Amikor a kommunista Sebes Gusztáv kirakta az Aranycsapatból a Gulágot megjárt Raduly Józsefet
Bécs, 1956. július 21.
Baróti Lajos edzõ és a Budapesti Vasas gyúrója ápolják a sérült Raduly Józsefet az FC Rapid Budapesti Vasas Közép-európai Kupa labdarúgó mérkõzésen a bécsi Práter Stadionban (3:3).
MTI Fotó: Széchenyi József
Hat és fél évet raboskodott a Gulágon Raduly József, aki 24 évesen szabadult a szovjetek karmaiból. Már az is nagy dolog, hogy túlélte, de az, hogy utána válogatott futballista lett, mindent elárul jelleméről, akaraterejéről és tehetségéről, hiszen talán legfontosabb éveiben volt rab. Formába lendülve gyerekkora kedvenc csapatába, a Fradiba szeretett volna igazolni, de ezt a klub párttitkára megvétózta. Végül a legendás edző, az erdélyi Baróti Lajos segített neki, ő vitte a Vasashoz. Raduly közismerten nemzeti érzelmű, hívő ember volt, de a baloldali klub így is befogadta, második családja lett. Nem mindenki volt ilyen kegyes hozzá, 93 évesen már nem kertelt, kimondta a PS-nek, hogy Sebes Gusztáv gyakorlatilag elüldözte a válogatottból. Két meccs után a kommunista edző, akit a rezsim rakott a világ legjobb csapatának az élére, azért küldte el Radulyt, mert 18 éves kora előtt erőszakkal besorozták a Hunyadi páncélosokhoz, amely az SS alá került. Sebes nem is szólította a nevén, csak annyit kiáltott, „Hé, Hunyadi, jöjjön ide”. Raduly József ezt is feldolgozta. Egy megtörhetetlen sportember története – második rész.
Folytassuk hát Raduly József történetét. Az első rész (itt olvasható) ott ért véget, hogy a futballista hat és fél év után hazajöhetett a Gulágról. Innen vendégszerzőnké, Kovács Attiláé a szó.
KOVÁCS ATTILA
Raduly József 1951 végén térhetett haza. Annak ellenére, hogy idehaza akkor a legsötétebb Rákosi-korszak tombolt, mégis megindító emlékeket ébresztett benne repatriálásának felidézése.
Raduly József: „Több, megrázó emlék is felelevenedik bennem a hazatérésem kapcsán. Vonattal hoztak bennünket és késő este, vagy inkább már kora éjjel érkeztünk meg a magyar határra, Záhonyba. Koromsötétség volt, meglehetősen ijesztő, de ami utána történt, még ijesztőbb volt.
Hirtelen hatalmas reflektorokat kapcsoltak fel, és golyószórókkal a levegőbe lőttek a határőrök. Amúgy se hittük, hogy ez tiszteletünkre történik, de röviddel utána ránk parancsoltak, hogy ne merészeljük elhagyni a vagonokat, mert tüzelni fognak.
Fegyveres kísérők szálltak fel a vonatra, akik egészen a Keleti pályaudvarig kísértek bennünket. Később kiderült, hogy miért. Amikor beérkeztünk Pestre, már világos nappal volt. Mielőtt elvittek a GULAG-ra, Kőbányán, a Czeglédi úton laktunk, közel a vasúti töltéshez. És mit ad Isten: egyszer csak, ahogyan kinézek a vonatból, látom, hogy Kőbányán vagyunk, ismerős környezetben, és felfedezni véltem a saját, egykori kertünket is.
Kitört belőlem a zokogás, a család hiánya és a kínzó honvágy miatti több éves, elfojtott fájdalmam.”
Hősünk hat és fél év után térhetett vissza szülőhazájába. Nyugodtan mondható, hogy egy emberi élet talán legszebb éveit, a 18 és 24 éves kora közötti időt töltötte a szovjet fogolytáborok valamelyikében. Amikor az őt és hazatérő társait szállító szerelvény begördült a Keleti pályaudvarra, még mindig nem mehetett haza.
Raduly József: „A pályaudvarról egyenesen a Mosonyi utcába vittek bennünket, fegyveres kísérettel. Ennek oka az volt, hogy mindannyiunknak utána akartak nézni. Tudni akarták, hogy kik vagyunk, elkövettünk-e valamit, és hogy mi szerepel rólunk a saját nyilvántartásaikban. Volt, akinél ez a vizsgálódás 3 hónapig is eltartott. El lehet képzelni, milyen lelkiállapotban voltunk valamennyien.
Lélekölő volt megélni, hogy ugyan itthon vagyunk végre, de továbbra is rabként kezelnek, fogva tartanak. Földön, szalmán aludtunk, nem sokkal volt jobb az élelmezésünk sem, mint a Szovjetunióban.
Nem tudnám napra pontosan megmondani, hogy mennyi ideje voltam már itt, amikor egyik reggel benyitott az egyik őr és engem keresett név szerint. Éppen borotválkozáshoz készültem, tiszta hab volt az arcom, amikor szólt, hogy hagyjam abba, majd otthon megborotválkozom. Földöntúli boldogság szállt meg. Egészen este 6 óráig az irodán várattak, étlen-szomjan, aminél rosszabb volt a bizonytalanság, és a félelem, hogy talán mégsem engednek el. Ám este végül kiengedtek mégis.”
Természetesen a családjához igyekezett, minél előbb szeretett volna otthon lenni. A helyzet azonban mégsem volt ilyen egyszerű, hiszen idős szüleit nem akarta váratlan traumának kitenni azzal, hogy egyszer csak hirtelen beállít. Ezért a nővére és a sógora segítségét kérte.
Raduly József: „Emlékszem, háttal állt az ajtónak a nővérem, amikor beléptem az ajtajukon. Amikor megfordult, kiejtette a fakanalat a kezéből. Odaszaladtam hozzá, s percekig szótlanul öleltük egymást. Anyósom, amikor meglátott, felkiáltott: itthon van a Józsi! A nővérem férje nagyon rendes volt. Vállalta, hogy motorral hazavisz és szól a szüleimnek is, hogy legyen idejük felkészülni a hazatérésemre. Kis Csepel-motorjával szinte száguldott, én meg féltem. Furcsa érzés volt, hogy túléltem 6 és fél évet a GULAG-on, s most mégis félek. Még egyet fordult a sógor, elhozta a nővéremet is, hogy együtt lehessen a család. Ott álltam kívül az ajtó előtt, amikor a sógorom bement, s miután illendően köszönt a szüleimnek, megkérdezte apámat:
Fater, hazahozzam a Józsit? Apám lélegzete is elakadt. Miért, tudod, hogy hol van? A sógorom ekkor kinyitotta az ajtót, és beléptem.”
A magyar labdarúgó-válogatott korelnöke még ennyi idő, közel 70 elteltével is elérzékenyül, amikor felidézi hazatérése pillanatát, a szüleivel való újbóli találkozását. Könnyezik, rövid ideig csendben van, majd erőt véve magán, folytatja visszaemlékezését.
Raduly József:
„Ott álltak a szeretteim. A szüleim, a nővérem, a húgom, a sógorom. Életem egyik legszebb, legcsodálatosabb pillanata volt. Megvalósult az, amelyről a GULAG-on raboskodva annyit álmodoztam, hogy egyszer talán sikerül hazatérnem és újra együtt lehetek a számomra legfontosabb emberekkel”.
Raduly József mielőbb igyekezett visszailleszkedni az itthoni életbe. Munkavállalása mellett csakhamar ismét szerepet játszott életében a labda, sőt, talán fontosabb szerepet kapott, mint korábban bármikor.
A párttitkár vétója, Baróti Lajos mentőöve
A hazatérés után nem sokat tétlenkedett, 1952 elején munkába áll a Budapesti Szállítási Vállalatnál. Ahogyan kitavaszodott, egyre erősebben feltámadt benne a futball iránti vágy is, így elkezdett csapatot keresni magának. Képességei birtokában remélhette, hogy hamarosan lesz is hol futballoznia.
Raduly József: „Ahogy csak tudtam, igyekeztem visszatérni a futballpályára. Körül kellett persze nézni, hogy milyen lehetőségek vannak. A cégnél, ahol dolgoztam, többen is játszottak, így az ő segítségükkel indult el a csapatkeresés. Végül a Postáshoz kerültem, amelynek csapata éppen akkor egyesült a SZAC-cal. Itt indult újra a futballkarrierem. A Diósgyőr ellen játszottam az első NB I-es meccsemet. Jól játszhattam, mert nagyon szidtak a diósgyőri szurkolók.
A Postásban nyújtott teljesítményem alapján felfigyeltek rám, több helyen is felmerült a nevem. A szívem persze a Ferencvároshoz húzott, hiszen gyermekkoromtól fogva nekik szurkoltam. Ám milyen a sors: a klub párttitkár vezetője, Száraz István, aki döntési jogkörrel rendelkezett az igazolások terén is, megvétózta, hogy odakerülhessek.”
Nem sokáig maradt azonban így sem parlagon a tudása, mert a Fradi elutasításáról tudomást szerzett a magyar labdarúgás későbbi edzőfejedelme, az erdélyi származású Baróti Lajos. Barótiról érdemes megjegyezni, hogy kiemelkedő szaktudása és emberi kvalitásai okán annak ellenére is rangot tudott kivívni magának, hogy nem volt kommunista. Sőt, testvére, Baróti Dezső, a Szegedi Egyetem rektoraként a forradalom oldalára állt 1956-ban, amiért le is tartóztatták, s az akkor már komoly elismertségű Baróti Lajos, mint Vasas-edző, járt közben Kádáréknál testvére kiszabadulásáért.
Ez a rendkívüli kaliberű ember, Baróti Lajos nyúlt tehát Raduly József hóna alá is, a Fradi elnökének elutasító döntése után.
Végül a Vasas lett a második családja
Raduly József: „Milyen érdekes sors…
Nekem minden vágyam volt, hogy a Fradi zöld-fehér mezében játszhassak. Ha mégis engedték volna, hogy odaszerződjek, még akkor sem adatott volna ez meg, ugyanis a Fradit éppen akkor keresztelték át Kinizsire, a zöld-fehér színét pedig piros-fehérre változtatták. Ehhez képest a párt kirakatcsapatának számító Vasas befogadott, pedig én hívő ember vagyok és ezt soha nem is rejtettem véka alá. Nemzeti érzelmű, keresztény emberként talán az ellenkezőjét várhatná tőlem mindenki, de én csak jót tudok mondani a Vasasról, amely a második családom lett.
Befogadtak, és Baróti Lajos bizalmának köszönhetően a kezdetektől megkaptam a játéklehetőséget is.”
Raduly József meghálálta a bizalmat edzőjének. Szélvészgyors elfutások és remek centerezések, fontos gólok jellemezték szélsőjátékát, amelyeknek köszönhetően csakhamar alapembere lett a Vasasnak. Összeállt a Raduly, Csordás, Szilágyi I, Teleki, Illovszky összetételű támadósor, amely klubszinten nemzetközi összevetésben is a legjobbak közé tartozott.
Mindez a pályán elért eredményekben is egyre inkább megmutatkozott.
Raduly József: „Számos szép sikert értem el a klubbal itthon és nemzetközi színtéren is. Történelmet is írtunk, mert a Vasas labdarúgó-csapatának első magyar bajnoki címét a mi csapatunk nyerte meg.
Emellett kétszer a Közép-Európai Kupát is elhódítottuk. Az egyik legemlékezetesebb emlék azonban minden kétséget kizáróan az 1957/58-as szezonban produkált BEK-menetelésünk, ahol egészen az elődöntőig jutottunk. A világhírű Real Madrid ellen ugyan összesítésben kikaptunk és nem kerültünk be a fináléba, de a Népstadionban aratott Real elleni győzelem örök emlék marad”.
Sebes Gusztáv megalázó megjegyzése
A Vasas csapatában való kitűnő játéka és jó formája révén az 1954-es világbajnokság után Raduly József neve felmerült a válogatottnál is.
Teljesítményét hétről-hétre mindenki láthatta és emberi tulajdonságait ismerve Baróti Lajos is jó szívvel ajánlotta őt a nemzeti csapatba. A bemutatkozás létre is jött, így elmondható, hogy Raduly pályára lépett a világhírű Aranycsapatban, és mára – utolsó mohikánként – ő az utolsó élő tagja az egyetemes futballtörténelem egyik legjobb válogatottjának. Mindezek ellenére a válogatott szereplés felidézése fájó sebeket is felszakít az egykori kitűnő csatárból.
Raduly József: „93 éves vagyok, nem fogok kertelni, mellébeszélni. Ha a válogatottról kérdez, kettős érzések munkálkodnak bennem, az öröm mellett a fájdalomról, a keserűségről is szólnom kell. Ami az örömet, a büszkeséget illeti, el kell mondani, hogy egy sportoló számára nem lehet felemelőbb dolog, mint a nemzetét képviselni. Állni a kezdőkörben és hallgatni a himnuszt, csodálatos érzés, és a Jóisten ajándékaként tekintek arra, hogy ez nekem megadatott.
Ugyanakkor fájó emlékeket is ébreszt bennem, mert rajtam kívül álló okok miatt nem lehettem annyiszor válogatott, amennyiszer talán lehettem volna. S itt most nemcsak a GULAG-ra gondolok, bár nyilvánvaló, hogy igazából az törte derékba a focikarrieremet.
De történt más is… Amikor vége lett a második válogatott mérkőzésemnek (Svédország ellen, a Népstadionban – K.A.), Sebes Gusztáv utánam kiáltott a folyosón, hogy
Hé, Hunyadi, jöjjön ide!<
Tudtam, hogy miért szólít Hunyadinak, én nem voltam rest, abszolút tisztelettel ugyan, de mégiscsak szóltam neki, hogy ne haragudjon, van rendes nevem, engem Raduly Józsefnek hívnak. Ekkor közölte, hogy ne számítsak több meghívóra, és már a margitszigeti közös vacsorán sem kell megjelennem. Bár oda még elmentem, elvégre azt a csapat tiszteletére szervezték és akkor még én is tagja voltam a csapatnak, később valóban leírtak, nem hívtak többet.
Nagyon, de nagyon fájt ez a megalázás, de a Vasassal elért sikerek, és az, hogy klubomban teljes értékű csapattagként és emberként kezeltek, kárpótolt.”
Raduly József, a Vasas labdarúgója / Fotó: MTIVasas, Felcsút: megbecsülés
Raduly József 35 éves korában, 1962-ban vonult vissza az aktív játéktól. Bár a csukát szögre akasztotta, szerelmétől, a futballtól ezután sem szakadt el. Több évtizeden keresztül dolgozott edzőként, foglalkozott fiatalokkal nevelőedzőként és felnőtt csapatok vezetőedzői teendőit is ellátta. Amennyire egészségi állapota engedni, még napjainkban kijár a meccsekre.
Raduly József: „Kapcsolatom, kötődésem a klubhoz máig él, a klub tiszteletbeli elnöke vagyok. A szeretet és megbecsülés nem egyoldalú, mert a klub is időről-időre kifejezi a megbecsülését felém.
Három évvel ezelőtt ünnepséget szerveztek a kilencvenedik születésnapom alkalmából, ahol Markovits László klubelnök személyesen köszöntött fel, a másfél éve átadott új, impozáns Vasas-stadionban pedig az egyik szektor a nevemet viseli. Ezek persze mind-mind csodálatos dolgok, de a legnagyobb örömet mégis az adta, hogy felépült az új stadionunk, így méltó, XXI. századi körülmények között játszhat imádott csapatom.
Külön megtisztelő volt, hogy az új stadion avatóján én végezhettem el a kezdőrúgást. A Vasas meccsei mellett igyekszem rendszeresen kilátogatni a Puskás Akadémia meccseire is. Még akkor voltam először Felcsúton, amikor a pálya szélén a sárban tocsogva álltunk, így a saját szememmel követhettem végig, hogy lényegében a semmiből milyen impozáns futballkörnyezet teremtődött ott meg. Az a tisztelet, megbecsülés, amit ott az első pillanattól fogva kapok, jóleső érzéssel tölt el, az pedig külön is megtisztelő, hogy a miniszterelnök úr ismeri és megsüvegeli a pályafutásomat és ennek minden találkozásunk alkalmával hangot is ad.”
Hiába, hogy immár betöltötte a 93. életévét, Raduly József most is aktív, életvidám ember. Beszélgetésünk során kiemelte, hogy maximálisan betartotta és betartja a vírushelyzet miatti előírásokat, de mindvégig nagyon hiányzott neki a pályák és a meccsek hangulata.
Várja az őszt, amikorra – remélhetően – visszaáll az élet a normális kerékvágásba és végre újra kimehet akár a Fáy utcába, akár Felcsútra, akár az új Puskás Ferenc Arénába, ahol szintén ott szerepel portréja a híres magyar futballisták fényképeinek sorában.
Amikor beszélgetésünk végén jó kedvéről, életigenlésének titkáról kérdezem, rövid gondolkodás után kerek összegzést ad életéről.
Raduly József: „Annak idején, még Balatonszárszón mosolyt, barátságos integetést kaptam József Attilától. Pestre kerülvén a Mária Valéria-telep–Wekerle-telep gyermekrangadókon Puskás Ferenc és Bozsik József ellen játszhattam. A fogságból hazatérve nagy szerelmemnek, a futballnak szentelhettem az életemet, és a klubsikerek mellett eljutottam a válogatottságig is. Bár betöltöttem a kilencvenhárom évet, fizikailag és szellemileg is jól vagyok, nemrégen még magam vezettem a saját autómat. Feleségemmel öt évtizede vagyunk társak, jóban-rosszban, egykori klubomnál, a Vasasnál máig megbecsülnek. Vagyis: annak ellenére, hogy fiatal éveimből hat és felet szovjet fogságban kellett eltöltenem, mindvégig érezhettem és érzem ma is a Jóisten gondviselő szeretetét. Ezek után nem lehetek más, csak derűs és egyben hálás, amiért ilyen életet kaptam a Teremtőtől.”
