Az életpárti és az életellenes erők küzdelmét bemutató sorozatom mai fejezetében a kultúra szerepéről ejtek szót. A kultúráéról, amelynek jelentősége felbecsülhetetlenül nagy, hiszen a társadalom nézetrendszerének kialakítására és formálására elsősorban ez a terület jelenti a kulcsot. Ezért van hatalmas szerepe annak, hogy ki szab irányt a kultúrának, ki tud annak a zászlaja alatt eszmeiséget, gondolatvilágot terjeszteni, népszerűsíteni, elfogadottá tenni, illetve mely alkotók, művészek alkotását, teljesítményét teszik kiemeltté és helyezik előtérbe. A kultúra mindezek okán a nemzettudat és az évezredes értékek egyik legfontosabb őrzője is, ezért számít az életpárti-életellenes harc kulcsfontosságú területének.
Bár lehet tagadni, lehet nem tudomást venni róla, mégis tény, hogy a kultúra irányításáért Magyarországon valóságos háború zajlik, immáron szűk másfél évszázada. A folyamatot sokan nemes egyszerűséggel csak „kultúrharcnak” nevezik, ami a helyzetet látva igencsak találó kifejezés. Ez a harc a zenétől kezdve a színházi életen és a filmművészeten át egészen az irodalomig és a sajtóig a kultúra minden területén jelen van, ám miután ennek a folyamatnak napjainkban a leglátványosabb terepe a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) körül zajló eseménysor, és ami mögötte van, ezért elsősorban az SZFE-ügy hátterének megvilágításával szeretnék szólni a kultúra identitásformáló jelentőségéről, valamint arról is, hogy miért lenne életbevágóan fontos végre újrateremteni a keresztény erkölcsiségű, magyar identitású kultúrát és annak kiemelt, vezető szerepet, totális hegemóniát adni!
Idegen szellemiség tört utat a kultúrában
A kultúra szerepe a nemzeti és a nemzetellenes erők küzdelmében nem újkeletű dolog, sőt, immáron több, mint száz évre visszatekintő múltja van. Az 1800-as évek utolsó szakaszában jelent meg a magyar kultúrában egy új irány. Olyan irány, amely a sok évszázados hagyományokkal, a Balassi, Kazinczy, Csokonai, Berzsenyi, Kisfaludy, majd Petőfi, Arany, Vörösmarty, Jókai és a többiek nevével fémjelzett, alapvetően nemzeti elköteleződésű irányultságától merőben ellentétes volt.
Ez a félelmetes erővel felemelkedő új erőtér szellemiségében és gondolatiságában egyaránt homlokegyenest mást képviselt, mint amit az előbb felsorolt nagyságaink. Emiatt vált a kultúra – amely addig egységes volt, egységesen nemzeti irányvonalat képviselt, nemzeti gondolatokat tűzött a zászlajára – úgymond hadszíntérré. Hiszen az eredeti szellemiséget képviselők, a nemzeti érdekek szószólói értelemszerűen egyre kevésbé tudtak egy platformra kerülni azokkal, akik az addigiaktól eltérve, az értékrendet átalakítva, sokszor megcsúfolva, kozmopolita és/vagy bolsevik érdekek kiszolgálóivá tették a kultúrát, az irodalmat, a színházakat és a sajtót.
Külön említést érdemel, hogy a sajtó éppen ebben az időszakban indult hatalmas fejlődésnek nálunk, és mivel mindez éppen egybeesett az új kulturális erőtér rohamos megerősödésével és terjedésével, Magyarországon az a sajátos helyzet jött létre, hogy a sajtó szinte az első pillanattól fogva elsősorban a kozmopolita, s mint a legújabb kutatásokból tudhatjuk, szabadkőműves hátterű erők kezében volt. A nemzeti érdekekért következetesen síkra szálló sajtó idehaza sajnos a kezdetektől fogva kisebbségben van.
A Világ című napilap 1910-ben indult Budapesten és egyike volt a kozmopolita, majd később bolsevik érdekeket szolgáló sajtótermékeknek. Mögötte a Jászi Oszkár nevével fémjelzett Galilei Kör, vagyis a keresztény- és nemzetellenes szabadkőművesség állt. Az 1911. január 8-i címlapon Galileo Galilei dicshimnusza, valamint az egyetemes magyar kultúra gúnyos bírálata olvasható. Utóbbit Jászi Oszkár jegyzi. Forrás: Arcanum Adatbázis
Tovább tetézte a bajt, hogy ez az idegen erő olyan hatalmas mértékben nyert teret a kultúrában, hogy különösen a városi környezetben – amely polgárosodottság terén magától értetődően jóval előrébb járt, mint a vidéki Magyarország – szinte teljes egészében átvette a vezető szerepet. Alig néhány évtized leforgása alatt – sportnyelven szólva – átvette a vezetést az idegen szellemiségű kultúra az eredeti, magyarral szemben. Ennek eredményeként rövid idő alatt a magyar néplélektől idegen, kozmopolita szellemiség lett a normális, az irányadó, miközben a magyarság, a nemzet sorsáért aggódó, témájául azt választó alkotások a különcök…
Népi-urbánus ellentétből nemzeti-liberális, azaz életpárti-életellenes szembenállás
Mivel a téma, a mondanivaló és a megközelítés szükségszerűen elválasztotta egymástól a két tábort, innen gyökerezik a később népi-urbánus ellentétként emlegetett különállás is, amely mára liberális és nemzeti kultúrára válik szét, és persze ez az oka annak is, hogy – bármennyire kívánatos és szerencsés volna is egyébként, ha megtörténne – lényegében lehetetlen és értelmetlen dolog arra várni, hogy teljes vertikumában egységesül a magyar kultúra.
A két tábor tagjainak ugyanis teljesen más a nyelvezete, mások a prioritásai, lényegében csak annyi a közös nevező, hogy mindkét tábor magyar nyelven ír, magyar nyelven alkot. Ez persze komoly összekötő kapocs lehetne, ám mégis nagyon kevés, ugyanis ami az alkotás tartalmát, mondanivalóját, művészileg kódolt vagy nagyon is nyílt üzeneteit illeti, lényegében egy egész világegyetem választja el egymástól a kulturális élet két szekértáborát. A távolság olyan nagy, hogy a hídépítés lehetősége több, mint kérdőjeles lenne még akkor is, ha mindkét fél részéről egyértelmű szándék mutatkozna erre. Ám ilyen szándékról szó sincs…
És azt is ki kell mondani, hogy ha a legelemibb kérdésekben sincs közös nevező, ha a liberális oldal már a „nemzet” szó leírásától is rosszul van, mert abban – minden ok nélkül – ordas eszmék megjelenését vizionálja, sőt, olykor egyes alkotóik, szerzőik, művészeik kifejezetten nemzetgyalázó alkotásokkal rukkolnak elő, akkor bizony nem is nagyon van ok a hídépítésre. Még a békés egymás mellett élés sem várható el akkor, amikor azt látjuk, hogy a liberálisok a rendkívül magas lovukon ülve bennünket maximálisan lenéznek, a nekünk fontos dolgokat megvetik. Hiába telt el már a rendszerváltozás óta is három évtized, a felállás ma is úgy néz ki, hogy mindenben ők akarnak irányadók lenni, mi pedig örüljünk a morzsáknak, amelyeket nagy kegyesen elénk tesznek… S bár 2010 óta végbement némi kiegyenlítődés, a szélsőségesen liberális – s ezáltal szükségszerűen nemzetellenes oldalt szolgáló – kultúrterror továbbra is tort ül a nemzeti kultúra felett.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE), mint állatorvosi ló
A kultúrharc leghangosabb és legnagyobb visszhangot kiváltó „csatatere” napjainkban az SZFE-ügy, vagyis a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül zajló hercehurca. Aki azonban azt hiszi, hogy a színinövendék-képző csak most számít harcterületnek, az nagyot téved. Korábban is szükségszerűen az volt, ugyanis vezetősége a kommunizmusban is döntően idegen szellemiségűekből állt.
Csurka István író – aki dramaturg-szakos hallgatóként 1952 és 1957 között járt az SZFE elődjébe, a Színház- és Filmművészeti Főiskolára – a következőképpen emlékezett vissza az akkori vezetésre a 2006-ban megjelent, „Az esztéta” című kötetében:
„Simon Zsuzsa férjével, Mányai Lajossal, a kiváló színésszel Nagyváradról jött fel az oroszok bejövetele után. … Élet-halál ura volt 1956 nyaráig, amikor mindenütt megroppant a hozzá hasonlók hatalma. Helyettese Redő Ferencné volt, ketten együtt nőben testesítették meg Rákosit és Gerőt. Redőné nem volt szakmabeli, csak pártmegbízott, valószínűleg ávós. Simon Zsuzsa művészetéről sem tudott senki semmit, művészi tekintélyét is erőszakosságával, gonoszságával tartotta fenn. Napirenden volt a tanárok és a diákok kirúgása, eltávolítása. Simon Zsuzsa olyan színészegyéniségek felett regnált, mint Lehotay Árpád, Básti Lajos, Sulyok Mária vagy a rendező Gellért Endre, és olyan párttekintélyek és hatalmasok viselték el, mint Major Tamás. Törpe uralkodott óriások felett.”
Csurka István drámaíró 1952 és 1957 között járt az SZFE elődjére, ahol a forradalom idején a Nemzetőrség vezetője is lett. Már hallgatóként átlátta, hogy mi zajlik a kultúra egyik legfontosabb fellegvárában, s ezt később irodalmi műveiben és közéleti publicisztikáiban több ízben meg is írta. Fotó: Fortepan/Hunyady József
A helyzet Simon Zsuzsa után sem lett sokkal jobb: Meruk Vilmosról, aki az 1960-as években volt vezető tanára az intézménynek, például a portálunkon megjelent írásból kitűnik, hogy talán még vonalasabb, elkötelezettebb bolsevik volt Simon Zsuzsánál is.
Ami a rendszerváltás utáni időszakot illeti, el lehet mondani, hogy jórészt ugyanez a szellemiség tartotta a kezében továbbra is az intézményt. Ascher Tamás, Máté Gábor vagy éppen Gothár Péter – akiknek a neve évtizedeken keresztül fémjelezte a Színművészetit – éppen ugyanazt a magyar néplélektől teljesen idegen értékrendet vitték tovább, amelyet a Simon Zsuzsa-, Meruk Vilmos-féle vonal is képviselt. Ki kell persze hangsúlyozni, hogy a személyek terén nem lehet általánosítani, sem az SZFE, sem pedig a kulturális élet egyéb vonatkozásaiban. Általános következtetés csak a szellemiség fő irányvonala kapcsán vonható le, amely egyértelműen liberális, s amelyben még napjainkban is kisebbségben van a nemzeti oldalhoz sorolható művészek, alkotók szerepe és súlya.
Mi áll az SZFE-botrány hátterében?
Ezzel el is érkeztünk oda, hogy megpróbáljuk megfejteni: mi áll a Vas utcai események mögött valójában? Mert a történet nyilvánvalóan nem arról szól, mint amit a fiatalokkal az éterbe kiabáltatnak. A dolog igazából és mindenekelőtt arról szól, hogy egy rendkívüli fontosságú felsőoktatási intézmény kinek a kezében lesz a jövőben? Marad-e ugyanannak a klikknek a kezében, amely a simonzsuzsai és merukvilmosi vonalat képviseli ma is, és amely – a sors kifürkészhetetlen akaratából és a nemzeti oldal gyengesége, nemtörődömsége folytán – a 30 éve lezajlott rendszerváltozás ellenére meg tudta tartani magának a színészképzés hazai fellegvárát, vagy pedig végre nemzeti szelek is fújhatnának a Vas utcában, és az ott diplomát szerző fiatalok ilyen szellemiséggel is találkozhatnának a színművészetin töltött éveik során?
Ez a nagy kérdés, és itt keresendő az SZFE-ügy valódi mögöttese.
A színművészeti jelentős intézmény, a magyar művészeti életben az egyik legjelentősebb, és éppen emiatt jóval több, mint egy felsőoktatási intézmény.
A színművészeti és annak birtoklása egy jelkép, méghozzá nagyon komoly jelkép. Annak a jelképe, hogy vannak helyek, vannak területek, amelyet ez az erőtér, illetve annak előretolt hadtestjei – a napjainkban liberálisnak titulált, belterjes, belpesti „művészvilág” – semmilyen körülmények között nem adhat át a nemzeti oldalnak. Különösen teljes egészében. Nemcsak a színművészeti tartozik persze ide, hanem a legfontosabb fővárosi kőszínházak is, amelyek szintén ennek a körnek a kezén maradtak a rendszerváltozás óta eltelt 30 évben.
Ezek védelme, minden eszközzel való megtartása kulcskérdés a balliberális, életellenes erőtér számára. A szóban forgó intézmények ugyanis komoly bástyák, afféle hídfőállások is, amelyek egyszerre szolgálnak munka- és kifizetőhelyként, a leendő színművészek befolyásolásának, elköteleződés-kialakításának helyszíneként és a liberális értékrend terjesztőjeként is.
Amíg a Színház- és Filmművészeti Főiskola a Rákosi-korszakban a bolsevista ideológia terjesztésének egyik legfontosabb fellegvára volt, addig napjainkra a szélsőségesen liberális, életellenes, ezáltal pedig szükségszerűen keresztény- és nemzetellenes gondolatiság – Csurka István zseniális jelzőjét idézve: az „Ascher-Café” – központja. A körhöz tartozók természetesen „védett személyek” voltak mindig és azok ma is.
Amíg a bolsevizmusban a bigott kommunista elköteleződés alapból is védelmet jelentett és hatalmat, pozíciókat biztosított, manapság a liberális értékrend nyílt vállalása és képviselete jelenti a „védettség” biztosítékát. Amely természetesen nyakon van öntve a szólás- és a művészi szabadság hangsúlyozásával, miközben a dolog arról szól, hogy csak a magukéval egyező világnézettel képesek azonosulni, s ennek védelmét ez a kör el is várja saját tagjaitól.
A dolgok menete jelzi, kik mozgatják a szálakat
Így válik érthetővé az a rendkívüli ellenállás, amely a színművészeti – amúgy szükséges, és elkerülhetetlen – átalakulását kíséri.
A metodika itt is a megszokott, ugyanaz, amelyről sorozatunk egyik korábbi részében – az abortusz-ellenes tüntetések kapcsán – már szót ejtettünk, és ez igazolja azt, hogy az SZFE-ügy az életpárti-életellenes küzdelem egyik területévé is vált.
A szálak valódi mozgatói nem, vagy csak alig-alig nyilvánulnak meg közvetlenül a történések során. Ha megkérdezik őket – és érdekes módon, nem igazán kérdezik meg személy szerint őket –, persze méltatlankodnak egy sort, és tiltakoznak, de igazából a tiltakozás hangsúlyos részét elvitetik a hallgatókkal, a színi növendékekkel, azokkal, akik naivitásukban, fiatalságukban, valamint az ebből fakadó alul- és félreinformáltságukban síppal, dobbal, nádi hegedűvel tüntetnek, tiltakoznak, és olykor bizony különböző otrombaságokat is fröcsögnek. De mégis szimpatikusak lehetnek az átlagembernek, a nagy tömeg egy részének, amely maga is alul- és félreinformált, és nem lát egyebet, mint fiatalok egy csoportját, amely lázad, és amely oda mer mondogatni a politikai vezetésnek. Persze, hogy ez sokaknak tetszik, miközben, ha megkérdeznénk találomra száz embert az utcán, hogy valójában tudja-e, miért is tüntetnek a Vas utcában, talán jó, ha tíznek lenne valami közelítő válasza a kérdésre.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) hallgatóinak tiltakozó megmozdulása az Innovációs és Technológiai Minisztérium Fő utcai épülete előtt. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Különösen feltűnő kettős mérce
A történések valódi mögöttese persze nincs nyíltan beismerve. Helyette a „művészi szabadságot” féltik. Az vitán felüli, hogy a művészi szabadság fontos dolog, alapkövetelmény, mint ahogyan az is, hogy ez minden művész életében meglegyen és hogy mindenki a retorzió félelme nélkül hangot adhasson véleményének, vállalhassa világnézetét. Ez nemcsak a művészvilágban, de bármely más ember életében is alapvető fontosságú kellene, hogy legyen. A gond ott van, hogy ez a jog korábban csak a bolsevik-kommunistákat, ma pedig csak a liberálisokat illeti. Nekik mindent szabad, ők megmondhatják a magukét, ők kiállíthatnak vagy éppen színpadra tűzhetnek elképesztő szellemi és erkölcsi színvonalú, alpári, olykor kifejezetten aberrált műveket, alkotásokat, kifordíthatnak és egyedien értelmezhetnek bármilyen színdarabot, legyen az kortárs, vagy évszázados, és legyen az magyar, vagy világirodalmi alkotás.
