Nincs egy egyetemes igazság, hanem sok kicsi igazságocska van – ezt akarja elhitetni veled a posztmodern. A sok kicsi igazságocskával akarja eltakarni az egy nagyot, hogy eltérítsen tőle; mert ha az egy igazságot követed az utadon, akkor az életed is rendben lesz. Máskülönben viszont olyan sérült és szétesett lesz, amilyen életek tömkelegét látjuk magunk körül. Miért fontos ez, amikor a pedofíliáról beszélünk? Azért, mert a pedofília kérdésköre minden összetettsége mellett sem önálló ügy, hanem egy tágabb képnek a része. Ez a nagy kép maga a szexualitás, amelyet a nyugati kultúra gyökeresen átértelmezett az elmúlt nagyjából hatvan évben, de nem biztos, hogy jól tette.
Tagadhatatlan, hogy az emberiség (pontosabban a nyugati kultúra és életmód által elborított helyek) soha nem élvezett annyit, mint az elmúlt hatvan évben. Nemcsak szexuális értelemben, hanem minden tekintetben egyre inkább arról szól a számodra berendezett világban az életed, hogy minél többet és minél nagyobbakat élvezz. Ha van élvezet, az jólesik – és gyakran egyre több kell, hogy fenntartsd az élményszintet –, ha viszont nincs élvezet, akkor unatkozol, csalódott vagy, úgy érzed, nem kapsz meg valami olyat, ami neked jár. Hiszen megígérték és ezt ígérik folyamatosan, hogy neked ezt meg kell kapnod. Ilyenre hangolták át a nyugati világ értékrendjét a fogyasztói társadalom kialakításával párhuzamosan, a XX. század második felétől kezdve.
Rövidtávon ez annyira jóleső, hogy nem is szeretnek az emberek elmélyedni a hosszútávú hatásaiban, nehogy bizonyos káros következmények esetleg elvonják a figyelmet a mindennél fontosabb hétköznapi élvezetről. Pedig gyümölcséről ismerszik meg a fa, a folyamatokat az eredményük minősíti.
Amikor az élményhalmozó posztmodern világnak szembejön a valóság önmaga következményei képében, akkor még erősebben kell hazudnia, és az élvezet felé forgatnia az emberek fejét, nehogy már a következmények esetleg a nyilvános kibeszélés és mérlegelés sorsára jussanak.
A következmények, amelyek mára világosan látszanak, hiszen már a szexuális forradalom sem újdonság, sőt mostanra megöregedett; a régi világ és az azt leváltó új is kipróbáltnak számít. Tudjuk már, hogy miből mi lesz, mi működik és mi nem. Szembenézni persze sokkal kényelmetlenebb ezzel a mai életmódunk szemszögéből, mint csak egyszerűen tudni.
ÉN! habzsolja az életet, pedig valójában beteg
Lépten-nyomon nárciszokba, pszichopatákba, borderline-osokba, mániás depressziósokba botlunk a hétköznapokban. Ezek a lelki eredetű mentális zavarok nem előzmények és ok nélkül csöppentek ide, hanem a nyugati világ hozadékai. Az élvezetre és az ÉN!-re kihegyezett életmódunk tömegével termeli ki a sérült, terhelt embereket, akik képtelenek rendesen kötődni másokhoz, és pótcselekvésekbe, illetve különböző parafíliákba menekülnek.
A Woodstock-nemzedék sarkig kirúgta az ajtót a szabad szerelem előtt. Azóta mindenki felbátorodott… (kép forrása: thesun.co.uk)
Öngerjesztő folyamat, amikor az ÉN! élvezetére fordított energia és idő miatt nem jut elég figyelem és szeretet a gyereknek, aki emiatt sérül, és az ő gyerekének aztán még nehezebb lesz a helyzete. Ennek leplezése végett hazudja át a posztmodern a lehető legtöbb parafíliát normálisnak, sőt szépnek és ünneplendőnek, ezért tereli az érintetteket a mentális és lelki gyógyulás helyett inkább a pótcselekvésük kiélése felé, és ezért szól a mentális zavarok nyilvános kibeszélése is az egyénről, holott a nárcizmus, a pszichopátia, a borderline és a mániás depresszió talán még több szenvedést okoz a beteg környezetében élőknek. Ezért hazudik sok kicsi igazságot a posztmodern, és azt, hogy nincs egy egyetemes igazság. Mert van.
Ahogy nincs sokféle jó kötődés, hanem csak egy jó és több rossz, úgy nincs sokféle rendes szexualitás se, hanem egy rendes és sok rendellenes. A biztonságos kötődésre képes ember nem fél közel kerülni másokhoz, meg tud bízni másokban, elbírja mások támaszkodását, a felelősséget és az egyedüllétet is, önmagát, társát és a kapcsolatait is pozitívan látja. Erre az képes, aki csecsemőkorától kezdve megtanulta a szüleitől, hogy bízhat bennük, bízhat másokban.
Amikor azonban a szülő inkább önmagára figyel, továbbá az élveteg hozzáállása azt tanítja meg a gyerekének, hogy a házasságok néhány év után felbomlanak, mert jön egy másik partner, aki aktuálisan nagyobb élvezetet nyújt ÉN!-nek, ráadásul a gyerek emiatt elveszíti jobbára az apját, ritkán az anyját, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy egyre kevesebb a kiegyensúlyozott életű ember.
Ne áltassuk magunkat: még a legkulturáltabban lebonyolított válás is örök trauma a gyereknek, mert nincsenek meg többé a közös programok, közös esték a számára két legfontosabb emberrel, hanem váltott nevelésben egyszer az egyikkel, másszor a másikkal. És ez még a ritka, legjobb változat, mert a leggyakoribb felállás a hétvégenként néhányórás apuka és a gyakorlatilag félárván maradó gyerek. Még rosszabb, ha a gyerek nemcsak „félárva”, hanem a megmaradt szülő még azzal is tetézi a saját felelőtlenségét, hogy folyamatosan lejáratja a távol lévő másikat. Ilyen feloldhatatlan terhek nem valók egy gyereknek, mert nem bírja el őket.
Jövő vasárnap majd megint találkozhatnak pár órára (kép forrása: goodmenproject.com)
Szexualitás egykor és most
Felnőttkorban aztán jó eséllyel meglesznek az elbírhatatlan teher következményei: bizonytalan kötődés és rendellenes szexualitás. Az önbizalomhiányos, kapcsolatfüggő szorongó-aggódó, a felszínes kapcsolatokat sűrűn váltogató, függetlenségfüggő elutasító-elkerülő, valamint a bensőséges kapcsolatra vágyó, de arra képtelen bizalmatlan-elkerülő mind-mind bizonytalan kötődésnek számítanak, amelyeket jobbára gyerekkori traumákkal szednek fel az érintettek, és amelyek nekik meg a környezetüknek is károkat okoznak. Ugyanúgy, ahogy a kötődések közt van egy rendes és több rendellenes, a velük szorosan összefüggő szexualitásban is van egy egyetemes igazság.
A biztonságos kötődésre képes férfi és nő életfogytig berendezett, monogám kapcsolata történelmi távlatban is bizonyított: családokat, országokat, civilizációt lehet rá építeni.
A felvilágosodás előtti korok házasságba kényszerített vagy kizsákmányolt nőiről szóló feminista propagandamesék általában hazugságok, néha kiragadott példák, amelyek arról nem nyilatkoznak, hogy miként lehetett több, mint egy évezreden át fenntartani a nők, azaz a társadalom felének intézményes elnyomására, tehát bizalmatlanságra és ellenségességre alapozó rendszert. Nyilvánvalóan sehogy, hanem hazugsággal van dolgunk. Ilyesmikkel akarják elterelni a figyelmünket mindarról, amit a „felvilágosult” kor produkál szexuális és mentális téren, pláne kényszerítés és kizsákmányolás terén. Az életminőség és fenntarthatóság szempontjából is kikezdhetetlen hagyományos családmodell támadói pedig rendszerint romos magánéletű feministák vagy LGBTQ-aktivisták. Az ő eltartójuk pedig elsősorban az amerikai pénzügy, politika és szórakoztatóipar krémje, amelynek tagjai előszeretettel adnak randevút egymásnak meg az odarendelt gyerekpizzáknak, mondjuk egy titokzatos magánszigeten. Esetükben igazán szembeszökő az, amiről a pedofília alighanem szól: a korlátlan hatalom átéléséről és a narkószerűen egyre nagyobb dózisigényről, a „bármit megtehetek, akár ezt is”-ről, valamint a tisztaság megrontásáról.
Nők a tényleges nőellenesség szolgálatában (fotó: feministcurrent.com)
A gyerekkorát mindenki viszi magával
Az LGBTQ-aktivisták amúgy jó példái a gyerekkor óta cipelt traumáknak, hiszen számtalan olyan elbeszélésről tudunk már, akár hírességek, közszereplők esetében, amikor a homoszexualitás vagy az ilyen-olyan mesebeli nemi identitások és parafíliák „véletlenül” kéz a kézben járnak gyerekkori bántalmazással, szülők válásával, szülő elvesztésével, szeretethiánnyal, nemtörődöm, túl sokat követelő, vagy következetlen szülővel. Nem vitatom, hogy nehéz dolog lehet az embernek a kiválasztott identitásával szembenézni, de mostanra a progresszió által támogatott tudomány álláspontja is az, hogy senki nem születik homoszexuálisnak, hanem azzá válik.
Általában igaz lehet, hogy a parafíliák, így a különféle profilú bántalmazók és a pedofilok mögött is ott áll egy elcseszett gyerekkor. Ne gondoljuk azonban, hogy csak a most felsoroltakra vonatkozik a rendellenes szexualitás! A szexuális forradalom által eltérített szerelemkultusz, és mára már a férfi–nő keretrendszeren is túllépni igyekvő bárki, bárkivel, bármikor elv a heteroszexuális változatában is ugyancsak rendellenes. Szó szerint rendellenes, hiszen a rendet a biztonságos kötődésre képes férfi és nő életfogytig berendezett, monogám kapcsolata tudja fenntartani időtlen időkig.
Ezt azonban valószínűleg felvetni is fölösleges, hiszen ÉN! ivarszerveit megzabolázni szembemenne az önmegvalósítás korparancsával.
Nos, ennek a szexuálisan és mentálisan is félrecsúszott kornak a megoldandó feladata a pedofília, amiről mostanában sokat beszélünk, és amire szinte mindenkinek van ötlete a pedofilok megölésétől vagy kasztrálásától a pedofília legalizálásáig ívelő spektrumon. Ha valamit kezdeni akarunk a rémisztően kiterjedt pedofíliával, azt a szexualitáshoz fűződő viszonyunk átgondolásával lehetne elérni. De persze az a lehetőség is adott, hogy beletörődünk: életek tönkretétele, gyerekek durva, kiheverhetetlen lelki megtörése is az ára az élveteg életmódunk fenntartásának. Így is lehet dönteni, csak akkor azt az ájtatos JóEmber maszkot vegye le, aki így tesz!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS