk, mások afelől, hogy van-e még hely, mert az ő gyermekük is szeretne jönni. Az egész álomszerű történetben ez az egy negatívum van, ugyanis nagyon rossz egy focimeccs iránt érdeklődő gyermeknek azt mondani, hogy sajnos már tele a busz.
Pénteken kissé alábbhagy a focimeccs varázsa, és ez így van rendjén. Trianoni megemlékezés van ugyanis a suliban, és szinte az egész nap ennek van alárendelve. A tervezett témazáró elmarad – valahogy senki nem bánkódik emiatt, ki érti ezt? –, aztán megyünk énekelni a templomkertbe. Szarka Tamás, a Ghymes együttesből írt egy gyönyörű dalt – Kézfogás a címe, keressenek rá és énekeljék önök is, tényleg gyönyörű –, amit az egész suli zeng a templomkertben, sőt, néhány járókelő is megáll hallgatni a váratlanul jött koncertet. Ezután még önálló Trianon-műsort is ad az egyik osztályunk, méltó módon emlékezünk meg tehát a trianoni gyalázatról.
Szombaton azért már kezd tetőfokára hágni a mérkőzésvárás. Különösen így van ez kora délután, néhány órával a kezdő sípszó előtt. Egyre-másra jönnek az üzenetek, a képcsatolmányok. Egyik gyermek magyar sállal, másik magyar mezben, a harmadik címeres pólóban, a negyedik magyar zászlót az arcára festve fotózza le magát, és küldi el, hangolódás gyanánt. A különbusz hajszálpontosan érkezik, újabb jó előjel.
Amint buszra szállunk, következik az eligazítás. A legfontosabb rigmusokat (Ria-ria Hungária, Ki a jobb? Magyarok!, stb.) tanuljuk a buszon, s hogy tudják, mi vár rájuk, elmondom a mikrofonba, hogy semmihez nem fogható, fergeteges atmoszférára készüljenek, szenzációs hangulatra, és valami olyan csodára, amelyet csak és kizárólag a futball képes nyújtani. Mivel a buszon ülők nagy többsége számára ez nem csupán focimeccs, de különleges program is, hiszen még sosem jártak válogatott meccsen, még kevésbé a Puskás Arénában, így a feszült várakozás tényleg tapintható.
Azt is elmondom nekik, hogy bizony ez az angol válogatott Eb-döntőt játszott tavaly, hemzseg a világklasszisoktól, így senki ne legyen elkeseredve, ha nem a mieink nyernek... Nem látok a jövőbe... Leszállás előtt elénekeljük a Nélküledet is (június 4-e van), majd végre megérkezünk. Bár egyik különbusz a másikat éri, csodálatosan olajozott minden. A rendőrök odaterelnek bennünket a Dózsa György útra, éppen van hely megállni és leszállni, majd annak ellenére is beengednek bennünket a biztonsági őrök, hogy egyébként az Aréna túloldalára szól a jegyünk. Végtelenül kedves mindenki, a szervezés hibátlan!
Elviharzunk a híres-nevezetes Toronyépület előtt – az egyedüli, ami a régi Népstadionból megmaradt –, majd megyünk a kapu mögé. Ebben is van valami sorsszerű.
A zárt kapus határozattal a világ legjobb szurkolótáborát ugyan kizárták a meccsről, ám a felspannolt, futballra éhes, rendkívül lelkes gyermekek hangorkánja pótolja a tábor hangorkánját. Helyileg éppen ugyanott, ahol a tábor szokott szurkolni. Igaz, szervezett élőkép nincs, a rigmusok olykor keresztbe szólnak, de ez senkit nem zavar, sőt, éppen ettől különleges a hangulat.
A magyar Himnusz után az ováció éppen olyan, mint máskor, a játékosok odalent a gyepen érezhetik, hogy a nézőtér most is együtt lélegzik velük. Olyannyira együtt él a játékkal a harmincötezer gyermek, hogy minden egyes szerelést, jó megoldást tapsvihar és üdvrivalgás követ. Az első percekben Kane vezérletével erősen letámadnak az angolok, de védelmünk áll a lábán, sőt, olykor már kibontakozik a gyepen a magyar virtus. Szoboszlai bevetődve leadott lövését a gólvonalról vágják ki az angol védők, Nagy Zsolt kiváló löketét Pickfordnak kell védenie, Szalai Ádám pedig az év gólját lőtte volna, ha félpályás ívelése – amely Pickford feje felett már átszállt – a sarokba hull. Mindenesetre jogos vastaps kísérte a fiúkat az öltözőbe pihenni.
Bennem még élénken él a legutóbbi, pesti magyar–angol, ahol szintén 0–0 volt a szünet, aztán a második félidőben sajnos bedaráltak bennünket az angolok. Így óvatos duhaj vagyok, amikor a gyermekeim egyre-másra kérdezik, hogy nyerünk-e? A konkrét igent egyszer sem mondom ki, helyette inkább arról érdeklődöm, jól érzik-e magukat... Kézenfekvő a válasz mindenkitől, így elkönyvelem magamban, hogy talán jó csatár lehettem volna, mert nem hagytam ki a ziccert.