Ha a János vitézben Iluska orálisan kényezteti Kukoricza Jancsit, ha Szent István király udvarában náci karszalagos német katonák masíroznak, az csupán a művészi szabadság és az egyedi rendezői értelmezés megnyilvánulása. Ha azonban valahol egy nemzeti szellemiségű színházban az igazgató vagy a rendező felveti annak szükségességét, hogy örök értékeket képviselő magyar és külföldi drámákat, valamint elhallgatott szerzők (pl. Nyirő József, Wass Albert) műveit kellene végre színpadra állítani, akkor az adott művész vagy rendező személyére elképesztő támadás-özön zúdul.
Fasiszta, neonáci, újnyilas és ki tudja, mi minden lesz még az adott rendező vagy színi direktor, és akár még annak a veszélye is fennáll, hogy az illető örökre indexre helyezi magát a „liberális” hegemóniával átitatott magyar kulturális életben. Máris megkezdődött például azok lejáratása, akik vállalták, hogy igenis tanítani fognak az SZFE-n. A kettős mérce, mint bunkósbot, nagyon sok helyen jelen van az életünkben. De talán sehol nem olyan látványos és feltűnően szemforgató az alkalmazása, mint a művészeti életben és a kultúrában. És ez a megdöbbentő állapot a kultúra szinte teljes vertikumában megfigyelhető, az írói élettől kezdve a sajtón át egészen a képző- és alkotóművészetig.
Az SZFE-ügy kimenetele – éppen az intézmény korábban már említett, sajátos vezető szerepe okán – alapvető hatással lehet a kultúra egészére is. Ha sikerül életképes egyetemet létrehozni és működtetni az új vezetésnek, valamint a világhírű szakemberekből felálló új oktatói gárdának, akkor bizonyságot nyer, hogy hiába hangoztatják mindig ezt az életellenes erők, a megmondó-szerepben tetszelgő, szélsőségesen liberális kultúrhegemónián kívül is van élet. Sőt, igazából ott kezdődik a magyar élet sorskérdéseivel foglalkozó nemzeti kultúra.
A felbecsülhetetlen gazdagságú népzene-kincsünk, valamint a hozzá kapcsolódó néptánc, mint az autentikus magyar hagyomány része, alapvetően járul hozzá nemzetünk önazonosságának megőrzéséhez. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Nemzeti sorskérdésekkel foglalkozó kultúra nélkül nincs magyar megmaradás
Éppen ezért az előttünk álló időszak egyik legfontosabb feladata lesz – természetesen az SZFE-n túlmutatóan is – kieszközölni, hogy a magyar kultúra ismét a nemzeti sorskérdések felé forduljon és értékelvűvé váljon. Ha ezt sikerül megvalósítani, akkor tudja majd a kultúra újra betölteni azt a szerepét, amely korábban évszázadokon át jellemezte, s amely jelentősen hozzájárult magyarságunk megőrzéséhez. Tekintettel arra, hogy a nemzet legfontosabb identitás-formálójáról beszélünk, a kultúra saját kézbe vétele, valamint a nemzeti érdekek szerint szükséges átalakítása nem maradhat el, ha évezredes, keresztény értékeinken nyugvó magyar jövőt, magyar megmaradást akarunk a Kárpát-medencében!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS