Afganisztán a birodalmak temetője

Nagy Sándor óta tudjuk: van egy ország, amit megszerezni meg lehet, de megtartani lehetetlen. A hegyek közé zárt, nemzeti egység nélküli Afganisztán talán addig volt némileg nyugodt, amíg sem hódítók, sem pedig eszmék nem akarták egységesíteni. A tálibok hatalomátvételével újra bebizonyosodott, hogy a birodalmak temetője emberek által uralhatatlan; az egyetlen hatalom, amit a tucatnyi nyelven beszélő, talán száznál is több nemzetre oszló lakói elismernek, az az iszlám.

Miért is érdekes Afganisztán? Talán azért, mert ez az egyetlen ország, amelynek nevére válaszolhatunk: az afgánok hazája? Nem, nem az. Az afgán – más néven pastu – népesség az ország lakóinak felét sem teszik ki. Afganisztánban ugyanis kilenc nagy nyelvi-etnikai csoport van (pastu, tadzsik, hazara, türkmén, beludzsu, kazak, kirgiz, ajmák, üzbég – hogy csak a legnagyobbakat említsük), ezen kívül számtalan kisebb, helyi nyelvjárás, amelyek már-már maguk is külön nyelvként kerülhetnének említésre.

A nyelvi megosztás mellett a nemzetiségi még eltérőbb, minden kis törzs és rablóbanda lehetne akár saját nemzet, hiszen saját szomszédaikat is éppen úgy gyűlölik, mint az ország határain kívül élőket. Az egyetlen, ami ebbe az olvasztótengelybe egységet hozott, az a közös vallás, az iszlám megjelenése volt. De még ez is tovább tartott, mint a Közel-Kelet országaiban általában. Afganisztánban ugyanis még a tizenkilencedik században is jelen voltak más hitek, mint például a zoroasztrianizmus, vagy a bahái hit, vagy akár a törzsi istenek tisztelete. Ezeket mindössze az brit megszállással sikeresen szembeszálló dzsihadistáknak sikerült egy közösségbe terelniük és megalapozni a muzulmánok egyeduralmát.

XIX: századi faragott bálvány Kabulban, a tálibok azóta talán megsemmisítették. Forrás: Pinterest

Ha ezen túl vagyunk, jöhet a második kérdés: miért értékes Afganisztán? Nos, egészen a legutóbbi évekig úgy tudtuk, semmiért. Szomszédai közül a hegyek közé szorult, alig lakható ország, az egyetlen, ahol még kőolaj sincs; az amerikai megszállás során derült ki, hogy a sziklák viszont nagy mennyiségben rejtenek alkáli fémeket, amelyek a jövő energiaraktározásában játszhatnak fontos szerepet. (Úgy tűnik, az amerikaiak ezzel a felfedezéssel pont úgy jártak, mint az oroszok az alaszkai kőolajjal.) Ezeknek feltárása előtt azonban az ország egyetlen értékét az elhelyezkedése képviselte: Európa és Ázsia határán minden birodalom számára mindig is fontos átkelőhelyet. Általában ez okozta a megszállók vesztét is: a történelem során nem akadt olyan sereg, aki el tudta volna tartani az ott állomásozó csapatait, miközben az agresszív helyiek folyamatos gerillaháborút vívtak ellene.

Ide járnak az öreg birodalmak meghalni

Arról nem sokat tudni, hogy hogyan zajlott Afganisztán perzsa megszállása, hiszen a birodalom többi hódításához képest kevéssé volt fontos célpont. Annyi tudható, hogy első Dáriusz sah volt, aki kiterjesztette hatalmát a hegyek felé. Dáriusz messzebb vezette a perzsa hadakat, mint előtte bárki, aztán Maratonnál a görögök megállították. A Perzsa Birodalom ezt a vereséget nem heverte ki, és megkezdte lassú hanyatlását. A görög poliszok soha nem adták meg magukat, a birodalom pedig szépen lassan kivérzett Hellászban. Mindehhez Afganisztán elfoglalásának talán semmi köze nem volt, azonban már csak az érdekesség kedvéért is érdemes megemlíteni, hogy az ország történetét nem sokkal azelőtt jegyezték először, hogy megszállóik birodalma összeomlott.

Alexandrosz Keletre tart. Forrás: Wikicommons

A perzsák birodalma fáradt és gyengült. Nyugaton soha nem tudták megerősíteni állásaikat, de folyamatosan fenyegették a görögök szabadságát. Erre forgatókönyvszerű válasz volt egy erős nyugati erő, a makedónok felemelkedése. A helléneket már II. Philipposz adófizetésre kényszerítette, azonban igazi hírnévre, és igazán hatalmas birodalomra fia, III. Alexandrosz tett szert, aki elhatározta, hogy a világ ura lesz. Az lett. Legalábbis az ismert világé. Nagy Sándor legyőzte a perzsákat, de látni akarta, mi vár rá a világ végén. Ezért elindult India felé. Útközben a mai Afganisztán területét is elfoglalta, egészen pontosan Kr. e. 330-ban. Az indiai kaland sikertelen volt, Alexandrosz hazatért, majd meghalt Kr. e. 323-ban. Afganisztán történelme innen kezdve zavarosabb, mint egy magyar ellenzéki politikus párthovatartozása.

Egyáltalán ki akar itt uralkodni?

Nagy Sándor hálától az arab hódításokig szinte szinte egy évtized sem volt, amikor bárki is a magáénak mondhatta volna a térséget. A szeleukidák, a hellén utódállamok, az árják, az arab törzsek és úgy általában mindenki, aki arra sétált, kivágott magának egy darabot belőle, aztán szépen lassan kihalt, hogy valaki más vegye át a helyét.

Mohamed meghalt, az iszlám életre kelt. Fotó: Wikicommons

Aztán jöttek az iszlám hódítások, amelyeket követően az arabok – azóta is tartva a rekordot – csaknem hatszáz évig uralták a térséget. Mi volt a titkuk? Az, hogy nem uralkodtak. Az előző évszázadok során egyetlenegy központi hatalom se alakult ki Afganisztánban. A helyi törzsek, hadurak legfeljebb szétszórt falvak és félig elpusztult ősi városok felett uralkodtak. A muzulmán hódítók tökéletesen megelégedtek azzal, hogy ezek felvették a vallásukat, és hagyták őket úgy élni, ahogy akartak, az itt élők pedig részben valóban megtértek az iszlámra, részben úgy tettek mintha, hogy békén hagyják őket; megszületett a tökéletes együttélés. Ezt még Dzsingisz kán betörése sem igazán borította fel hatszáz évvel később. A mongolok megérkeztek, kiirtották Kabul lakosságát, letelepítették a hazárokat, aztán tovább mentek. Húsz évvel később az ő birodalmuk is megszűnt: bár magát Afganisztánt névleg innen még elég sokáig ők irányították, azonban az Aranyhorda európai és belső-ázsiai vereségei után komoly erőt már nem képviseltek, és a hegyi törzsek de facto a maguk urai voltak.

Európa szemet vett a hegyekre

A Mogul birodalom, majd a szikhek, vagy az éppen Indiában uralkodó egyéb dinasztiák néha eljátszottak a területtel; meg egyik sem szállta, legfeljebb felvonulási övezetnek használta a hegyek közé szorult katlant. Azonban a XIX. század közepén elindult a “nagy játszma”. A Brit Birodalom és a cári Oroszország versenybe kezdett Ázsia gyarmatosításáért, ennek során pedig Afganisztán szerepe is felértékelődött. Az angolok először 1838-ban támadták meg Afganisztánt, hogy orosz versenytársaikat megakadályozzák a terület elfoglalásában. A háború négy évig tartott, végül 1842-ben William George Keith Elphinstone vezetésével a nagyrészt indiai csapatok álkotta brit haderő, és az őket követő feleségek és családtagok menekülni kényszerültek Kabulból. Az evakuáció során Őfelsége mintegy négyezerötszáz katonája és az őket követő tizenkétezer civil, nő és gyerek a hegyekbe kényszerült. India felé törzsi csapatok csaptak rajtuk, akik bár a nőknek szabad elvonulást ígértek, ezt csak az angol tisztek családjaival szemben tartották be: a közkatonák és az indiai regimentek tagjainak feleségeit megerőszakolták, majd meztelenül a havas csúcsok közé zavarták és hagyták őket meghalni. Szép előjele ez a tálibok szavahihetőségének.

Elphinstone seregének lemészárlása. Forrás: Wikicommons

Bár Anglia és Oroszország nagyrészt befejezte saját játszmáját, Viktória királynő számára még mindig kényes volt seregeinek lemészárlása. Az afgánok pedig nem igazán akarták feloldani a feszültséget. Amikor India angol alkirálya diplomáciai küldöttséget indított Kabulba, annak tagjait a Haibár-hábónál lemészárolták. Újabb pofon a világ legnagyobb birodalmának. Anglia 1878-ban újra háborúba vonult. Ezúttal nem a terület megszállása, hanem a pacifikálása volt a cél.

Angol katonák az al-madzsidi csata után. Forrás: Wikicommons

A Brit Birodalom ötvenezer katonája (jórészt ismét indiai csapatok) vonult fel Afganisztán ellen. Az angolok ezúttal óvatosabban jártak el: a helyi törzseket kijátszották egymás ellen, egységes támadásokat hajtottak végre, és a jól védhető hegyi erődöket elkerülték. A pastuk vezére, Ser Ali kán megpróbálta egyesíteni a hadurakat, és még az orosz cárhoz is segítségért fordult, de nem jutott sokra. Az angolok kétéves harc után győzelmet arattak. Afganisztán külügyeit ezentúl Londonból intézték, viszont alkirályt nem neveztek ki, és ahogy tudták, el is hagyták a temetővé vált országot. Érdekesség, hogy a világirodalomba is ez a konfliktus írta be Afganisztánt: Sherlock Holmes társa, Watson doktor ennek a háborúnak a veteránja, Rudyard Kipling Aki király akart lenni című műve pedig a konfliktus egy meglehetősen kiszínezett elbeszélése.

A britek azonban még egy háborút vívtak az országgal, amely annak ellenére, hogy mennyire fontos Afganisztán történelmének szempontjától, kevéssé ismert. 1919-ben, annak reményében, hogy az angolok kimerültek az I. világháborúban, Gazi Amanullah kán vezetésével az afgánok megtámadták Indiát. A háború mindössze egy fél évig tartott, és az angolok végül taktikai győzelmet értek el (minimálisak voltak a veszteségeik és a légierőnek hála támadni tudták Amanullah hátországát), azonban a háború mégis azzal zárult, hogy Afganisztán független lett és saját külpolitikát folytathatott. Ennek egyszerű oka volt: Angliát valóban kimerítette a háború, ráadásul Indiában ébredeztek a függetlenségi mozgalmak, Oroszország már régen nem képviselt versenytársat a térségben, ezért semmi okuk volt arra, hogy fenntartsák a konfliktust. Ezzel a történelemben először megszületett az önálló és talán egységes afgán állam.

Szovjetek a hegyek között

A Szovjetunió összesen háromszor indított csapatokat Afganisztánba. Az első két intervenció kevésbé íródott be a történelembe, részint azért, mert rövid kalandozások voltak, részben azért, mert a két világháború közötti időszak a világsajtó számára “érdekesebb” témákat is tartogatott, mint a kommunisták háborúja egy alig ismert hegyi országban. A Vörös Hadsereg először 1929-ben lépett afgán földre, méghozzá meglepő céllal: a királyt támogatták az ellene lázadókkal szemben.

Az első “afgán” király, Amanullah kán. Forrás: britannica.com

Történt ugyanis, hogy az utolsó angol–afgán háborút követően Amanullah kán megpróbálta az indiai alkirályok államszervezését utánozva újraszervezni országát. Így lett belőle egész Afganisztán királya. Azonban – főképpen a cikkünk elején leírt nemzetiségi széttagoltságnak köszönhetően – ez sokaknak nem tetszett. Az angolokkal vívott háborúkban megerősödtek az iszlamista csoportok. Ezekből a csoportokból alakult ki a baszmacsi mozgalom, amely az ország sária alapú újjászervezését követelte és az emirátus kikiáltását. Bár meglehetősen decentralizált erőkről volt szó, egy bizonyos Ibrahim bég köré szervezpdtek, aki az orosz polgárháborúban a fehéreket támogatta. A szovjetek főként ezért szálltak be a konfliktusba és támogatták a királyt. A kaland azonban nem volt szerencsés, a vörösök visszavonulót fújtak, Amanullahnak pedig el kellett hagynia országát.

Amanullah király Moszkvában 1929-ben. Forrás: Zlev.ru

Egy évvel később jött el a következő szovjet “kaland” ideje. Azonban ez csupán egy pár napos erőfitogtatást jelentett. A közép-ázsiai katonai körzet csapatai Jakov Melkumov vezetésével behatoltak az országba; egy büntetőhadjáratot akartak végrehajtani az egy évvel korábbi fiaskó miatt. Egyetlen csatát vívtak a baszmacsikkal, ahol ők három, az iszlamisták több mint nyolcszáz embert vesztettek. Moszkva ezután, mint aki jól végezte dolgát, kivonult a területről.

Ne mondd el anyának, hogy Afganisztánban vagyok

Только маме, что я в Афгани не говори (Csak anyánknak ne mondd el, hogy Afganisztánban vagyok) – szól az egyik legismertebb orosz katonadal, ami tökéletesen kifejezi a szovjet katonák, és általában az ország hozzáállását a háborúhoz. Az iráni iszlám forradalom győzelme után Moszkvában aggódni kezdtek, hogy elvesztik a közép-ázsiai köztársaságokat, majd miután a szovjetbarát kormányt Afganisztánban is megdöntötték a mudzsáhidek, megszületett a döntés a bevonulásról és kezdetét vette a szovjetek Vietnámja.

Brezsnyev bejelenti, hogy csapatokat küld Afganisztánba. Forrás: Origo

A háborúnak rendkívül alacsony volt a támogatottsága, még a párt belső köreiben sem rajongtak érte. A Szovjetunió a kínai határon fel-felcsapó, elszórt csatákon kívül nem harcolt a második világháború óta. Nem is igazán készültek háborúra. Az USA-val való összecsapás veszélye már akkor sem volt igazán fenyegető, és bár kisebb területi konfliktusokba (mint például a rhodéziai bozótháború) beavatkoztak, nyílt hadviselést – az Egyesült Államokkal ellenben – nem folytattak. Ez változott meg egyik napról a másikra. Eleinte a Kreml ennek ellenére is könnyű, gyors gyözelemre számított. A szovjet beavatkozás váratlan és brutális volt. A kabuli és a bagrami repülőterek rajtaütésszerű megszállása után a légi úton szállított első lépcső fő feladata a főváros elfoglalása, a stratégiai pontok biztosítása és Hafizullah Amin elmozdítása volt. Rövid utcai harcok után a szovjetek december 27-én megszerezték a Kabul feletti uralmat.

A szovjetek elleni harcot meghirdető Hafizullah Amin élvezte az iszlamisták és a nyugat támogatását is. Az USA-ban benne látták a stabil Afganisztán kikiáltásának kulcsszereplőjét. A remények, azonban egy időre eloszlottak: amint a szovjet csapatok elérték Kabult, a KGB elitalakulata, a Specnaz elfoglalta az elnöki palotát, Amint és családját pedig kivégezte. Moszkva a teljes mértékben kommunista elkötelezettségű, Oroszországban nevelkedett Babrak Kamalt nevezte ki az ország és az új afgán hadsereg élére.

A bábelnök seregszemlét tart. Forrás: RIA Novosztyi/Alekszandr Grascsenkov

A szovjet vezetés azt hihette, hogy a háborúnak vége. Tévedtek. Az iszlamista szélsőségesek ugyanis nem adták fel az ellenállást, sőt, a mérsékeltnek mondható Amin halálával még erőszakosabban léptek fel a megszállókkal és a saját civiljeikkel szemben. Ismerős? Nos, igen, a mudzsáhidok ekkor először új néven tűntek fel, és szólították dzsihádra a muzulmánokat: megjelent a Talibán. Az USA által támogatott fundamentalista csoport gerillaharcba kezdett a megszállókkal szemben, nem törődve a járulékos veszteségekkel. A szovjet pacifikálási kísérlet rövid idő alatt áttekinthetetlené vált; a zömében törzsi, területi alapon szerveződő, félkatonai milíciák pedig nemcsak a szovjetekkel, hanem időnként egymással is harcban álltak. Ismerős lehet még az akkor a nyugati sajtóban szabadságharcos hősként emlegetett ifjú dzsihadista neve, aki rossz nyelvek szerint egyenesen a CIA-től kapott kiképzést: Oszáma bin Láden, aki kiemelkedő hatékonysággal vezette csapatait a megszállókkal szemben. Saját katonai csoportja, amelyet nemes egyszerűséggel al-Káidanak, “bázisnak” keresztelt, a legerősebb ellenálló magot alkotta.

Vajon tudta-e a CIA, hogy az USA egyik legnagyobb ellenségét képezik ki? Fotó: MTI/EPA/ODNI

Az iszlám szélsőségeseket Pakisztán, Szaúd-Arábia, Kína és az USA is támogatta. Kiképzéssel, fegyverekkel, anyagi forrásokkal látták el a szovjetek ellen harcoló dzsihadistákat. Maga a dzsihád, mint fogalom is ekkor rögzül a nyugati közbeszédben. Az iszlám eleve kétféle dzsihádot ismer: a védekező és támadó szent háborút. A támadó dzsihádban való részvétel a hithű muzulmánok számára kiváltható anyagi kárpótlással, azonban a védekező dzsihádban minden “igazhitű” számára kötelező a részvétel, megtagadása pedig a hitetlenekkel teszi egyenlővé az iszlám követőjét. Bin Láden védekező dzsihádot hirdetett, amit az egész arab világ támogatott. A harcok keserves küzdelemmé váltak az egész ország területén. A szovjetek és az arab kormányerők több mint kétszázezer katonát vonultattak fel a térségben. Lerombolták a városokat, hatalmas véráldozatok árán küzdöttek meg minden egyes barlangért, de a harcuk eredménytelen volt, a hátországban újra és újra fellángoltak a gerillaharcok.

Szovjet csapatok a hegyvidéken – akár kárpátaljai magyarok is lehettek. Forrás: Wikicommons

1985-re egyértelművé vált, hogy a hét éve tartó háború megnyerhetetlen Moszkva számára. Az abban az évben hatalomra kerülő Gorbacsov vezetésével megkezdődtek a béketárgyalások a mudzsáhidok és a Kreml között. 1987-ben megkezdték a szovjet csapatok fokozatos kivonulását; ez csak két évvel később, 1989. február 15-én fejeződött be. A háború az egyébként is gazdasági gondokkal küzdő Szovjetuniónak mai árfolyamon ötvenöt milliárd dollárjába került (még mindig olcsóbban megúszták, mint az amerikaiak harminc évvel később). A Szovjetunió teljes területéről toborzott hadsereg nagyjából harmincezer főt vesztett, és körülbelül ugyanennyi sebesültet jegyeztek. Ami számunkra a legszomorúbb, hogy a halottak között volt a hivatalos adatok szerint ötvenhárom kárpátaljai magyar is – ennyien adták életüket idegen érdekekért.

Szeptember 11.

Oszáma bin Láden mindenki – különösen kiképzői – meglepetésére komolyan vette a dzsihádot, és úgy gondolta, szent célja a muzulmánok felszabadítása a globalista igából. Amikor az amerikaiak beavatkoztak Kuvait iraki megszállásába és az első Öbölháború során legyőzték Szaddám Huszein erőit, bin Láden elhatározta, hogy az új ellensége Amerika lesz. Bár az al-Káida harcosai már az Öbölháborúban is segédkeztek iraki hittestvéreiknek – kuvaiti hittestvéreik és a NATO ellen –, az igazán elkötelezett csapásra csak tíz évvel később került sor.

Az Egyesült Államok történetének legnagyobb tragédiája. Forrás: Gulnara Samoilova/AP Photo

2001. szeptember 11. a dátum, amely nem csupán az amerikai, de a világ kollektív emlékezetébe is bevésődött. A World Trade Center ikertornyai ellen elkövetett merénylet során háromezren vesztették életüket, a sérültek száma ennél is nagyobb volt, az USA sérthetetlenségének illúziója eloszlott: saját földjén érte csapás. A merényletért Oszáma bin Láden vállalta magára a felelősséget, George W. Bush amerikai elnök pedig bejelentette, hogy az Egyesült Államok hadba indul Afganisztán, az al-Káida központja ellen. Az USA és szövetségesei – a szovjetek korábbi hibáját elkövetve – az első Öbölháborúhoz hasonló gyors győzelemre számítottak. Az ország teljes elfoglalása két évvel később, 2003-ban fejeződött be, azonban a pacifikáció teljes kudarcot mondott. Bin Ládent nem sikerült elfogni (egészen addig, míg Obamának fel kellett mutatnia valamit az újraválasztási kampányához). A hegyek között továbbra is folytak a harcok, a NATO-erők képtelenek voltak szembeszállni a partizánokkal.

Amerikai tengerészgyalogosok könnyűpáncélos harci gépjárműve veri fel a sivatag homokját a Dél-Afganisztánban létesített amerikai katonai bázison 2001. december 2-án. November 25-e óta már több száz amerikai tengerészgyalogos érkezett afgán földre. A kandahári repülőtér az amerikai hadsereg ellenőrzése alatt áll. Forrás: MTI/EPA/Jim Hollander

A demokráciaexport a világ keserű vicce lett, amin az cseppet sem változtatott, hogy az amerikaiak Asráf Gánit nevezték ki az ország élére, aki Pakisztánban nőtt fel és Angliában PhD-zett. Az elnök tanácsadói olyan emberek voltak, akik nem ismerték Afganisztánt, többségük a helyi nyelvet sem beszélte. Ezeket a hiányosságaikat azonban pótolta, hogy mindenben tökéletesen igazodtak a Fehér Ház akaratához. Gáni egyébként 2014-ben és 2019-ben is csalások útján szerezte meg a hatalmat. Szép is az importált demokrácia. A tálibokat bin Láden halála után sem sikerült legyőzni, az egymást váltó amerikai kormányzatok kiegyezésre kényszerültek a szélsőségesekkel. Afganisztán megszállása teljes kudarc volt. A húszéves katonai jelenlét alatt csak az Egyesült Államok több mint 2261 milliárd dollárt költött a térségbeli jelenlétére, ebből milliárdokat az afgán kormányerők felfegyverzésére és kiképzésére, akik a kivonulás hírére puskalövés nélkül álltak át a tálibok oldalára, átadva számukra minden, a NATO-tól kapott felszerelést. Ami pedig ránk nézve még szomorúbb: ebben a háborúban is elesett tizenhét magyar honvéd, idegen érdekekért.

Mi lesz veled, Afganisztán?

Amerika odadobta az általa felbolygatott romokat a dzsihadistáknak, azzal, hogy most már más ország dolga stabilizálni a térséget, enyhén célozgatva arra, hogy eljött Kína és Oroszország ideje, ők viszont úgy tűnik, nem kérnek belőle, és inkább kiegyeznének a tálibokkal, amit leginkább Európa fog megszenvedni. Ismét több tízezer emberélet, ismét elképesztő anyagi ráfordítás, és az ország lakóinak sorsa nemhogy javult volna, de valószínűleg hamarosan még rosszabbra fordul. Ez pedig Európa felé induló menekültek tízezreit jelenti. A jogvédők és emberjogi harcosok együttérzésre szólítanak fel, Cseh Katalin fenyegeti a tálibokat, a helyiek annyira rettegnek, hogy akár a biztos halálba menekülnek a szélsőségesek elől. Mi lehet a megoldás? Egyszerű: Afganisztánt magára kell hagyni, ne akarjunk oda demokráciát és “nyugati értékeket” exportálni, és főképpen ne akarjunk iszlám szélsőségeseket ide importálni.

Forrás: Múlt-kor, Magyar Hírlap, Történelem Klub, artofwar.ru, newyorker.com, eferrit.com; Fotó: Reuters/Omar Sobhani