Jön a második félidő, éppen felénk támadnak a magyarok. És nemcsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is, mert olykor hosszú percekre az angol térfélen táncol a labda. Angol helyzet csak elvétve, s miközben a gyermekeink szurkolnak, váltogatják a megtanult rigmusokat, egyszer csak Nagy Zsolt kiugrása után büntetőhöz jutunk. Szoboszlai, hála Istennek, nem ismer könyörületet, kegyetlenül bevágja, Pickford nem védhetett. Amerre nézek, extázisban lévő gyermekarcokat látok, ami fenomenális élmény. Olyan, amelyet csak a futball képes adni.
Az órára pillantva közlöm a mellettem ülő kolléganőmmel – aki, nem mellékesen, szintén első bálozó a focimeccsek terén –, hogy milyen sok van még hátra. Régi beidegződés ez, de nem tehetek róla. Túl sokszor kaptunk már gólt az utolsó pillanatokban, túl sokszor kellett megélni, hogy a végén éneklik ki a sajtot a szánkból. Az eszem az angol rohamoktól, a gyors egyenlítéstől és csapatunk megtorpanásától fél, a szívem az előny megőrzését, esetleg növelését reméli. Ez az este a szív diadalát hozta. Csapatunk összeomlásáról szó sincs, sőt, újabb gólt, gólokat is lőhetnénk, s bár Gulácsinak is akad egy-két dolga a másik kapu előtt, mégis érzékelhető, hogy ezen a napon nincs ellenszer a magyar védekezésre.
A negyedik bíró felmutatja a táblát, öt perc a hosszabbítás. Örökkévalóságnak tűnik elsőre, de Fiola lehozza a labdát az angol szögletzászlóig, védelmünk pedig szilárd, mint egy sziklafal. Ezen az angolok nem tudnak átmenni, mire egy angol bedobás után a bíró végre hármat sípol. VÉGE, GYŐZTÜNK, MAGYARORSZÁG–ANGLIA 1–0!!! Alig hiszem, amit látok. Lefújás után egy kicsivel szembesülök vele: el sem mondtam a gyerkőcöknek, hogy éppen hatvan éve nem nyertünk Anglia ellen. Pedig így van: édesanyám annyi idős volt a legutóbbi angol-verésnél, mint a gyermekek nagy része most, a Puskás Arénában.
Előkerülnek a telefonok, többen olvasgatjuk a múltat. Egy kisfiú olvassa és rögtön közli velem, hogy Albert és Tichy góljával nyertünk legutóbb az angolok ellen. Neki ezek a nevek semmit nem mondanak, jómagam viszont végiggondolom, hogy ami nem sikerült Törőcsiknek, Nyilasinak, Váradynak, Tóth Jokkának, Détárinak, Garabának, Sallainak, Kiprichnek vagy akár Dárdainak, az most sikerült Szoboszlainak, Schäfernek, Szalai Ádámnak, Szalai Attilának és a többieknek. Méghozzá teljesen megérdemelten, mert jobban játszottak, mint az angolok!
Elképesztő, szavakkal leírhatatlan a hangulat. Ragyogó mosolyú gyermekek, önfeledt boldogság, mindenütt. Egymást nem ismerő, korábban soha nem találkozó gyermekcsoportok harsogják együtt a rigmusokat, pacsiznak le egymással, túláradó boldogság jellemzi az egész Puskás Arénát és környékét.
A stadion előtt álló ereklye-árusok alighanem egész havi bevételüket realizálják, annyi vásárló állja körül az asztalaikat. A mi csoportunk is vesz jó néhány nemzeti színű parókát, zászlókat, dudákat, karkötőket. Rövid séta után megtaláljuk a buszunkat. Felszállás előtt még csinálunk egy „flashmobot”: beállunk egy nagy körbe és hangosan rázendítünk:
Aki ugrál, büszke magyar, hej-hej!
A közelben álló készenléti rendőrök mosolyognak, mindenki vidám. Aki tanár, az pontosan érti, hogy mit jelent, ha azt mondom: az egész busznyi gyermekre egyetlen egyszer sem kellett rászólni egész délután!
Egy negyedikes kisfiú mellett ülök a buszon.
„Ez volt életem első és legjobb meccse!”
– mondja vidáman gyerekszájjal, miközben a buszon ülők legalább fele megkérdezi, mikor jövünk legközelebb. Miután biztos, hogy ez nemcsak a mi buszunkon van így, kijelenthetjük: így lehet páratlan élménnyel gazdagítani a jövő nemzedékét és tízezreket elkötelezni a foci mellett. Köszönet mindenkinek, aki tett azért, hogy ez így megvalósuljon!
Az utunk visszafelé is gördülékeny, hazaérünk szerencsésen, épségben, és sokkal gazdagabban, mint ahogyan elindultunk. Életre szóló élményekkel telítődve, boldog elégedettségtől túlcsordulva, először, vagy sokadjára beleszerelmesedve egy nagyszerű játékba, amelyet úgy hívnak, hogy labdarúgás, és azzal a büszke gyönyörűséggel a lelkünkben, amit csak az élhet meg és érezhet át, akit a Jóisten magyarnak teremtett.
Ilyen egy nap akkor, ha lekacsint ránk odafentről a Magyarok Istene – és mellette még nyer a magyar válogatott is...
A vezető kép, valamint a cikkben szereplő valamennyi fotó a szerző felvétele.