A Századvég-tévedés

Megköszönték a közreműködést a Századvég folyóirat szerkesztőbizottságának és elérhetetlenné tették annak honlapján az utolsó megjelent számot. Az első teljesen rendben van, aki a pénzt adja, az mondja meg, hogy ki szerkesszen. A második viszont vicces, mert körülbelül húsz éve nem lehet semmit levenni a netről. Főleg egy folyóiratszámot nem, amire rácuppant az ellenzéki sajtó.

Vissza kellene tenni a helyére, hadd olvassa mindenki, akinek kedve van rá, ne kelljen már keresgélni. (Persze, ha egyáltalán igaz ez az egész, mert én az Indexen olvastam és a HVG-n, tehát lehet mondani, hogy nem igyekeztem valami megbízható forrásból megerősíttetni a dolgot. Vagyis az igaz, hogy most nincs fenn a Századvég 88. száma, de hogy fenn volt-e valaha, azt ki tudja ebben a fakenews-os világban?) Ugyanis a két inkriminált tanulmány, a mi kis kultúrharcos életterünkben pontosan elmeséli, miért is gondolhatták úgy, hogy a szerkesztőbizottság inkább másutt szerkesztgessen.

Véleményem szerint két teljesen elkülöníthető oka van annak, hogy az igen tisztelt szerkesztőbizottság további eltévelyedése nem igazán tolerálható a kultúrharc csatazajában. Vannak emberek, akik kiírták, kitették magukat a jobboldali világból, ők mutatkoztak ki nekünk, ne tegyünk már úgy, mintha tényezők maradtak volna. Legyen már következménye – emberileg is, szakmailag is – az árulásnak.

Másrészt felettébb ártalmas mind az árulókkal, mind a szélsőliberálisokkal folytatott eszmecsere. Előbbiek sértettek, felsőbbrendűségi érzés gyötri őket, mint általában a liberálisokat is, ezért vannak ott jobb helyen. Azt hiszik, ők a legokosabbak és a világ rendje ellen való, ha nem az van, amit ők szeretnének. Utóbbiak, a liberálisok pedig mindig, minden beszélgetésben úgy tesznek, mintha a liberális őrület premisszáiban megegyeztünk volna. Mi meg kényelmességből, meg hogy ne üvöltözzenek velünk, úgy teszünk, mintha tényleg. És ez tönkretesz bennünket. Az úgynevezett liberális értékek jelenlegi értelmezési keretükben semmiféle összefüggést nem mutatnak a valósággal, bármiféle tolerálásuk lerombolja az értelmes beszélgetéseket.

Nem hagyhatjuk a kormánykritikát és a céljaink értelmes kritizálását a liberálisokra és az árulókra.

Az a mi dolgunk. Nekünk kell megvédenünk magunkat a saját hibánktól, ezt nem bízhatjuk az ellenségeinkre.

Először is, egy – elvileg, legalábbis – konzervatív folyóirat nézze már meg, hogy milyen emberektől rendel cikket. Bod Péter Ákos (“Bérek, profitok és járadékok harca – magyar szemmel” című írásával szerepel a történetben) például egy feketeöves átálló, aki az előző választási kampányban nyilvánvalóvá tette, hogy némi figyelemért és lazacos szendvicsért cserébe kész Karácsony Gergely miniszterelnöki ambícióit is támogatni. Bod Péter Ákos egy bevándorláspárti, szuverenitás-feladás iránt elkötelezett politikai formációt akart a hatalomba segíteni. Ha feltételezzük, hogy csak nem érti az európai és a világhelyzetet, és tényleg elhiszi, hogy nem loptak a szocik alatt, akkor is vállalhatatlan – hát még akkor, ha érti és tudja, és tényleg azt gondolja, hogy a jelenlegi helyzetnél még egy Karácsony-Szél-Gyurcsány-Vona kormány is jobb lenne. A jó Ákos átírta magát a túloldalra, erkölcsileg, emberileg, szakmailag, helyzetértékelésileg egyaránt. Miből gondolja bárki is, hogy bármilyen témában releváns és nem elfogult szakmai álláspontot tud képviselni?

És még ha esetleg tudna is, az árulók képviseljék azt a liberális sajtóban, ne nálunk.

A helyzet még döbbenetesebb a Mihályi Péter-Szelényi Iván páros esetében (“A járadék szerepe a szocialista gazdaságból a tőkés piacgazdaságba való átmenet korában” című cikkel). Mihályi teste víz helyett 70 százalék SZDSZ-t tartalmaz, nehezen lehetne nála szélsőségesebb liberálist találni. Szakmai-politikai pályafutása olyan beágyazottságokat mutat, ami kizárja a szakmai és emberi függetlenségét. Olyan döbbenetes nézeteket hangoztatott korábban, amelyek lehetetlenné teszik, hogy egyáltalán beszélgetni lehessen vele. Elképzelhetetlen, hogy bármilyen módon beletartozzon bármilyen normalitásba. Ő volt az, aki a falvak megszüntetését javasolta a szocialista kormánynak közgazdasági alapon. Nyilván a falvaknak, a falusiaknak az avatott ismerője, és tényleg azt gondolja, hogy a dolgoknak csak közgazdasági aspektusa van. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét pedig a magyar egészségügy reformjának közgazdasági megalapozásában végzett munkássága miatt kapta meg 2007. március 15-én. Beszédes évszám. Ez önmagában is elég ahhoz, hogy soha sehová ne engedjük be, ahol emberek is vannak. Az sem javít ezen az összképen, hogy Szelényi Iván a szerzőtársa. Nem tudom, melyikük hozta a másikat, de mindegy is. Madarat tolláról, embert szerzőtársáról. Mihályi jelenléte olyan helyre pozicionál egy tanulmányt, különösen ezt, amely nem lehet diskurzusképes a mi világunkban. Illetve lehet, csak olyan irányba viszi el a vitát, ami számunkra totálisan értelmetlen, mert nekünk nem az az érdekünk, hogy ideológiai vitákat folytassunk olyanokkal, akik ideológiai alapon, szélsőliberális szempontból támadják a jelenlegi kormányt, hanem az, hogy a saját helyzetértékelésünkön belül vitatkozzunk. Csak ezek a saját világunkon belüli viták tennék lehetővé a jelenlegi kormányzás értelmes támogatását, és ha szükséges, kritikáját.

Nem azt a kérdést kell feltennünk, hogy a jelenlegi kormányzat eléri a liberálisok képzeletbeli céljait, hanem azt, hogy eléri-e a saját maga által kitűzött célokat, a használt és egyéb lehetséges eszközökkel. Valamint természetesen arról kellene még beszélgetnünk, hogy ezek a célok megfelelnek-e nekünk. Mi, nem „igazi európai konzervatívok” nem fogunk átállni a liberálisokhoz, ha nem értünk teljes mértékben egyet a kormány céljaival vagy eszközeivel. Mert a liberálisok céljaival és eszközeivel soha nem azonosulhatunk. Teljesen felesleges és káros még több teret adni a liberális kritikának, mert minden energiánk erre az ostobaságra megy el, és nem a nagyon is szükséges önelemzésre.