A régi “szép” idők: száz éve még karddal vívtak meg egymással az újságírók és színészek egy-egy elmaradt helyreigazítás, túlzó kritika vagy tényfeltáró cikk miatt. Akkor még volt a szavaknak tétje, ma már nem igazán. A mából különös visszatekinteni arra a korszakra, amikor az újságírók vívóleckéket vettek, hogy valahogy le tudják győzni a leleplezett oligarchák és dzsentrik által felbérelt katonatiszteket.
El tudják képzelni, ahogyan a kormánypárti sajtó egyik „újságíró-fejedelme” összecsap az ellenzéki média „héroszával”? Nem újságokban vagy az interneten hánynák az epét egymásra, hanem valóban megállnának egymással szemben, és az előre rögzített szabályok szerint megküzdenek egymással. Én többször eltűnődtem ezen azóta, hogy megvettem és elolvastam Clair Vilmos: Magyar párbaj című művét.
Egészen komolyan gondolom, hogy talán jót is tenne – komolyabb tétje lenne a szavaknak. (És valószínűleg lenne pár sebesülésem a Hálózat rovat miatt).
„Néha nem árt lecsapolni a rossz vért”
– valami ilyesmit mond az idősebb maffiatag fiatalabb társának a Sopranos (Maffiózók) című zseniális sorozatban, amikor utóbbi a családok között kitört háborúra panaszkodik. Ez az idézet is gyakran eszembe jut, amikor látom az egyre eldurvuló kultúrharcot, az erre-arra ferdített „valóságot”, az egyre mélyülő árkot és a piedesztálra emelt árokásókat.
Nem maffiaharcra gondolok, vagy az újságírók megfegyelmezésére (erre szerencsére nálunk ritkán kerül sor), hanem arra, hogy az összes íratlan és írott szabály megszűnt, ez ismét a totális (média)háború korszaka. Ezzel valamit kezdenünk kellene, valahogy leengedni, kibékülni, visszafogni magunkat, hívni a piócás embert. Ahogyan Kukorelly Endre mondta filmünkben (Szétszakadt Magyarország), legyen egy szint, hogy ide, az öv alá nem ütünk. Mert leléptetnek.
Párbaj egy helyreigazítás miatt
Menjünk vissza most képzeletben azokba az időkbe, amikor a tollforgatók, bértollnokok, írók és tényfeltárók durván, de mégis lovagias módon intézték el a különböző ügyeket. A következő eset az első világháború „előestéjén” történt, szereplője a Magyar Hírlap főszerkesztője és egy újságíró.
Márkus Miksa és Déri Imre 1913. május 14-én a Rákossy-féle vívóteremben néztek szembe egymással. A segédek már az első összecsapás után megszüntették a küzdelmet, miután Márkus megvágta Dérit a jobb karján, és erős lapost ütést mért rá, amelytől ellenfele karja kificamodott. A korabeli tudósításokból tudjuk, hogy Márkus sértetlen maradt, de – és ez nem a megszokott lezárás – az „ellenfelek nem békültek ki”.
A kép illusztráció. A fotón a Magyarország című lap szerkesztősége, középen hátul Magyar Elek látható / Fotó: Fortepan.hu
Mi lehetett az ok? Azt azért sejthetjük, hogy Márkus nem nevezte „fehérjehalmaznak” kollégáját, ahogyan valószínűleg utóbbi sem elmélkedett írásban ellenfele szerkesztőségének tömeges megerőszakolásáról. Az ok prózaibb, és kevésbé hányingerkeltő. A Népszava igen részletesen írt az ügyről, már a címből látjuk, mi váltotta ki a párbajt:
„A szerkesztő nem adott helyreigazítást”.
„Kedden éjszaka kinos botrány játszódott le az >Abbázia<-kávékáz Andrássy-úti terraszán két hírlapíró között – írta a baloldali napilap. – A kávéház előtt ült nagyobb társaságban Márkus Miksa, a >Magyar Hirlap< főszerkesztője. Épp távozóban volt, amikor a kávéházba lépett Déri Imre hírlapíró, akinek egy népoperai pletyka kapcsán hírlapi polémiája volt a >Magyar Hirlap<-pal. Déri odalépett az asztalhoz és igy szólt Márkushoz:
>Én az ön lapjában lojális nyilatkozatot adtam le. Elvártam volna, hogy e nyilatkozat után a korábban rólam megjelent kellemetlen közleményt helyreigazítja.<
Márkus Miksa erre azt felelte, hogy az ilyen ügyet a szerkesztőségben szokta elintézni. Déri ingerülten az asztalra csapott:
>Ezért én itt nyilvánosan hitvány gazembernek nevezem?<
Márkus Miksa elsápadt de csakhamar lehiggadt és csupán ennyit felelt: >Ezek után nekem önt ugyancsak nyilvánosan meg kellene vernem, de a kávéházban nem teszem. Majd hallani fog rólam!< Ezalatt a társaság tagjai közbeléptek és elejét vették a további szóváltásnak. Márkus Miksa >lovagias< útra terelte a dolgot.” És győzött.
Párbaj egy egész tisztességes kritikáért
Hasonlóan végződött az az affér, amelynek alapja egy kritika volt. A Budapesti Hírlap egészen röviden számolt be az 1886-os ügyről: „(Színész és újságíró párbaja.) Emlékezetes eset, hogy Székesfehérvártt a múlt télen Fenyvessy Emil színész, ki nemrég a nemzeti színházban is vendégszerepeit, durván megtámadott egy újságírót azért, mert az egy egész tisztességes hangon tartott kritikában tehetségének némely fogyatkozásairól is megemlékezett.
Az esetből párbaj lett s a párbajban Gara József, az újságíró kapott sebet.
E miatt vád alá kerültek s a székesfehérvári törvényszék – mint lapunkat Székesfehérvárról értesítik – ma Fenyvessyt 14 napi, Garát pedig 8 napi államfogházra Ítélte. Fenyvessy fölebbezett, Gara ellenben megnyugodott az Ítéletben.”
Ez az eset is tisztességesen lezárult.
Fenyvesi Emil, korának színészcsillaga / Fotó: Wikipedia.hu
Kevésbé felemelő, hogy a párbaj intézményét tudatosan is felhasználták a sajtó ellen.
Az elpofátlanodott, magukat érinthetetlennek tartó dzsentrik és oligarchák egy része gyakran tiszteket bérelt fel azért, hogy azokkal fegyelmezze meg a tényfeltáró újságírókat. Volt, hogy felesleges pénzkidobás volt: Gallovich Jenőbe hiába kötött bele több felbérelt katona, szép sorban az összeset legyőzte.
Ezzel folytatom.
Fotók: Fortepan.hu, cikkek forrása: Arcanum.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS