Becslések szerint negyvenezer magyar esett áldozatul 1944 őszétől a vajdasági népirtásnak. A Rajk-ügyben később elítélt Lazar Brankov akkoriban vérbíróként tizenkét embert végeztetett ki, köztük egy neves újságírót is. Brankovot később Moszkva és Rákosiék a magyarországi belső leszámolásban használták fel, 1956-ban szabadult, Párizsba költözött, és 1994-ben nyilvánosan, a magyar sajtóban tagadta a népirtást. Állítása szerint ilyesmi nem létezett. Göncz Árpád 1998-ban Köztársasági Elnöki arany Emlékéremmel tüntette ki ezt a bigott, történelem-hamisító kommunistát. Állítólag akkor még nem tudták, hogy Brankov partizán korában népbíró is volt, de történelem-hamisításáról számtalan cikk született 1994-ben.
Máig nem tudjuk pontosan, hogy hány magyart végeztek ki a Jugoszláviában a „hideg napok” utáni bosszúhadjárat során. Nem véletlen a homály, ha azt mondjuk, hogy a kommunista (és állambiztonsági) múlt nagyon nehezen kutatható Magyarországon, akkor ez fokozottan igaz az egykori Jugoszláviára. Azért becsléseink vannak.
Ezek szerint, amikor 1944 őszén és 45 elején a Vajdaságban tömegesen kivégezték a magyar lakosságot, akkor megközelítőleg negyvenezren veszhettek oda.
Negyvenezren.
A magyarok nagy részét bírói ítélet nélkül gyilkolták halomra, sokukat megcsonkították, és jeltelen tömegsírokba dobálták, amelyeknek a helyét gyakran még ma sem tudják a történészek és kutatók meghatározni. A feltárás borzasztóan nehéz, az emlékezők még most sem nagyon mernek megszólalni. Olyan generációs trauma ez mint a Holokauszt, csak erről sohasem beszéltünk, a rendszerváltás előtt nem beszélhettünk, utána meg úgy tűnt, mindig akadtak fontosabb témáink.
Népirtás a Vajdaságban / Fotó: Reform/Arcanum.hu
A beazonosítható áldozatok közé tartozik Andrée (Árvay) Dezső, neves vajdasági újságíró, aki következetesen a magyarság ügyét képviselte szülőföldjén, és ezért a végén az életével fizetett. „A Hírlapnál előbb kezdte meg dicséretes munkáját Újvidéken a Délbácska, amelyet Fáth Ferenc apátplébános és dr. Wilt Vilmos főorvos alapítottak – írták róla és társairól 1943-ban a Sorsunkban. – Első szerkesztője Toman Sándor volt, most pedig Andreé Dezső irányítja. A lap magyar és hangsúlyozottan keresztény célokkal indult, s erősebb katolikus jellege volt, mint a Hírlapnak.
Ugyanazt a munkát végezte, mint a Hírlap és ugyanolyan súlyos üldöztetéseknek volt kitéve. A Délbácska ellen is több támadást intéztek a túlzó szerb ifjúsági szervezetek, sőt az Orjuna emberei bombamerényletet is megkíséreltek a szerkesztősége ellen.
Nem egyszer az újságírók egyesülete volt kénytelen tiltakozni a kisebbségi újságírók üldözése és zaklatása ellen.”
Egy traktor után kötötték?
Később hiába tiltakoztak. A Reformban a következőket írták a haláláról 1991-ben, akkor, amikor a nemzetközi szakértőkből álló bizottság vizsgálta a vajdasági magyarok ellen elkövetett népirtást:
„Andrée Dezsőt, az újvidéki Reggeli Újság szerkesztőjét egy traktor után kötötték lábánál fogva. Virág plébános hasán addig táncoltak Horgoson, amíg bele nem pusztult. Kivégezték dr. Takács Ferenc péterrévei plébánost. Moholon valakinek az a morbid ötlete támadt, hogy a megkínzottakat előbb borotváltassák meg, s csak azután hajtsák őket a Tiszába.”
És most jön a csavar. Andréet és tizenegy magyar társát az a Lazar Brankov végeztette ki, aki a bácska-baranyai katonai bíróság egyik rettegett vérbírája volt, de nálunk mint „mártír” van kezelve.
Brankov a Magyar Nemzetben / Forrás: Magyar Nemzet/Arcanum.hu
A sötét ügybe egészen véletlenül, egy teljesen más kutatás kapcsán futottam bele. Nem árt kibontani: „A százéves korában jobblétre szenderült L. Brankov életrajzból kimaradt néhány számunkra fontos részlet – írta Csorba Béla vajdasági publicista Brankov halálának idején. –
Mindenekelőtt az, hogy nem közönséges partizán volt, hanem a bácska-baranyai katonai bíróság egyik rettegett vérbírája. Tagja volt annak a háromtagú testületnek is ( Pavle Gerenčevićtyel és Bosa Klarićtyal), amely 1944. december 29-én népellenségnek nyilvánította és halála ítélte Andrée (Árvay) Dezsőt, az újvidéki Reggeli Újság főszerkesztőjét és tizenegy magyar nemzetiségű társát – valamennyiüket még aznap agyonlőtték.”
A partizán vérbíróság persze nem csak a magyar lakosságot irtotta:
„Visszaemlékezők és történészek (pl. Pavle Šozberger, Mészáros Sándor) szerint a rögtönítélő bíróság, melynek Brankov egyik megkerülhetetlenül fontos láncszeme volt, előszeretettel ítélt halálra vagyonos újvidéki polgárokat nemzeti, faji és vallási megkülönböztetés nélkül.”
A vajdasági születésű, magyarul jól beszélő Brankov ezután Magyarországra jött: „Pályafutását a Szövetséges Ellenőrző Bizottság jugoszláv missziójának századosi rangú titkáraként folytatta Budapesten. A Tito-Sztálin konfliktus idején kezdetben a moszkvai irányvonalat támogatta, később azonban a Rajk-perben őt is elítélték. 1956-ban szabadult, majd Párizsban élt.
Az 1990-es években az aktuális szerb napipolitikai célok érdekében újra elővették: hosszabb tévéinterjúban tagadta a tömeges magyarellenes megtorlások tényét, a temerini nagytemető bejáratánál levő tömegsírról pedig a tényeket elferdítve azt állította, hogy abban nem 1944-ben kivégzett magyarok, hanem a >hideg napok< során megölt zsidók nyugszanak.”
Azt, hogy Moszkva és Rákosiék milyen szerepet osztottak Brankovnak a belső leszámolásban, az ma már nagyjából ismert. A legátfogóbb, legalaposabb munkát Zinner Tibor írta (A nagy politikai affér – A Rajk-Brankov ügy).
Rajk László volt külügyminiszter és Brankov Lázár szembesítése a Népbíróságon / Fotó: MTI
A lényeg, hogy a terrorgépezet a korábban, Moszkvában még Tito-ellenes propagandát folytató Brankovot már “titóistaként” használta fel. Így alakult a sakkjátszma. Az azért jellemző, hogy Brankovot a szovjetek fizikailag nem bántalmazták, majd átadták a magyar hatóságoknak, ahol végül eljátszották vele a szerepét.
Nem végezték ki, már 1956-ban szabadult, hogy később Franciaországban játssza a megtévedt kommunista, a mártír szerepét. (Már ha egyáltalán játszotta, akár bigott sztálinista is maradhatott, akkor sem bántotta volna senki. Egy cikkből kiderül, hogy a hetvenes években felvették a francia kommunista pártba).
Ha a történet itt lezárulna, akkor nem lenne semmiféle csavar. Brankovot ugyanis a rendszerváltás előtt felfedezték. „Lazar Brankov divatba jött a nyolcvanas évek végén. – írta erről a Magyar Nemzet. –
A Szabad Európa Rádió több órás riportsorozatot készített életéről. 1986-ban Budapestre látogatott, majd Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének évében felfedezte őt a magyar sajtó és a hazai történetírók is.
[…] Bacsó Pétert, a Tanú alkotóját kereste egy májusi napon a párizsi Magyar Intézetben. Akkor még nem tudtam, hogy ez a nyílegyenes tartású, izzó szemű idős ember a század tanúja.”
Koholmánynak nevezte a népirtást
Több is annál. 1994-ben ő volt az, aki a leghangosabban tagadta a népirtást.
„Lazar Brankov – a Rajk-per egykori koronatanúja – koholmánynak minősíti azt az állítást, hogy több ezer ártatlan magyart végeztek ki a szerbek az elmúlt háború után”
– írta például a Respublika. Az Új Magyarország pedig a következőről tudósított: Brankov „ugyancsak sajátosan magyarázza a katonai igazgatás időszakát, amelyet 1944 októberében vezettek be a Délvidéken, és amelynek során a most már kutatásokon is alapuló, becslések szerint mintegy húszezer [itt még húszezer – MG] magyar esett áldozatul.
Brankov szerint semmivel sem bizonyítható, hogy a Vajdaság felszabadítása után megtorlást követtek volna el a bánáti, bácskai és baranyai magyarság ellen. Ellenkezőleg, ő azt állítja, 1944-ben Vajdaságban azért vezették be a katonai közigazgatást, hogy meggátolják a szerbek bosszúját.”
Halottak / Fotó: Reform/Arcanum.hu
Ez a következetes történelemhamisítás tehát már 1994-ben ismert volt, ahogyan az is, miről szólt valójában a Rajk-Brankov ügy.
Göncz Árpád mindezek ellenére 1998-ban Köztársasági Elnöki arany Emlékéremmel tüntette ki az akkor a sajtóban már „Lázár Brankovnak” nevezett egykori vérbírót, sztálinistát, történelemhamisítót és népirtás-tagadót. Göncz a Parlament Nándorfehérvár termében adta át a kitüntetést a Párizsból idelátogató Brankovnak, akinek volt képe átvenni azt.
Tegyük hozzá, hogy amikor Zinner Tibort megkérdeztem az ügyről, azt mondta, akkoriban még nem tudtak Magyarországon Brankov vérbírói szerepéről.
De a történelem-hamisításról, a Rajk-ügyről, Brankov moszkovita múltjáról egészen biztosan. Az is egyértelmű, hogy ez Göncz Árpád egyik politikai döntése volt: Brankov gyakorlatilag Rajk László helyett kaphatta a kitüntetést, aki – hogy a keserű viccet idézzük – a sírból már nem tudott a tapsolók közé lövetni. Ez is egy olyan lépése volt a néhai köztársasági elnöknek, ami világosan megmagyarázza, miért is gyűlölték annyian volt ötvenhatos “társai” közül.
A cikk végén egy kérdés azért csak felmerül egy kérdés. Brankovot bűneivel szembesíteni már nem lehet. Viszont akad egy apróság: nem kéne tőle valahogy nyilvánosan visszavenni ezt az elnöki Emlékérmet?
Folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS