A Macron-paradigma

Macron megválasztatásával a nyugati szélsőliberális ideológiai lobbi elment a végsőkig. Egy válságban lévő ország – amely egyébként még mindig középhatalom – élére választattak meg gyakorlatilag egyszemélyi vezetőnek egy komolyabb politikai tapasztalat nélküli, bukott gazdasági minisztert, akinek mentális problémái, beteges perverziói csak a kampány zajában voltak elrejthetőek.

Majd utána hagyják úgy kormányozni, ahogy sikerül neki. Valódi párt nem áll mögötte, csak karrierpolitikusok, akik bármilyen konstellációban, de hatalomra akarnak kerülni. Az őt megválasztó szavazói koalíció már rég szétesett.

A franciák a Marshall-segély jól sikerült felhasználásán kívül sok sikert nem tudhatnak magukénak Napóleon óta; az eredeti francia társadalom az utolsó reprodukciós és gazdasági tartalékait éli fel. Franciaországban sok, egyenként is komoly válság közeledik párhuzamosan a közös krízispont felé.

A hagyományos francia politikai rendszer gyakorlatilag két választás alatt megszűnt. A hagyományos bal a hagyományos jobboldallal együtt rendszerszerűen eltűnőben van, egyelőre még megzavarodott szavazók bolyonganak az új pártok vagy régi pártjaik tökéletesen értelmezhetetlen politikai tevékenysége között. Franciaország egy olyan demokrácia, ahol a markánsan jobboldali Nemzeti Tömörülés hiába kapja meg a nemzetgyűlési választásokon leadott szavazatokban a negyvenhat százalékát a Macron-féle (A Köztársaság Lendületben) pártnak (kb. 3 millió szavazat a kb. 6,4 millióhoz képest), a mandátumarányuk mégis 8 a 308-hoz (gyengébbek kedvéért: harmincnyolcszoros). Másképpen fogalmazva: az első fordulós 32 százalékkal szerezte meg a mandátumok több, mint hatvan százalékát. Ildikó szerint sem kell többet mondani erről.

A francia választási rendszert arra hozták létre, hogy a Nemzeti Tömörülés ne kerülhessen be a nemzetgyűlésbe, vagy legfeljebb egy-két képviselője lehessen ott.

Macron nem egy ember, hanem egy jelenség. Van ugyan egy Macron nevű ember, aki megszerezte a köztársasági elnöki pozíciót, de nem azért, mert alkalmas erre a feladatra, hanem azért, mert a franciák egy része és az arabok döntő többsége így döntött. Az arabok azért, mert egy nyilvánvalóan kisebbségpárti, baloldali, de a globális tőkét szolgaszerűen támogató elnök a társadalmi és gazdasági térfoglalásuk számára előnyös. Persze ezt az imámjuktól tudták meg, és nem ilyen kifinomult kontextusba ágyazva, de a mohamedánok kiváló érzékkel ismerik fel az ellenség gyengeségeit és a gyenge vezetőket. A franciák meg annyira elsatnyultak már, hogy a „francia életérzést” egy anyakomplexusos, xenofil homoszexuálisban is meg tudták találni, akit a legprimitívebb eszközökkel tett rövid időre eladhatóvá a liberális média. Nem vették észre, hogy a kép mögött nincs normális ember, sőt lehet, hogy ember sem. A két előd, Sarkozy és Hollande is egy tragédia volt a maga módján, de legalább létező személyek voltak, akiket még nem teljes egészében médiaszempontok alapján terveztek meg a szavazók megtévesztésére.

A kérdés az, hogy Macron tevékenysége, ami jól jósolhatóan a káosz felé vezeti az országot, tervezett következmény, vagy szokás szerint az őt létrehozó érdekcsoportok nem tudják uralni a teremtményüket? Na, nem azért, mert az annyira erős személyiség, hanem azért, mert egy ilyen nárcisztikus alak, aki megszagolja a lehetőséget, hogy Napóleon nyomdokaiba léphet, rendszeresen elszabadul, és azt hiszi, tehetsége juttatta oda, ahol van, és még feljebb is léphet.

Ha Macron egyszerűen képtelen működtetni Franciaországot, akkor mit gondoljunk azokról, akik egy ilyen alakban komolyan megbíztak? Mi, akik átéltük a gyurcsányizmus tombolását, tudjuk, milyen az, amikor egy ember a valóságot csak a személyisége kiterjesztéseként érzékeli, és teljesen érzéketlen a többi ember problémái iránt. Macron ugyanis nem kormányoz, nincsenek összefüggő gazdasági és társadalmi céljai, politikai célja pedig csak annyi, hogy francia elnökként világpolitikai tényező lehessen. A kormányzás hiánya azonban szükségképpen vezet káoszhoz, a franciáknál szokásosan mindenféle ribillióhoz, mert az emberek érzik, hogy nincs cselekvőképes, határozott kormány és vezető. Ironikus, hogy a komplett jobboldalba beépült titkosszolgálatok, amelyek szépen kiszolgálták Macron kampányát is, képtelenek ellenőrizni a baloldali szélsőségeseket, akik hagyományosan nagyon régóta sokkal agresszívebbek, mint az állítólagos szélsőjobb. Az ideológiai káosz eredménye az, hogy a francia állam, az állítólagos francia nemzet már semmiféle értelmezhető ideológiai választ, pozitív önképet nem tud szembeszegezni a nihilizmussal, az iszlámmal, a szélsőliberális terrorizmussal. Még akkor sem, amikor az már Macron gazdáinak üzletét veszélyezteti.

Vagy nem is veszélyezteti? Az utcai események elfedik a háttérben zajló átrendeződéseket, például azt a jelenséget, hogy a szélsőbal által kirobbantott utcai terror ürügyén elrendelhető szigorítások aztán kiválóan felhasználhatóak a normális tüntetők, a szakszervezetek és persze a szélsőjobbnak minősített jobboldallal szemben.

Ahol pozícióban vannak, a szélsőliberális erők igyekeznek áttörést elérni, kész, irreverzibilis állapotokat létrehozni, szétzilálni a még működő társadalmi intézményeket, hogy a májusi európai parlamenti választások eredményétől függetlenül a korlátlan bevándorlás és a nemzetállamok megszüntetése már eldöntött kérdés legyen. Jól láthatóan sem az elemzők, sem maguk a franciák, sem a multinacionális nagyvállalatok, a pénzrendszer működtetői és természetesen maguk a francia politikusok sem biztosak abban, hogy most mi is történik pontosan valójában. Szinte minden hatalomnak van olyan illúziója, hogy ha kell, képes uralni az utcát, de a terrorveszély miatt már amúgy is agyonterhelt francia rendőrök és katonák már rég nem úgy hűségesek Franciaországhoz, mint De Gaulle idejében.

Macron programjáért és főleg Macronért senki nem akar komoly áldozatot hozni, az életét kockáztatni meg végképp nem. Amikor az egyébként valószínűleg szélsőbaloldali tüntetők XVI. Lajoshoz hasonlítják, akkor azt az inkompetenciát és erőtlenséget, fogalmatlanságot ismerik fel benne, mint amit a néhai királynak a történelem tulajdonít.

Az emberek igénylik az erős kormányzatot és az erős kormányt – minden liberális legenda és hisztéria ellenére -, mert egyedül csak az jelenti a biztonságot. Macron a szimbóluma annak az inkompetenciának – mind a gazdaság, mind a biztonság szempontjából -, amely a poszt-posztmodern kormányzást jellemzi Európában. Persze nem mellesleg maguknak sincs semmi fogalmuk arról, hogy miként is akarnak élni valójában. Azt meg nem merik mondani, hogy úgy, mint negyven-ötven évvel ezelőtt, vagyis normálisan.

A franciák lassan rájönnek, hogy nevetségessé is tették magukat ennek az alaknak a megválasztásával. De lehet, hogy a történelem már nem adja meg nekik a lehetőséget arra, hogy korrigáljanak.

Nincs már nemzeti minimum, ami mentén összefoghatnának.

Fotó: MTI/AP/Francois Mori